Kereső toggle

Vérvádbotrány

Véres húsvétok: visszavonta könyvét az olasz történész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A közép- és újkori vérvádak megalapozottak; csakugyan voltak zsidó
csoportok, amelyek rituális gyermekgyilkosságokat követtek el – állítja Ariel
Toaff olasz–izraeli akadémikusnak, a Bar-Ilan Egyetem történelemprofesszorának
provokatív könyve, amelyet a szerző a nemzetközi felháborodás hatására
visszavont. A Véres húsvétok (Pasque di sangue) című munka elsősorban az 1475-ös
tridenti vérvádper aktáira épül, azonban a kínzással kicsikart vallomásokon túl
a szerző nem szolgál új bizonyítékokkal.



Ariel Toaff történész

„Az emberáldozatok mítosza nem csupán antiszemita hazugság – méltatta Ariel
Toaff könyvét a Corriere della Sera hasábjain egy másik ismert olasz zsidó
történész, Sergio Luzzatto. – A keresztény kor évszázadai alatt a zsidókat
lépten-nyomon rituális gyermekgyilkossággal vádolták meg, amelyek a modern
korban sem szűntek meg. (…) Érthető, hogy a holokauszt tragédiája után a
»vérvád« különösen tabutémának számított, és hallatlan intellektuális bátorság
kellett ahhoz, hogy valaki a teljes dossziét újra felnyissa. (…) Ezt a bátor
lépést most megtették.”

A Véres húsvétokat azonban nemcsak szakszerűen bírálni, de – mivel a múlt héten
a szerző visszavonta a kereskedelmi forgalomból – pontosan ismertetni is nehéz.
Amennyiben azonban hihetünk a Corriere tájékoztatójának (amelyet Toaff egy
interjúban hitelesnek ismert el, szemben a média túlnyomó részével, amely
szerinte eltorzította az állításait), a könyv fő tézise, hogy a 11. századtól a
német nyelvterületen élő vagy onnan származó „fundamentalista” askenázi zsidók
valóban elkövettek rituális gyilkosságokat. A Toaff által megfestett fanatikusok
részben a keresztes hadjáratok mészárlásai miatti bosszúból, részben a
gyermekvérnek tulajdonított gyógyhatás miatt, részben pedig egyes misztikus
kabbalista tanok betű szerinti értelmezéséből mutattak be emberáldozatokat, az
így nyert „kóser vérrel” (sic!) pedig a frissen körülmetélt gyerekeik sebét
gyógyítgatták, illetve azt széderestén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén
borba csepegtették vagy por alakban a maceszba sütötték. A történész főként az
1475-ös trentói (tridenti) vérvád aktáit elemezve jut arra a következtetésre,
hogy a zsidók nem mindenütt voltak ártatlan áldozatai a vérvádaknak, sőt a kóser
gyermekvér a 15. században állítólag olyan kapós portéka volt, hogy a
hitközségek az Alpokon át komoly kereskedelmet bonyolítottak vele.

Teljesen érthető, hogy az olasz zsidó hitközség, köztük a történész apja, a két
évtizede a római zsinagógában II. János Pál pápát fogadó Elio Toaff volt római
főrabbi is „fájdalmának, csalódottságának és megdöbbenésének” adott hangot. A
könyv emellett katolikus berkekben is megütközést váltott ki, egyebek mellett a
trentói székhelyű – a helyi egyházmegye alá tartozó – Központ a Vallásközi
Párbeszédért vezetője, Alessandro Martinelli is tiltakozott. Igino Roger érsek,
egyháztörténész, aki a tridenti Simon-ügy felülvizsgálatát vezette a katolikus
egyház részéről, úgy nyilatkozott, hogy Ariel Toaff tudománytalanul használta
fel a dokumentumokat saját teóriájának igazolására. Mégis inkább a Toaffnak
katedrát biztosító Tel Aviv-i Bar-Ilan Egyetem és az intézményt támogató
amerikai ortodox hitközségek fellépése lehetett az a meggyőző érv, melynek
hatására a szerző a múlt héten megkérte az Il Mulino kiadót, vonja vissza
könyvét a boltokból, hogy „átdolgozhassa, és a lehető leghamarabb tisztázhassa
azokat a sorokat, amelyek alapot adtak a sajtóban megjelent torzításoknak és
hamisításoknak”.

A szerzőt – állítása szerint – megdöbbentette, hogy „tudományos kutatását a
zsidóság elleni, a vérvádat igazoló írásként állították be”, valamint elnézést
kért mindazoktól, akik megütköztek a könyvének és neki tulajdonított
torzításokon. Igaz, néhány nappal korábban még azt nyilatkozta a Haarec című
izraeli napilapnak, hogy „vannak, akik új Jigal Amirnak (Jichak Rabin
miniszterelnök gyilkosa – a szerk.) akarnak beállítani, de nem félhetünk attól,
hogy kimondjuk az igazságot”.



A vihart kavart könyv

Bolygó zsidó és a kútmérgezők

Kitalált középkor, Júdás evangéliuma, Da Vinci-kód: az elmúlt években számos
nagysikerű könyv ígérte olvasóinak azt, hogy most megtudják az „igazságot” a
történelem titkairól. A Véres húsvétok ismételten felveti a kérdést, hogy a
„tabudöntögető” szándékú történetírás meddig mehet el – annyi mindenesetre
bizonyos, hogy Toaff, „a zsidó tudós” forradalminak beharangozott állításait
mostantól példaként fogják idézni nemcsak a szakemberek, hanem az antiszemita
összeesküvés-elméletek hívei is.

Toaff meglátásai azért is meglepőek, mert az olasz–izraeli történésznek semmivel
sem áll rendelkezésére több történeti forrás, mint bárki másnak, aki a témáról
korábban értekezett, és merőben eltérő következtetésekre jutott. (A legjobb
esetben is csak morbid humornak tűnik, hogy a Corriere szerint Toaff azért
illetékesebb másoknál a zsidó kannibalizmus kérdésében, mert szakértője a zsidó
konyha- és étkezéstörténetnek.) Nyitott kérdés marad, hogy Toaff miért éppen a
vérvádat emelte ki a zsidók elleni „szokásos” vádak közül (lásd keretes
ismertetőnket), nem pedig a kútmérgezést vagy az ostyagyalázást, pedig ezekre is
hasonló „bizonyítékaink” vannak: a kortárs keresztények meggyőződése, a
vádlottakból kínvallatással kicsikart vallomások (az egyik tridenti zsidó
könyörgött a vádhatóságoknak, mondják el, mit akarnak tőlük hallani),
megfélemlített vagy önigazolást kereső – esetleg kereszténnyé lett – zsidók volt
hitsorosaik ellen tett terhelő vallomásai. Ugyanilyen alapon Toaff amellett is
érvelhetett volna, hogy az első keresztények Rómában, illetve a jezsuiták
Kínában gyermekáldozatokat mutattak be, hiszen mindezekről hasonló vádak
keringtek, és hasonló történeti források állnak rendelkezésünkre. Toaff
igazolhatta volna a bolygó zsidó létezését is: a középkori legenda
legelterjedtebb változata szerint a keresztjét a Kálváriára vivő Krisztus meg
akart pihenni egy zsidó ajtajánál, de a megátalkodott elkergette onnan. Erre
Krisztus – szól az adoma – így felelt: „Elmegyek, de te addig fogsz kóborolni a
földön, amíg vissza nem térek!” A bolygó zsidó felbukkanását – akárcsak valami
üstököst – évszázadokon át Európa és Kis-Ázsia legkülönbözőbb városaiban
jegyezték fel; de ami még meglepőbb, emberek tucatjai állították saját magukról,
hogy ők „a bolygó zsidó” – legutóbb 1940-ben egy New York-i biztosítási ügynök.


Hihetően hangzik, hogy az európai középkor nemcsak a keresztények között volt
„sötét”, és az is elképzelhető, hogy voltak elszigetelt bűncselekmények, ezekről
azonban – minthogy a kínvallatás során nyert vallomásokat az utókor nem fogadta
el – megbízható források hiányában nem tudhatunk. Még kevésbé következtethetünk
tehát vallási alapon elkövetett, rendszeresen ismétlődő rituális gyilkosságokra.

„Posztcionista” bűntudat

Az előítélet-kutatás számára ismert (ahogy Julius H. Schöps, a Potsdami
Egyetem munkatársa is rámutatott egy tavalyi előadásában, amelynek magyar
fordítását az Élet és Irodalom közölte), hogy „sok zsidó hajlamos elfogadni és
átvenni a nem zsidó környezet gyűlölettől eltorzult zsidóképét, amellyel egyet
is ért”. A jelenségre már Theodor Lessing filozófus 1932-ben megjelent, A zsidó
öngyűlölet című könyvében felhívta a figyelmet, legbeszédesebb példája pedig
Walter Rathenaunak az 1897-ben a Zukunft című lapban közölt, Halljad, Izrael!
című írása volt. A zsidó körökben ellenszenvvel, az antiszemiták körében pedig
kaján élvezettel olvasott cikk szerzője megvallotta, hogy ő maga is zsidó, ez
azonban a legkevésbé sem zavarta, hogy hátba támadja hittestvéreit: „Különös egy
vízió! A német élet közepette egy elkülönült, idegenszerű embertörzs a maga
feltűnően ragyogó viselkedésével, mozgékonyságával, forróvérűségével. Ázsiai
horda német talajon.” A német zsidó értelmiségiek ilyesféle kamikazeakcióin
remekül szórakozott a náci sajtó: Göbbels Völkischer Beobachterje és Streicher
lapja, a Stürmer, akárhányszor csak torzképet akart rajzolni a zsidókról, idézte
e szavakat, hiszen – mutattak rá – „ezt maguk a zsidók mondják saját magukról”.
Az utóbbi hónapokból is találunk példát: a teheráni holokauszttagadó
konferencián részt vevő zsidó rabbik csoportja, akikről vendéglátóik szerették
volna elhitetni, hogy a judaizmus mérvadó személyiségei. Ugyanilyen hamis
beállítás lenne – állítja Amos Luzzato – azt feltételezni, hogy ha létezett is
egy ilyen deviáns szekta, azt a zsidó közösség részének tekintették volna.

Toaff kutatási eredményeinek értelmezéséhez ezen a lélektani mozzanaton túl a
„posztcionista” eszmeiség is kulcsot adhat, amelynek térhódítása az „új
történészek” fellépésével kezdődött. E történészek sorra számoltak le a
cionizmus és az államalapítás mítoszaival. A politikai berendezkedésnek, a
hadseregnek, az állam alapítóatyáinak és a korai pioníroknak a „mítosztalanításával”
arra ösztönözték az izraelieket, hogy szkeptikusabban szemléljék saját múltjukat
és jelenüket. Az „új történészek” szerint Izrael valójában nem afféle
fegyvertelen Dávid, hanem Góliát volt az arabok ellen vívott háborúiban, igenis
megfélemlítette vagy agresszióval elűzte a palesztin lakosokat, a holokausztot
pedig a cionisták arra használták fel, hogy fokozzák az arabokkal szembeni
ellenséges érzéseket. „Nagyon sok izraeli bűntudatot érez a palesztinok
szenvedései miatt – állítja Rochelle Furstenberg izraeli írónő A posztcionizmus:
az új kihívás című tanulmányában, amelynek magyar fordítását a Szombat
jelentette meg. – Megkérdőjeleződött az arab agresszióra és az izraeli fegyveres
erők védelmi jellegére épülő mítosz, és ez ugyancsak hozzájárult a radikális
posztcionizmus vádjainak kedvező közhangulat kialakulásához. (…) Számos mozzanat
utal arra, hogy az értelmiségi elit által megfogalmazott posztcionista állítások
kezdenek az izraeli köztudat részévé válni. Az elmúlt évtizedben tucatjával
jelentek meg a revizionista történelem és a posztcionista szociológia téziseivel
foglalkozó könyvek, esszék és cikkek. Az egyetemi hallgatók különösen
»veszélyeztetettek«, hiszen tanáraik gyakran e nézetek legharcosabb szószólói. A
támadások az egészséges kritikától az Izrael Állam iránti lojalitás
aláaknázásáig terjednek. A hadsereg is a támadások kereszttüzébe került. A
bajtársiasság klasszikus mítosza helyett a katonai gépezet brutalitását ecsetelő
beszámolókat hallhatunk.” Benny Morris, Tom Segev és más történészek
posztcionisták abban az értelemben, hogy – ami a cionizmust illeti – számukra
semmi sem szent. Hozzájuk képest Toaff kilépése mindössze annyiban jelent újat,
hogy az „új történészek” Izrael államával kapcsolatos történelemszemléletét és
történetírói eszközeit a diaszpóralét évszázadaira alkalmazza.

Tridenttől tiszaeszlárig

A történelem során visszatérő jelenség volt a vérváddal – vagyis gyermekek
meggyilkolásával és vérük rituális célokra való felhasználásával – való
gyanúsítás ártatlan közösségek vagy egyének ellen, noha több pápa is (első ízben
1247-ben IV. Ince) alaptalannak és abszurdnak nyilvánította azokat, mint ahogy
számos püspök is akadt, aki megvédte az oltalma alá tartozó zsidókat. Az egyház
azonban általában nem állt ki teljes tekintélyével az üldözöttek mellett, és
azzal, hogy egy eltűnt keresztény gyereket szentté avatott, csak olajat öntött a
gyűlölködés tüzére. A Szentszék csak 1965-ben utasította el hivatalosan a
vérvádat, és ekkor tiltotta be a trentói vérvádat követően szentté avatott Simon
ünneplését is.

Az első ismert magyar vérvád a nagyszombati volt, 1494-ben, amelynek vádlottjai
máglyán végezték. Nem minden vádaskodás követelt áldozatokat: például a 17.
század eleji budai, az 1791-es péri és csengeri ügyek vádlottjait felmentették,
de így történt a magyar történelem legismertebb vérvádjában, a tiszaeszláriban
is (1882).

Valójában már a legkorábbi zsidó források egyike, a Tóra (Mózes öt könyve) is
szigorúan büntette az emberáldozatot, illetve bármilyen vér fogyasztását. (Mózes
harmadik könyve 7:26–27: „És semmi vért se egyetek meg bármely lakhelyeteken: se
madárnak, se baromnak vérét; aki megeszik valamiféle vért, az gyomláltassék ki
az ő népe közül.”) Később a rabbik tovább szigorították ezt a tilalmat.

Olvasson tovább: