Kereső toggle

Városok és szellemek

A kereszténység és a helyi kultúra konfliktusa az ókori metropoliszokban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kereszténység a Názáreti Jézus halála és feltámadása, valamint Pál apostol
Rómában bekövetkezett halála között eltelt harminc-egynéhány évben fenekestül
felforgatta a Római Birodalmat, s máig ható érvénnyel változtatta meg annak
szellemi, politikai, vallási és kulturális arculatát. Az evangélium hirdetése
azonban nem kis ellenállásba ütközött: hol a kulturális elit, hol a vallási
vezetők, hol az üzletemberek, hol a hatalom részéről.



Róma: a Forum Romanum romjai ma

Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az imperium Romanum első számú
„felforgató eleme” az a Benjámin törzséből származó Saul volt, aki Paulus (Pál)
néven vált birodalomszerte ismert igehirdetővé. Saulus-Paulus, aki a mai
Törökország délkeleti részén fekvő Tarszoszban (Kilikia tartomány fővárosában)
látta meg a napvilágot, már születésekor római polgárjoggal rendelkezett.
Jeruzsálemben, a nagyhírű Gamaliél iskolájában vált „atyai hagyományaiért” buzgó
farizeussá, aki mindamellett alapos görög nyelvtudással és műveltséggel is
rendelkezett. Saul kezdetben esküdt ellensége volt a Názáretit követő
„galileaiak” felekezetének. Egy ízben épp’ a Főtanácstól (Szanhedrin) kapott
elfogatóparancsokkal loholt Damaszkusz felé, hogy az ottani zsinagógákban
letartóztassa a keresztényeket, amikor megjelent neki a Feltámadott. Megtérése
után Pál ugyanolyan vehemenciával kezdte hirdetni Jézus Krisztus evangéliumát,
mint amilyennel korábban üldözte annak követőit. Szíriától Hispániáig a Római
Birodalom számos tartományában hirdette sikeresen az evangéliumot, többet
munkálkodva Isten Királyságának terjesztésén, mint más apostolok együttvéve. Pál
igehirdetésének középpontjában a városok álltak, minthogy a Római Birodalom
városok sűrű hálózatából épült fel, amelyek nemcsak lélekszámuk, jogállásuk,
jelentőségük, hanem szellemiségük szempontjából is különböztek egymástól. Lássuk
ezek közül a négy legjelentősebbet.

Athén: a tudomány és kultúra fővárosa

A korszak egyik legjelentősebb kulturális központja, egyetemi székvárosa
Athén volt. Igaz, a műemlékekkel zsúfolt település halovány visszfénye volt csak
hajdani önmagának, az omladozó épületek között többnyire ágrólszakadt
„görögöcskék” kalauzolták a dúsgazdag római turistákat. Athén ugyanakkor nemcsak
a hellén dicsőség múzeuma, hanem a jelen filozófiaoktatásának centruma is volt:
a központi piactér (agora) melletti Tarka csarnokban ütötték fel tanyájukat a
sztoikusok; Epikurosz híres Kertjében hűsöltek az epikureisták; Apollón Lükeiosz
szentélye mellett laktak az Arisztotelész-követő peripatetikusok; Akadémosz
hérósz ligetében üldögéltek a platonikusok; de a helyhez nem kötött cinikusok és
az utcákon-tereken lófráló számos szofista valósággal betöltötte a várost.

Pál számára a műkincsekkel zsúfolt Athén nem jelentett esztétikai élvezetet:
„szelleme valósággal háborgott a bálványokkal teli város láttán” – írja róla az
Apostolok cselekedetei. Saulus-Paulus a zsidóknak a zsinagógában, a görögöknek a
piactéren hirdette az evangéliumot. Ez utóbbi helyen a legnagyobb érdeklődést –
úgy tűnik – a sztoikus és epikureista filozófusokból váltotta ki, akik rögtön az
Areioszpagosz testülete elé idéztették. Ez a tisztes vénekből álló tanács igazán
fontos ügyekben már réges-rég nem hozhatott döntéseket (azokat a Rómából küldött
helytartó intézte), de tekintélye folytán eldönthette például, hogy mely vallás
tanait lehet nyilvánosan hirdetni a városban. Pál Areioszpagosz előtti
beszédének tehát nem kisebb volt a tétje, mint a keresztény vallás elismertetése
a hellén világ fővárosában. Pál minden szónoki tudását latba vetette ugyan a
görög bölcsek előtt, de mikor a halottak feltámadásáról kezdett beszélni,
„egyesek gúnyolódni kezdtek, mások viszont ezt mondták: majd még meghallgatunk
erről máskor is”. Az ülést bizonytalan időre elnapolták. Bár a testület tagjai
közül többen is megtértek – a beszéd tehát semmiképp nem maradt hatástalan –, az
athéniakat vallási–kulturális előítéleteik nem engedték közelebb kerülni Isten
Királyságához. A városban később sem hallunk keresztény gyülekezetről.



Athéni látkép. Kulturális és filozófiai centrum volt

Korinthosz: a szexipar központja

Az i. e. 2. század közepén a rómaiak által porig rombolt, majd nagyjából száz
év múlva újjáépített Korinthosz Achaia tartomány közigazgatási székhelye lett.
Tipikus kereskedőváros volt ez, melynek lakói a birodalom valamennyi csücskéből
verődtek össze, s főként szolgáltatóiparból és kereskedelemből éltek.
„Korinthoszt kereskedelmi forgalma miatt gazdagnak mondják: az Iszthmoszon
fekszik, két kikötője van, amelyek közül az egyik Ázsia, a másik Itália felé
néz” – írja róla a földrajztudós Sztrabón. A soknemzetiségű, soknyelvű,
multikulturális életmódhoz szokott gazdag városlakók a szerelem istennőjét,
Afroditét tisztelték fő patrónusukként. Ennek szentélye olyan gazdag volt – írja
ugyancsak Sztrabón –, hogy több mint ezer „templomi szolgálatra szánt kéjnővel”
rendelkezett, akik valamennyien rabszolgák voltak, és fő feladatuk az idegenből
érkező hajósok testi-lelki kifosztása volt. Az „Afrodité papnőinek” nevezett
prostituáltak tevékenysége olyan ismert jelenség volt, hogy a „korinthoszkodni”
(korinthiadzein) szerte a görög világban a paráznaság kifejezésére szolgált.
Emellett a korabeli római vígjátékok visszatérő típusszereplője volt a
„korinthoszi”, az állandóan részeg, duhaj, szoknyapecér matróz.

Korinthoszban éppen Seneca testvérbátyja, Gallio volt a helytartó, mikor Pál
50/51-ben a városba érkezett. Itt is a zsinagógában kezdte az igehirdetést, de
látva a zsidók ellenállását, kijelentette: „mostantól fogva a pogányokhoz
megyek”. A „pogányok apostolának” mintegy másfél éves szolgálata alatt „sok
korinthoszi, aki hallgatta Pált, hitre jutott és alámerítkezett”. Köztük volt
Kriszposz zsinagógafő és egész családja, valamint Erasztosz, a város egyik
főhivatalnoka, akit egy útjelző feliratról is ismerünk. Az ébredés ügye itt már
a római tartományi hatóságok elé került: Gallio proconsul azonban – nagyon
helyesen – elutasította a „zsidó vallási belügyekbe” történő beavatkozást.
Pálnak a korinthoszi gyülekezethez írt két leveléből kiderül, hogy a
kicsapongással, erőszakkal teli város milyen káros befolyást gyakorolt egyes
hívőkre, hiszen a „szokványos” bűnök (pl. bálványimádás) mellett olyan is
előfordult itt, „amilyen még a nemzetekből származók között sem, hogy valaki
apjának feleségével él”. A várost uraló erkölcstelen légkör olyannyira
megkeményítette egyes hívők szívét, hogy állandó viszálykodás jellemezte őket, s
néhányan már a gyülekezetet alapító Pál szolgálatát is megkérdőjelezték.

Efeszosz: a bálvány-centrum

„Van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy az efeszosziak városa a nagy
Artemisznek és mennyből alászállott képmásának gondviselője?” – tette fel a
költői kérdést a városi jegyző az efeszoszi polgárok rögtönzött „népgyűlése”
előtt, melynek egyetlen napirendi pontját az igehirdetők lincselése képezte
(volna). Az Asia tartomány közigazgatási székhelyéül is szolgáló Efeszosz
egyetlen dologról volt híres: arról az Artemisznek (latinul: Diana) szentelt
templomról, amelyet az ókori világ hét csodája között tartottak számon. A
szentély nemcsak szépségéről és a benne elhelyezett fogadalmi tárgyak
régiségéről volt nevezetes, hanem gazdasági jelentőségéről is, ami elsősorban az
itt letétbe helyezett kincsekből fakadt. „Ázsia közös bankja” – így jellemezte
Efeszoszt egy görög szónok a 2. században. A városban valamilyen módon minden
ezzel a templommal függött össze: a „bálványbiznisz” a pogány közösség legfőbb
összetartó ereje volt, mint azt az ezüstműves vállalkozó, Démétriosz is
megállapította: „Emberek, tudjátok, hogy ebből a munkából származik a mi
jólétünk, de látjátok és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efeszosznak, hanem
szinte egész Ázsiának nagy tömegeit elhitette és félrevezette, azt állítva, hogy
az emberkéztől származó dolgok nem istenek. Nemcsak az a veszély fenyeget
minket, hogy ez az üzletág csődbe megy, hanem a nagy istennő, Artemisz templomát
is semmibe veszik, és így ő, akit egész Ázsia tartomány, sőt az egész világ
tisztel, el fogja veszíteni nagyságát!” A pogány városlakók ráadásul a római
uralkodókkal is szoros kapcsolatot ápoltak: a császárok, valamint a szenátus és
a római nép szobrait minden második héten körmenetekben hordozták végig a
városon. Artemisz kultusza mellett olyan elterjedt volt a városban a mágia és a
varázslás, hogy az erről írott könyveket mindenütt csak „efeszoszi betűk” (efeszia
grammata) néven emlegették.



A korinthoszi fellegvár: a kereskedelemből gazdagodtak meg

Démétriosz és a többi mesterember mindenesetre nem véletlenül aggódott a
vallási szuvenír üzletág hanyatlása miatt. Pál rövid két esztendő leforgása
alatt olyan sikerrel hirdette az evangéliumot, hogy „Ázsia [tartomány] összes
lakója hallotta az Úr igéjét, mind zsidók, mind görögök”. Isten olyan
erőmegnyilvánulásokat tett Pál keze által, amelyeket az Apostolok cselekedetei
sokat látott lejegyzője (Lukács) is csak a „nem mindennapos” jelzővel tudott
jellemezni: „úgyhogy [Pál] bőréről a kendőket, illetve az öveket is elvitték a
betegekre, és a betegségek elhagyták azokat, a gonosz szellemek pedig kimentek
belőlük”. Egyedül Efeszosszal kapcsolatban jegyzi meg az Újszövetség, hogy –
Károli Gáspár veretes fordítását idézve – „az Úrnak igéje erősen növekedik és
hatalmat vesz vala” a városban. Isten Igéje hatástalanította a város felett lévő
genius loci-t, aminek még egy meglepő következménye lett: a hívők is megtértek.
„A hívők közül is sokan eljöttek, bevallották és nyilvánosságra hozták viselt
dolgaikat. Sokan az ilyen illetéktelen tevékenységet folytatók közül
összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették.” Az „illetéktelen
tevékenység” (periergia) ez esetben a mágia, okkultizmus és varázslás különféle
formáit, illetve az ezekhez használatos „szakirodalmat” jelentette.

Róma: a hatalom székhelye

Urbs urbium, azaz a városok városa: így emlegették Rómát az ókorban. Pál
kortársa, a sztoikus Seneca egyenesen „óriási világvárosnak” nevezte, joggal,
hiszen Rómának az i. sz. 1. századra alig lehetett kevesebb lakosa egymilliónál!
(London népessége csak 1800 körül érte el ezt a számot, elsőként a modern
Európában.) 423 templom, 11 forum-komplexum, 11 fürdőkombinát, 856 kisebb fürdő,
28 nyilvános könyvtár, 19 vízvezeték, 1352 víztározó, 144 nyilvános illemhely,
254 pékség, 10 basilica, mai szóval „pláza”, 1790 magánpalota, 45 000 emeletes
bérház emelkedett itt – hogy csak néhány adatot soroljunk Róma városának egy 4.
század elejéről fennmaradt építészeti leltárából. Ám ez csak a külső. Róma
elsősorban a császári hatalom székhelyét, az „egész lakott világra kiterjedő”
birodalom székvárosát jelentette. Az innen kiinduló döntések az imperium Romanum
legtávolabbi zugaiba is elhatottak: gondoljunk csak Augustus népszámlálási
rendeletére, amelynek következményeképpen a Messiás megszületett a júdeai
Betlehemben. De itt volt a birodalom vallási központja is: a Capitolium-hegyen
emelkedő Jupiter Capitolinus-templom, amelyben a „Legjobbnak és Legnagyobbnak” (Optimus
Maximus) tartott főistent tisztelték.

A folyton nyüzsgő fővárosba a világ minden sarkából özönlöttek az idegenek. A
zsidók jelenlétéről már az i. e. 2. század közepétől van tudomásunk; Pál apostol
korában már tizennégy zsinagógával rendelkeztek, igaz, ezek mind a Tiberis
túlpartjának rossz hírű negyedeiben voltak. A birodalmi székvárosba nem Pál
apostol, de – a tradícióval ellentétben – nem is Péter vitte elsőként az
evangéliumot. Az Urbsban olyan Jézusban hívő zsidók hirdették először az igét,
akik jelen voltak Jeruzsálemben azon a bizonyos pünkösdön, amikor a Szent
Szellem leszállt a százhúsz tanítványra.

Saulus-Paulus, aki a császárhoz történt fellebbezése miatt tulajdonképpen egy
bírósági meghallgatás végett érkezett Rómába, itt rögtön magához kérette a helyi
zsidó vezetőket, akiknek kifejtette tanítását. Két éven át saját bérelt
szállásán lakott az őt őrző katonával együtt, és „teljes bátorsággal,
akadálytalanul hirdette Isten Királyságát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról”.
Itt azonban véget ér az Apostolok cselekedetei tudósítása. Végül Pál – a
hagyomány szerint – bejutott Nero császár elé, akinek felesége, Poppaea Sabina
szimpatizált a zsidókkal. Nem tudjuk, hogy a császári kihallgatásnak mi lett az
eredménye, de valószínű, hogy a hatalom ezúttal lesújtott Pálra, akit 64-ben, a
Róma égését követő keresztényellenes koncepciós perek során ítéltek fővesztésre.

(A szerző történész.)

Olvasson tovább: