Kereső toggle

A várandós város

Jeruzsálem és a Messiás eljövetele

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jeruzsálem az Ószövetség könyveinek kétharmadában, az Újszövetség könyveinek
több mint a felében, összesen több mint nyolcszázszor kerül említésre.
Teológusok szerint az Ótestamentumban négyszázhatvanöt, az Újtestamentumban
pedig huszonnégy olyan profetikus kijelentést találhatunk a Szent Városról,
amelynek a jövőben kell még beteljesednie. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az
üdvtörténet középpontjában Jeruzsálem sorsa áll.



Jeruzsálemi fotómontázs a Harmadik Templom elképzelt makettjével

Fotó: Temple Institute

A Messiás, vagyis a „Felkent” – a megígért Megváltó/Szabadító – kiléte
fokozatosan válik egyre konkrétabbá a héber Biblia lapjain.

A kiválasztás joga mindig Istené, aki a vízözön előtti generációból mindössze
Noét és családját menti meg; majd Noé egyik fiára, Sémre esik a választás:
„áldott az Úr, Sémnek Istene” – hangzik Noé áldása. Így nem csoda, ha az újabb
kiválasztott Sém nemzetségéből származik. Ő Ábrám, akit a káldeus Ur városából
szólít el Isten, hogy miután szövetséget kötött vele, az ő magvában (vagyis
leszármazottjában) áldja meg „a földnek minden nemzetségét”. Az ekkor már
Ábrahámnak – a „sok nép atyjának” – nevezett pátriárka százéves korában
született fia, Izsák viszi tovább a szövetséget és a Messiásról adott ígéretet.
Ezután annak fia, Jákób (másnéven Izrael) örökíti tovább az áldást, akinek
tizenkét gyermeke közül Júda lesz a kiválasztott. Ő már konkrét messiási
ígéretet kap: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei
közül; míg eljön Siló, és a népek neki engednek.” (Silót, vagyis a „Küldött”-et
a zsidó írásmagyarázók a legkorábbi időktől fogva a Messiásra értelmezték.)
Végül a Júda törzséből származó Dávid családja kapja az újabb ígéretet: „Mikor
pedig a te napjaid betelnek, és elalszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a
te magodat, mely ágyékodból származik, és megerősítem az ő királyságát… És
állandó lesz a te házad, és a te országod mindörökké tiéd lesz, és a te trónod
erős lesz mindörökké.”

A Gondviselés hegyén

A Messiásra, mint Isten kiválasztottjára vonatkozó – a Biblia lapjain
progresszívan kifejlő – kijelentések során Jeruzsálem is egyre inkább
középpontba kerül. A várost elsőként (Sálem néven) Ábrahám történetében említi a
Biblia. Midőn a pátriárka visszatért a királyok megveréséből, köszöntötte őt
Sálem uralkodója, Melkicédek is, akinek neve annyit jelent: „az igazságosság
királya”. A király (aki egyben Él Eljón, a „Magasságos Isten” papja is volt)
„kenyeret és bort hozott… és megáldotta őt, és mondta: áldott legyen Ábrám a
Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől”. Mind az Újszövetség, mind a
rabbinikus hagyomány úgy értelmezi e kijelentést, hogy Melkicédek a Messiás
előképe volt. Ábrahám azonnal szövetséget is kötött Sálem pap-királyával, és
minden vagyonából tizedet fizetett neki.

Jeruzsálem, illetve annak környéke még egyszer szerepet kapott Ábrahám életében.
Mikor Isten az ígéret gyermekének, Izsáknak feláldozását kérte barátjától,
„Mórijának földére” küldte, hogy ott áldozza meg égőáldozatul

„a hegyek közül egyen, amelyet mondok majd neked”. Tudjuk, hogy az akédá, vagyis
Izsák feláldozása nem történt meg: helyette Ábrahám egy kost – vagyis
helyettesítő áldozatot – mutatott be az Úrnak, „és nevezte Ábrahám annak a
helynek nevét Jahve Jírének. Azért mondják ma is: az Úr hegyén a gondviselés.” A
Mórija hegyéhez tehát a Megváltás, a Szabadítás, a Gondviselés és a helyettesítő
áldozat kötődik. Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy a Biblia nyilvánvalóan
kijelenti: ezen a hegyen épült fel több mint ezer évvel később a jeruzsálemi
Templom: „Elkezdte építtetni Salamon az Úr házát Jeruzsálemben a Mórija hegyén,
mely Dávidnak, az ő atyjának megmutattatott, azon a helyen, melyet készített
Dávid a jebuzeus Ornán szérűjén.”

Isten Ábrahám, Izsák és Jákób leszármazottainak adta a kánaáni népek földjeit és
városait, ezen belül konkrétan a Sálemben lakó jebuzeusokét is. Az ígéret
beteljesedésére azonban még hosszú ideig kellett várni. A pátriárkák
történetében Jeruzsálem nem játszott szerepet. Az egyiptomi kivonulás után
azonban Mózes diadalénekében már elhangzott egy mondat, amely az Úr hegyére,
Mórijára vonatkozott: „Beviszed, s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet
Uram, magadnak lakhelyül készítettél, szentségedbe Uram, melyet kezed épített”.
A negyvenéves pusztai vándorlást követően Józsué vezetésével Kánaán földjére
betörő zsidó honfoglalók felosztották maguk között az Ígéret Földjét. Jeruzsálem
két törzs: a „messiási szempontból” kiválasztott Júda és Benjámin határára
került (a választóvonalat a Hinnom völgye jelentette). A Bírák könyve szerint
Júda meg is tette kötelességét: „Azután Jeruzsálem ellen hadakoztak a Júda fiai,
és elfoglalván azt, lakosait levágták fegyvernek élivel, a várost pedig lángba
borították.” A benjáminiták azonban nem űzték el a város lakóit: „ezért lakik a
jebuzeus a Benjámin fiaival Jeruzsálemben még máig is”. Ennek volt köszönhető,
hogy Jeruzsálemet a Bírák könyvében később is mint az „idegenek városát”
említik, ahol „senki sincs az Izrael fiai közül”, és a település lakossága még
Dávid korában is etnikailag vegyes képet mutatott. Láthatjuk tehát, hogy a
honfoglaló küzdelmek közepette Izrael fiai nem tulajdonítottak kiemelt szerepet
Jeruzsálemnek: Júda ugyan engedelmeskedett Isten parancsának, de a város
felgyújtásán kívül többre nem futotta. Így annál nagyobb jelentőséget
tulajdoníthatunk Dávid működésének, aki nemcsak dinasztiája székhelyévé, hanem
az Örökkévaló tiszteletének egyedüli központjává tette Sálem/ Jebusz városát.

Dávid városa

Dávid már valószínűleg egészen fiatalon felismerte Jeruzsálem szellemi
jelentőségét: Izrael Istene ezt a várost választotta, hogy „az Ő Neve lakoznék
benne”. Erre abból a tényből következtethetünk, hogy Góliát legyőzése után annak
levágott fejét a városba vitte. Dávidnak ez a cselekedete szellemi értelemben
„előképe volt” a város későbbi elfoglalásának, amely csak jóval később, már
királysága idején következett be: „Bevette mindazáltal Dávid a Sion várát, és az
immár a Dávid városa”. Sionnak (Cijjón) még a hely korábbi lakói nevezték
erődítményüket, amely ettől kezdve a Dávid városa névre hallgatott. A
legjelentősebb esemény Dávid városának történetében akkor következett be, mikor
a király a Szövetség Ládáját a Gibeon hegyéről felvitette „arra a helyre, melyet
készített neki Dávid, mert sátort állított fel számára Jeruzsálemben”. Az új
frigysátor helye Dávid palotájában volt. Mai szemmel nézve hallatlan
merészségnek tűnhet Dávid cselekedete, hogy a régi, Isten jelenlétével
megszentelt mózesi sátorból egyszerűen magához vette a frigyládát! Mindez
természetesen nem valósulhatott volna meg, ha Dávid nem rendelkezett volna
átfogó látással Jeruzsálem szerepéről és saját szolgálatáról. „Pap vagy te
örökké Melkicédek rendje szerint” – énekelte a 110. zsoltárban, vagyis pontosan
ismerte Ábrahám és Melkicédek történetét, így azt is tudta, hogy Jeruzsálem Él
Eljónnak, a „Legmagasságosabb Istennek” lakóhelye.

Dávid a Templom felépítésére is tudatosan készült. Hadizsákmányait Jeruzsálemben
halmozta fel, hogy alapot teremtsen az építkezéshez és a szent tárgyak
elkészítéséhez. De hol épüljön fel az Örökkévaló Háza? Erre vonatkozóan magától
Istentől kapott utasítást: a népszámlálást követő csapás után egy öldöklő angyal
jelent meg előtte Arauna/Ornán cséplőhelye mellett, amit Dávid azon nyomban meg
is vásárolt tőle, és Gád próféta kijelentésének engedelmeskedve itt emelt oltárt
az Úrnak. A helykiválasztás nem a véletlen műve volt: mint azt a Krónikák
második könyvéből vett fenti idézet megerősíti, itt, a Mórija-hegyen áldozta fel
Ábrahám Izsák helyett a kost, és a kivonulás után négyszáznyolcvan évvel itt
épült fel a jeruzsálemi Templom, amely új korszakot nyitott a Város és egész
Izrael életében.

A Templomot azonban nem Dávid építette fel. Nátán prófétán keresztül Dávid
fiáról szólt a kijelentés: „Ő csinál az én nevemnek házat; ő lesz nekem fiam és
én néki atyja leszek, és megerősítem az ő királyságának trónját Izrael felett
mindörökké”. Ott és akkor bizonyára úgy értelmezték e szavakat, hogy Dávid
közvetlen utóda, Salamon fogja véghezvinni e művet, mint ahogy valóban így is
lett. De figyeljük csak meg az idézett mondat többértelműségét: a szövegben
valójában Isten fiáról esik szó, akinek királysága örökkévaló lesz! Ez viszont
aligha vonatkozhatott Salamonra, aki negyven évig uralkodott Izrael felett. A
kijelentést a Messiásra kell értenünk, aki Isten Fiának és Királynak is
neveztetik, és mindörökké fog uralkodni Izrael felett, sőt fel is építi az
Örökkévaló dicsőségével pompázó Templomot!

Pusztulás és újjáépítés

A jeruzsálemi Templomban bemutatott áldozatok jelentették a zsidó nép és
Isten kapcsolatának alapját. Csakis ezen a helyen lehetett érvényes áldozatot
bemutatni, ahogyan azt már Mózes is megprófétálta: „Hanem azt a helyet, amelyet
kiválaszt az Úr, a ti Istenetek minden ti törzsetek közül, hogy az ő nevét oda
helyezze és ott lakozzék, azt gyakoroljátok és oda menjetek.” Minden, a
jeruzsálemi Templomon kívül bemutatott áldozat tehát eleve illegitimnek
minősült. Ráadásul az áldozat nem tudta tökéletessé tenni az áldozatot bemutató
személyt; másrészt helyettesítő jellegű volt: az áldozati állat tulajdonképpen a
bűnt elkövető személy helyett halt meg. Isten a prófétákon keresztül előre
jelezte a zsidóknak, hogy a helyettesítő áldozatok rendszerét – és magát a
Templomot is – ideiglenes megoldásnak tekinti. Erre vonatkozóan az első
sokkszerű figyelmeztetés akkor érte a zsidóságot, mikor Nabukadneccár babiloni
király csapatai i. e. 586-ban felégették és porig rombolták a salamoni
Szentélyt, Júda törzsét pedig fogságba hurcolták.

Bár a Templom és a város épületei, kapui és falai majd’ száz éven át romokban
hevertek, Isten mégsem fordult el szeretett városától: „Mert a Siont választotta
ki az Úr, azt szerette meg magának lakhelyül: ez lesz nyugovóhelyem örökre; itt
lakozom, mert ezt szeretem.” Isten prófétákat támasztott, hogy vigasztalja
fogságba került népét. Ezékielen és Dánielen keresztül megígérte Jeruzsálem és a
Templom helyreállítását, ami a hetvenéves babiloni fogság után azonnal meg is
kezdődött. Maga a Templom azonban csak később épülhetett fel, ráadásul jóval
szerényebb kivitelben, mint amilyen a salamoni Első Szentély volt. Isten azonban
ekkor is prófétákat küldött, akik közül Aggeus így szólt a nép fejedelmeinek és
főpapjainak: „Ne féljetek! Mert ezt mondja a Seregeknek Ura: egy kevés idő van
még, és… eljön, akit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel,
azt mondja a Seregeknek Ura… nagyobb lesz e második ház dicsősége az elsőnél,
azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a
Seregeknek Ura.” Ez a prófécia sok bibliaértelmező szerint Jézus fellépésekor,
illetve a kereszténység születésekor teljesedett be. (Lásd keretes írásunkat.)



Jeruzsálem napi ünneplők, 2007-ben

Fotók: AP

Birodalmak vonzásában

A babiloni fogságot követően Jeruzsálem – Zakariás próféta kijelentésével
összhangban – „részegítő pohár” és „nyomtatókő” lett a környező pogány
birodalmak számára. Valamilyen módon minden pogány birodalom törekedett arra,
hogy megszerezze és fenntartsa a Város feletti uralmát. A perzsa fennhatóság
viszonylagos nyugalmát követte a görög uralom szellemi és gazdasági elnyomása.
Nagy Sándor ugyan – ha hihetünk Flavius Josephusnak – tiszteletet mutatott
Jeruzsálem és a Templom iránt, s meghagyta a zsidók vallásszabadságát, ám utódai
nem mindig követték példáját. A makedón világhódító rövid ideig tartó uralmát az
egyiptomi Ptolemaidáké váltotta fel, akik ugyan nehéz adóterhet tettek a zsidók
vállára, de legalább meghagyták a jeruzsálemi istentisztelet szabadságát, sőt
maguk is küldtek ajándékokat a Templomba. A korrupt és lázadó papság azonban nem
elégedett meg ezzel a helyzettel: lényegében ők hívták be a szíriai
Szeleukidákat, akik nemcsak meghagyták a korábbi nehéz adóterhet, hanem
megkezdték az ország elpogányosítását. Leghírhedtebb uralkodójuk, IV. Antiokhosz
Epiphanész megszentségtelenítette a jeruzsálemi Templomot (disznót áldozott az
oltáron), és a Szentélyben felállította a saját arcvonásait viselő
Zeusz-szobrot, amelyet Dániel „pusztító utálatosság”-nak nevezett. Mikor az
ország lakosságát bálványimádásra akarta kényszeríteni, a Lévi törzséből és
Hasmón családjából származó Mattitjáhu – akit harcias természete miatt Pörölynek
(Makkabi) neveztek –, felkelést robbantott ki ellene. A zsidók három és fél év
alatt kiverték az országból a kor szuperhadseregét. Az ország függetlensége
azonban korántsem állt helyre. Mattitjáhu legidősebb fia, Júda Makkabi 161-ben
szövetséget kötött a rómaiakkal. Bizonyára sokaknak jutott eszébe ebben az
időben Ézsaiás próféciája: „Frigyet kötöttünk a halállal, a sírral meg
szövetséget csináltunk; az ostorozó áradat ha jő, nem ér el minket; mert a
hazugságot választottuk oltalmunkul, és csalásba rejteztünk el!” A
függetlenségét csak névleg őrző Izraelen száz év leforgása alatt polgárháborús
viszonyok lettek úrrá. A prédára leső rómaiak csak ezt a pillanatot várták: i.
e. 63-ban Pompeius Magnus több hónapi ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet, s
kíváncsiságból még a Szentek Szentjébe is bekukkantott. Erre azonban már nem
tört ki újabb felkelés, s az esemény még sokszor megismétlődött: utoljára i. e.
37-ben Sosius római tábornok rabolta ki a jeruzsálemi Szentélyt, mikor trónra
ültette az edomita Heródest, Róma bábkirályát.



Ejtőernyősök a Siratófalnál

A szétszóratás vége

Az i. sz. 70-ben földig rombolt, majd 135-ben pogány városként (Aelia
Capitolina néven) újjáépített Jeruzsálemet pogány nemzetek vették birtokba.
Rómaiak, bizánciak, perzsák, arabok, európai keresztesek, kurdok, tatárok,
oszmán-törökök és angolok váltották egymást az évszázadok során, míg a 19.
század végén a cionizmus meghirdette a zsidók tömeges visszatérését a
Szentföldre. „Szétszórtam őket mindenféle nemzetek közé, akik nem ismerték őket,
és puszta lett utánuk a föld, hogy senki azon át nem megy, sem meg nem tér. Így
tették pusztává a kívánatos földet.” Az olékat (betelepülőket) a Zakariás
próféciájában említett kép fogadta: terméketlenné vált, félsivatagos földek,
vízhiány, és mindehhez a bennszülött arab lakosság cseppet sem barátságos
fogadtatása. Izrael Állama ennek ellenére 1948-ban megalakult, és öt (győztes)
háború súlyos véráldozatai árán valamennyire stabilizálódott. A Jeruzsálemre
vonatkozó próféciák megvalósulása akkor kezdett kézzelfoghatóvá válni, mikor a
„hatnapos háború” során, 1967. június 7-én az Óváros elfoglalásával Izrael
helyreállította a város feletti izraeli szuverenitást, és a települést
egyesítették. Az Óvárost elfoglaló ejtőernyősök összegyülekeztek a Nyugati
Falnál. Felharsant a kosszarvból készült kürt (sófár) hangja, amit Slomo Goren,
az Izraeli Védelmi Erők tábori rabbija fújt meg. A katonák néma tisztelettel
hallgatták, amint Goren rabbi imája végeztével kijelentette: „Elfoglaltuk az
Isten városát. Ezzel beléptünk a zsidó nép messiási korszakába.”

(a szerző történész)

Jeruzsálem évszámokban

Időszámításunk előtt

1000 körül: Dávid és Joáb elfoglalja Jeruzsálemet

963 k.: Salamon felépíti az Első Templomot

931: az ország kettéosztása: Sesonk kirabolja a Templomot

701: Ezékiás sikeresen ellenáll Szanhérib ostromának

597: A babilóni fogság kezdete

586: Nabukadneccár lerombolja a Templomot

537: az első alija, a Második Templom alapkőletétele

514: Zerubbábel felépíti a Második Templomot

445: Nehemiás felépíti Jeruzsálem falait

332: Nagy Sándor elfoglalja Jeruzsálemet

168: a szeleukida IV. Antiokhosz Epiphanész megszentségteleníti

a Templomot

164: Júda Makkabi újra felszenteli a Templomot

63: Pompeius Magnus elfoglalja Jeruzsálemet

37: Heródes a rómaiak segítségével elfoglalja a várost

19: Heródes elkezdi a Templom újjáépítését

Időszámításunk szerint

6: a rómaiak provinciává teszik Júdeát

30 k.: Jézus Krisztus kivégzése és feltámadása Jeruzsálemben

62: befejezik a Templom építését

70: Jeruzsálemet és a Második Templomot lerombolja Titus négy legiója, a város
egy legió főhadiszállása lesz

135: Jeruzsálem nevét eltörli Hadrianus, és saját magáról Aelia Capitolinának
nevezi a várost, a zsidókat még a környékről is kitiltják

326: Helena császárnő, Nagy Konstantin anyja, Jeruzsálemben felkutatja a „szent
helyeket”

614: Jeruzsálem perzsa megszállása, a zsidókat ismét kiűzik

629: a bizánciak visszafoglalják a várost

638: Omár kalifa a muszlimok nevében elfoglalja Jeruzsálemet

691: felépül a Sziklamecset a Templomhegyen

701: felépül az Al-Aksza mecset a Templomhegyen

1099: a keresztesek elfoglalják a várost

1187: Szaladdin visszafoglalja a muszlimok számára Jeruzsálemet

1244: a mameluk uralom kezdete Jeruzsálemben

1517: az oszmán-törökök békésen átveszik a város feletti uralmat

1537–41: II. Szulejmán felépíti a ma is látható falakat az Óváros körül

1838: brit konzulátus nyílik Jeruzsálemben

1860: az első cionista település a városfalakon kívül

1898: Theodor Herzlnek, a cionista mozgalom alapítójának látogatása
Jeruzsálemben

1917: a brit uralom kezdete Jeruzsálemben

1948. május 14.: Izrael Állam függetlenségének kikiáltása

1967. június 7.: a hatnapos háború során az izraeliek elfoglalják Jeruzsálemet,
beleértve a Templomhegyet is (képünkön)

1980: az egységes és oszthatatlan Jeruzsálemet Izrael fővárosának kiáltják ki

A kereszténység Jeruzsálemben

Izrael erkölcsi–szellemi–politikai életének mélypontján volt, mikor
beteljesedett Aggeus próféciája: „eljön, akit minden népek óhajtanak, és
megtöltöm e házat dicsőséggel”. A négy evangéliumból, valamint az Apostolok
cselekedeteiből egyértelműsíthető, hogy sem Jézus, sem az apostolok nem
utasították el a Szentélyt, az áldozatokat és a papságot, bár erős kritikával
éltek velük szemben, és próféciáikban előre bejelentették a második
szentélyrombolás (hurbán) bekövetkeztét. A Názáreti számos
profetikus–karizmatikus tettet hajtott végre a Szentélyben: a templomtér déli
oldalát lezáró, Heródes által épített gigantikus méretű Királyi Csarnokból
kidobta az árusokat és pénzváltókat; megtiltotta, hogy bárki edényt vigyen a
Templomon keresztül; sőt a nyilvános adakozást is figyelemmel kísérte. Mindebben
a Szentély megtisztításának szándéka vezérelte: „Nincs-e megírva: Az én házam
imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává
tettétek azt.” János evangéliuma alapján biztosra vehető, hogy Jézus hároméves
szolgálata alatt legalább két húsvétra, egy sátoros ünnepre és egy hanukkára
felment a Templomba. Tanításának szokott színtere a Kidron-völgy felett húzódó
„Salamon csarnoka” volt, ahol számos csodát is tett a nép között. Állandóan
óriási tömeg verődött össze körülötte, akik látni és hallani akarták, s
betegeiket is gyógyíttatták vele. A Templom a tanítványok életében is központi
helyet foglalt el. Ide jártak fel imádkozni, számos csodát tettek és tanítottak
a nép körében. Minden bizonnyal akkor is éppen a Házban tartózkodtak (Lukács az
oikosz görög kifejezést használja, ami a héber bét fordítása), amikor „lőn nagy
hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az
egész Házat, ahol [a tanítványok] ültek… és megteltek mindnyájan Szent Lélekkel,
és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniuk”. Aggeusnak
tehát igaza lett: Isten valóban megtöltötte Házát a sekína dicsőségével. Ez
egyébként arra az eseményre utal vissza, ami az Első Templom felszentelésekor
történt. Mikor bevitték oda a papok a frigyládát: „köd töltötte be az Úrnak
házát, úgyhogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatukban a köd miatt; mert
az Úr dicsősége töltötte be az Úrnak Házát.”

Olvasson tovább: