Luthernek igaza volt – vélik egyre többen a Vatikánban is

A londoni napilap a Luther Márton szerepének esetleges átgondolásáról kiszivárgott értesülések alapján múlt pénteken kész tényként közölte a német reformátor katolikus „rehabilitációját”. A Szerkesztői vélemények rovatban megjelent csipkelődés a reformátor felmentését – mivel „mit sem változtat majd a dogmatizmuson” – „kozmetikai műtétnek” nevezte, és egy lapon említette a Vatikánnak azzal a „másik különös döntésével”, hogy a városállamban szobrot állítanak Galileinek. A szerző elmerengett, hogy a két „nagy lázadó” átértékelése után az egyház következő lépése vajon a „tévelygő juh” VIII. Henrik visszafogadása lesz-e. „Ezek a kezdeményezések arra szolgálnak, hogy megvillantsák Benedek pápa engedékenyebb arcát, aki rossz hírét egyedül magának köszönheti” – vont mérleget a gúnyos közlemény, amire a Szentszék azonnal replikázott: az értesülés minden alapot nélkülöz, a Vatikán ugyanis nem készül Luther rehabilitálására.
„Ratzinger tanár úr” évről évre összeül egykori bonni, tübingeni, regensburgi és münsteri hallgatóival – köztük például Christoph Schönborn bécsi érsekkel. Az „öregdiák-találkozót” sem müncheni érseki kinevezése, sem a Hittani Kongregáció elnöklése, sem a 2005-ös pápaválasztás nem szakíthatta meg. Az előző évek „nyári egyetemein” az evolúciótannal foglalkozott a tekintélyes tanulókör, az idei találkozó kutatási projektje azonban a német Ágoston-rendi szerzetes lesz, aki a 16. században kettészakította a nyugati kereszténységet. A La Stampa értesülései szerint a „professzor pápa” és öregdiákjai azzal a munkahipotézissel néznek az augusztusi ülésszak elébe, hogy Luther eszmeisége „katolikusabb” volt, mint amennyire azt az egyháztörténet-írás az évszázadok során sejteni engedte.

A látszattal és a brit sajtóban megjelent értesülésekkel ellentétben azonban az augusztus végén kezdődő pár hetes tudományos találkozó csakugyan mindössze az ökumenikus kapcsolódási pontok megerősítésére, a reformált egyházakkal folytatott párbeszéd előmozdítására szolgálhat. „Luther Márton kiközösítését az egyház sohasem vonta vissza, és most sem fogja visszavonni – nyilatkozott a Messaggero című lap által megszólaltatott vatikáni bennfentes. – Lehetséges, hogy a pápa így kíván hidat verni a reformált egyházak felé, a meglévő közös pontok, vagyis a Biblia és az egyéni hit fontosságának hangsúlyozásával.”
„Az idei témaválasztás kedvező jel a protestánsokkal való párbeszédre nézve – vélekedett Walter Kasper, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke is. – Luthertől sokat tanulhatunk, kezdve az Isten beszédének fontosságával. A Szentatya egykori diákjainak szemináriuma kedvezőbb értékítéletet hirdethet, árnyaltabb meglátást adhat Lutherről. Az Ágoston-rendi szerzetes ugyanis „olyan nézeteket előlegezett meg, amelyeket az egyház idővel újra felfedezett és meghonosított”. Kasper bíboros szerint a reformáció atyja például „joggal ragaszkodott a Szentírás fontosságához”.
Ratzingernek az eretnek szerzetes átértékelésére tett tapogatózásai nem újkeletűek. Már bíborosként kezdeményezte, hogy „mélyen” át kell gondolni a „nagy felforgató” megítélését, és „megmenteni, ami nagy horderejű a teológiájában”. Emellett az általa testközelből ismert németországi helyzet kapcsán hangsúlyozta, hogy „barátja az igazán szellemi protestánsoknak”, közeledését pedig kölcsönösnek érezte: „Protestáns oldalról újkeletű érdeklődés tapasztalható a katolikus valóság alapvető elemei iránt.”

Ahol a párhuzamosok találkoznak

Eltekintve attól, hogy a Financial Times álhíren alapuló, gúnyos szurkapiszkája teljesen indokolatlan volt, és méltatlan a lap híréhez, a nyugat-európai gyakorlat csakugyan azt igazolja, hogy a természetes szövetségesekként egymásra talált egyházak ma már kevésbé érzik taktikusnak a széthúzást és különbségeik hangsúlyozását, ami bizonyos mértékben kölcsönös hasonuláshoz is vezet. Egy olyan Nyugat-Európában, ahol a szekularista „túlerővel” szemben még a muszlim kisebbségekkel való szorosabb összefogás lehetősége is felmerült (különösen a franciaországi tapasztalatok alapján, ahol a laikus állammal szemben a vallási szimbólumokért folytatott harcban a helyi katolicizmus és az iszlám közös platformra került – lásd: Ratzinger bíboros szövetségeseket keres. Hetek, 2004. november 26.), parokiális szinten a keresztény közösségek egységfrontja jóformán magától értetődőnek számít. Ha tehát a nyugati keresztény egyházak jelenlegi közös – illetve közeledő – pontjait egy képzeletbeli egyenes mentén összekötjük, és a távoli jövőbe vetítjük, láthatjuk, ahogy a katolikus egyház teljesen utoléri Luthert, akit lassacskán elfoglalt újabb álláspontjából utólagosan pápistának nyilvánít. S talán viszont: a reformált felekezetek egyre időszerűtlenebbnek érzik a wittenbergi pontokat, ahogy önmaguk tükörképét ismerik fel a római testvéregyházban, és „katolikus hitújítókként” rehabilitálják a tridenti pápákat.
„A szekularizáció viharos tengerén egy hajóban evezünk – jellemezte Lukas Vischer svájci kálvinista teológus az evangélikus–református kapcsolatok helyzetét 2002-ben. – Krisztus népe mindenütt észreveszi ezt az új helyzetet. Ez összeköti sorsunkat, és tapasztaljuk, hogy a 16–17. századi hitvallási irataink hátterében egyszerűen még nem volt jelen az általános szekularizáció.” Helyzetértékelése egyre inkább a szélesebb keresztény világra illeszkedik; annyi bizonyos, hogy veszélyérzetében osztozik XVI. Benedek, aki egyik legutóbbi nyilatkozatában is az elvilágiasodás ellen figyelmeztetett, „amely a mindennapi élet összes területét áthatja”.