Kereső toggle

A Biblia történeti hitelessége

Ószövetség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A zsidó–keresztény kinyilatkoztatás egyedülállósága abban (is) áll, hogy a
történeti értelemben vett igazságot, vagyis valóban megtörtént események
leírását tartalmazza. A Bibliát nem lehet oly módon elszellemiesíteni, hogy
tagadjuk a szöveg elsődleges, azaz szó szerinti, „történeti” értelmét. A bibliai
hit számára ugyanis minden azon áll vagy bukik, hogy bizonyos központi
események, például az egyiptomi kivonulás, a törvényadás a Hóreben vagy Jézus
Krisztus feltámadása valóban megtörténtek-e.

A Biblia történeti hitelességének kérdése azóta izgatja az emberiség
fantáziáját, amióta a felvilágosodás filozófusai megkérdőjelezték annak
ihletettségét. Voltaire megjósolta, hogy (1778-ban bekövetkezett) halála után
száz éven belül a Biblia el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Nem lett
igaza, de a felvilágosodás bibliakritikájának konkolyvetése mégis beérett:
Európában a 19. század végén már tömegek kételkedtek abban, hogy a Biblia valós
történeti eseményeket rögzít, és hogy Isten Beszédét tartalmazza. A Biblia
történeti hitelességével kapcsolatban nagyjából ma is ez a felfogás uralkodik a
tudományos és közfelfogásban.

Előítéletek hálójában

A történetírás alapját jelentő dokumentumok: az irodalmi, epigráfiai,
régészeti stb. források alapján igen nehéz kinyomozni, hogy egy múltbeli esemény
„hogyan is történt valójában”, márpedig ma csak ezek állnak rendelkezésünkre
annak megállapítására, hogy a számunkra visszahozhatatlanul elveszett időben
hogyan zajlott le egyik vagy másik esemény. A bibliai történelem ráadásul
alapvetően másról szól, mint a profán, világi történelem, bár a kettő között
természetesen lehetnek metszéspontok, átfedések. A Biblia azt mutatja meg,
hogyan cselekszik Isten a történelemben, ám a történelem színpadán játszódó
események mögé csak meglehetősen esetleges és elnagyolt hátteret vetít. Ráadásul
a bibliai történelem színpadán általában nem a világ nagyjai: fáraók,
fejedelmek, királyok, hadvezérek kapnak szerepet – mint a profán történelemben
–, hanem olyan emberek, akiken keresztül Isten valósítja meg céljait.

Ugyanakkor mégis fontos, hogy a Bibliában szereplő személyekről, helyszínekről,
eseményekről kézzelfogható történeti információkkal rendelkezzünk. A Biblia
ugyanis többek között éppen abban különbözik más vallások szent könyveitől, hogy
az ebben lejegyzett események – az Ószövetségben például a zsidók kivonulása
Egyiptomból vagy a törvényadás, vagy az Újszövetségben Jézus Krisztus
kereszthalála és feltámadása – történeti valóságába, vagyis valóságos
megtörténtébe vetett hit nélkül az egész vallási rendszer borul. Pál apostol a
Korinthosziakhoz írt első levél 15. fejezetében ezt így fejezi ki: „Ha pedig
Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti
hitetek is. Sőt, az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az
Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit nem
támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak.”
A Jézus Krisztus
feltámadásába vetett hit tehát egyúttal egy konkrét történelmi esemény
megtörténtébe vetett hitet is jelent!

Ezért nem lehet közömbös sem a zsidóság, sem a kereszténység az úgynevezett
bibliai történeti kritika állításaival szemben. Ennek működésére idézek most egy
példát két neves izraeli tudós munkájából. Egyikük, Israel Finkelstein, a Tel
Aviv-i Egyetem professzora, eddigi tudományos munkásságát a zsidó honfoglalás
régészeti kutatásának szentelte. Az általa is feltárt leletek bizonysága szerint
azokban a falvakban, ahol legelőször telepedett meg a honfoglaló izraelita
lakosság, nem találtak sertéscsontokat. Ez nyilván annak következménye, hogy nem
fogyasztottak sertéshúst. Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mi lehet ennek a
magyarázata? Finkelstein azonban kitér a válaszadás elől: „fél évezreddel a
bibliai szöveg, a részletes törvények és az étkezési előírások öszszeállítása
előtt az izraeliták már úgy döntöttek – nem teljesen egyértelmű okokból –, hogy
nem esznek sertéshúst.”
(I. Finkelstein – N. A. Silberman: The Bible
Unearthed. New York, 2001) Miért ez a bizonytalanság? Egy olyan előítélet miatt,
amely mindössze háromszáz éve van forgalomban a tudományos világban,
nevezetesen, hogy a mózesi Törvény sokkal későbbi eredetű, mint az i. e. 11–10.
században történt izraelita honfoglalás. A Biblia állítása ugyan ellentmond
ennek (a Törvény keletkezését a honfoglalás elé helyezi mintegy fél
évszázaddal), és a régészeti tények is ezt támasztják alá, a tudomány azonban –
úgy látszik – nem hajlandó megszabadulni saját előítéleteitől.

„Ezüsttálcán aranyalma”

A Törvény későbbi keletkezését egyértelműen cáfolja az a kis ezüstlemezke,
amelyet a jeruzsálemi Ketef-Hinnom-völgy egyik sírboltjában talált 1979-ben a
magyarországi születésű izraeli régész, Gabriel Barkay. Ezen az ezüstlemezen a
Mózes 4. könyvében található ároni áldás olvasható, amely így szól: „Áldjon
meg téged az Úr, és őrizzen meg téged, világosítsa meg az Úr az ő arcát
terajtad, és könyörüljön terajtad. Fordítsa az Úr az ő arcát terád, és adjon
békességet neked.”
Mikor Barkay megtalálta az ezüstlemezt, az i. e. 7–6.
századira datálta, vagyis egyértelműen cáfolta azt az állítást, hogy a Tórát
valamikor Ezsdrás korában, a perzsa uralom idején állították volna össze
izraelita írástudók – erre hivatkozott a fentebb említett Finkelstein is. Ha a
ketef-hinnomi ezüstlemez valóban a babilóniai fogság előtti időszakból származik
(ezt 2005-ben a Dél-Kaliforniai Egyetem epigráfusai és semitológusai is
bizonyították), akkor egészen bizonyos, hogy a Tórát már olvashatták azok az
izraelita honfoglalók, akik emiatt nem fogyasztottak sertéshúst. Még egy
aprócska megjegyzés az ezüstlemezről, amelyről olvasóink többsége bizonyára most
hall először. Az ennek keletkezésével kapcsolatos vitáról az Egyesült Államokban
a The New York Times – az egyik legolvasottabb amerikai napilap – hasábjain is
rendszeresen beszámoltak. Miért? Mert az amerikai olvasók többsége nagyon is
tisztában volt a vita lényegével, amely nem csak egy szűk, szakmai közönség
számára érdekes. Ha ugyanis a lemez valóban az i. e. 7–6. században íródott, az
bizonyítja az Ószövetség korai keletkezését.

További két bizonyíték: Bálám és Dávid

Végezetül nézzünk meg két olyan példát, amelyek nem a kettéosztott királyság
időszakából (i. e. 10–6. század), hanem az azt megelőző honfoglalás, illetve az
egységes királyság korából származnak, és két olyan személyre vonatkoznak,
akiket tudós körökben általában csak „legendás figurának” szoktak minősíteni. Az
egyik ilyen személy Bálám, aki Izrael pusztai vándorlása idején a Mózes 4.
könyvében olvasható áldásokat mondta el a népre: „Csillag származik Jákóbból,
és királyi pálca támad Izráelből.”
Bálám személye – a „Bálám és szamara”
történetéből – általában eléggé ismert, ám azt csak kevesen gondolták volna,
hogy egyszer megtalálják e személy valódiságának bizonyítékát. 1972-ben Deir
Allában, Jordánia fővárosának külkerületében, egy pogány templom feltárása során
több száz darabból álló vakolattöredék került elő, amelyből holland tudósok
egybefüggő szöveget tudtak összeállítani. A szöveg pedig ugyanazzal a
kifejezéssel kezdődött, mint a Bibliában olvasható Bálám-prófécia: „Ez
Bálámnak, a Beór fiának szózata, a megnyílt szemű ember szózata.”
Az arámiak
tehát, akik joggal tekintették Bálámot saját prófétájuknak, szintén megőrizték
próféciáit templomuk falán.

A másik személy az a Dávid, aki Izraelt valódi birodalommá tette. Izrael sem
korábban, sem később nem volt akkora kiterjedésű, mint Dávid király uralkodása
alatt. Sajnálatos módon azonban Dáviddal kapcsolatosan viszonylag kevés külső
forrás állt eddig rendelkezésünkre. Ilyen forrás például a moábita kő, de talán
még érdekesebb lelet a Tel Danban 1992-ben megtalált felirat, amelyen szerepel
Dávid házának megjelölése, megnevezése. Ugyanis Hazaél damaszkuszi király, aki
elfoglalta Dan városát és legyőzte az ott lévő izraeli seregeket, az eseményt
megörökítette egy emlékoszlopon, amit később a várost visszafoglaló izraeliták
összetörtek. Az izraelita király neve ugyan nem szerepel a kövön, de a „Dávid
házából való” kifejezés igen, és ez bizonyítja, hogy még a szírek is számon
tartották azt az i. e. 8. században, hogy Júda királyai bizony Dávid házából
származtak.

(A szerző történész. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él… című
műsorában január 28-án elhangzott előadás szerkesztett változata.
)

Olvasson tovább: