Augustus császár i. e. 15-ben telepítette le veterán katonáit a mai
Bejrútban, amely ezáltal a kiváltságos „kolónia” rangot nyerte és mindvégig a
római uralom – és a latinnyelvűség – szimbóluma és szigete maradt a
Közel-Keleten. Bejrút mellett azonban egy kisebb veterántelepülést is
létrehoztak a „Napvárosnak” (Héliopolisz) nevezett helyen, a Beqa-völgyben. Ez a
terület akkoriban az aprócska Emeszai királysághoz tartozott, amelynek királya
egyben a föníciai eredetű Elahgabal istenség főpapja is volt. A később
Baalbeknek nevezett helyen már az i. e. 2. évezred végén állt egy föníciai
szentély, de az emeszaiak olyan óriási templomegyüttes építésébe kezdtek,
amelyre a jeruzsálemi Templom-hegyen kívül nem volt példa az ókorban.
A föníciai kultúra minden elemét átjárta a babilóni eredetű vallás, amit a
kanaánita kereskedők árucikkeikkel együtt előszeretettel exportáltak.
(Jelenlétüket még Róma kezdeteinél is sikerült kimutatni, erről bővebben lásd
keretes cikkünket.) Főistenüket Baálnak („Úr”) nevezték, aki egy-egy város vagy
természeti képződmény (hegy, völgy, víz) felett uralkodott. Ezért is lett
Baalbek neve a „Völgy Ura”. Baál feleségét Taanitnak hívták, de ott volt
mellettük Él és Astarté (vagy Aséra) is, akik szintén fel-feltünedeznek a Biblia
lapjain, mint Izrael Istenével ellenséges viszonyban álló gonosz erők. Legalább
három föníciai városban imádták – egyiptomi mintára – az ún. „meghaló és
feltámadó isteneket”: Szidónban Esmunt, Bübloszban Adóniszt, Tíruszban Melkartot.
Ezeket a hellenizmus elterjedésével előszeretettel azonosították görög
istenekkel: Baált Zeusszal, Taanitot Hérával, Melkartot Héraklésszel.
A föníciai „vallási export” legnyilvánvalóbb példája Akháb (i. e. 869– 850)
feleségének, Jézabelnek „társuralma” az északi országrész, Izrael királysága
felett. Jézabel, aki a szidóni Ethbaál király lánya volt, gyakorlatilag
államvallássá tette a föníciai Baál-Melkart-kultuszt. Férjét arra is rávette,
hogy Baálnak templomot emeljen fővárosában, Sómrónban, és abban oltárt emelt a
kanaánita főisten tiszteletére. Az Illéssel történt összecsapáskor megtudjuk,
hogy Asérának mintegy négyszáz prófétáját etette királyi asztaláról, miközben
Jahve prófétáit „száz fő kivételével” mind egy szálig kiirtotta, és legnagyobb
ellenlábasát, Illést is halálra kerestette. A babilóni fogság előtt prófétáló
Ézsaiás már szellemi értelemben paráznaságnak minősíti a föníciai Tírusz
kereskedését: „és paráználkodik a föld minden országaival a földnek színén”;
szinte ugyanazokkal a szavakkal, mint majd a Jelenések könyve írja le az utolsó
birodalmat: Róma–Babilónt.
2006. 08. 19. (X/33)
