Mi történt ötven éve a zárt ajtók mögött?

Szabadulás Sztálintól

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Nyikita Hruscsov Budapesten Kádár Jánossal. Ledaráltatta a saját aktáját

„Zaklatottan és megrázva álltunk és szívtuk a cigarettát a szünetben. Sok mindenrol tudtunk már azelott is, de a ránk zuhant igazság túlságosan váratlan volt” – emlékezett vissza az egyik küldött a Sztálin buntetteit világosságra hozó titkos Hruscsov-beszámolót követo érzéseire. A beszédet ötven éve, 1956. február 25-én olvasták fel a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusának hivatalos befejezése utáni napon, zárt ülésen. Ide már nem voltak hivatalosak a külföldi és más vendégek – a hallottak bizonyára sokkolták volna oket. Azonban még a párttagok is megdöbbenéssel hallgatták az eloadót. Ahogy késobb többen bevallották, fo érzésük a rettenet volt. Így vette kezdetét Oroszországban a Sztálintól és a sztálinizmustól való
megszabadulás.



Nyikita Hruscsov Budapesten Kádár Jánossal. Ledaráltatta a saját aktáját

Ám a folyamat még ma, ötven évvel a nevezetes beszámoló után sem tekintheto befejezettnek. Noha a tények, melyeket Hruscsov tárt fel – aki 1953-ban, Sztálin halála után a Szovjetunió és a kommunista párt vezetoje lett –, alapvetoen a szovjet nép tragédiájáról szóltak, a nagy nyilvánosság csak jóval késobb ismerhette meg a beszámoló teljes szövegét, mint más országok népei.



Eloször a baráti államok kommunista pártdelegációinak vezetoit avatták be, köztük Rákosit és a lengyel Bierutot. Utóbbi nem sokkal a XX. Kongresszus után meghalt, és a beszámoló szövegét a széfjében találták meg. Valaki a lengyel kommunisták közül sokszorosította, és példányaihoz hamarosan a varsói feketepiacon lehetett hozzájutni. Az egyiket egy amerikai vásárolta meg, és több kézen keresztül végül 1956. június elején a New York Times oldalaira került a Sztálin rémtetteirol szóló irat. Így vált ismertté egész Amerika és a világ elott. Addigra azonban a Szovjetunióban megkezdodött „sztálintalanítási” folyamatban megjelentek az elso akadályok. 



Az emlékezetes hétórás beszéd a XX. kongresszuson 

A kongresszus zárt ülését követoen a Sztálin leleplezésérol szóló beszámoló anyagát szétküldték az ország pártbizottságainak. Ezeken a helyeken szintén zárt ajtók mögött olvasták fel a dokumentumot azzal a felszólítással, hogy nem ismertethetik annak tartalmát párton kívüliekkel – vagyis a társadalom többségével. Azonban a „minden népek atyja” idejében elszenvedett gondos tisztogatások és likvidálások ellenére sem kevesen akadtak még a párttagok között is, akik a „sztálintalanítási” folyamat továbbvitelét szorgalmazták. Ezekbe viszont pártvezetoik próbálták belefojtani a szót.

Egész Moszkvát bejárta a hír az egyik akadémiai pártszervezet feloszlatásáról. A Hruscsov-beszámolót követoen ennek a kollektívának a tagjai követelték ugyanis azoknak a felelosségre vonását, akik részt vettek a tömeges megtorlásokban. E lépésre azonban sem az akkori, sem az azt követo szovjet vezetoség nem akarta elszánni magát. Senki sem lakolt meg azok közül, akiknek könyékig véres volt a keze – hacsak nem számítjuk ide a Sztálinhoz legközelebb álló hóhért, Lavrentyij Beriját, akit nem sokkal a vezér halála után letartóztattak és kivégeztek. Ennek fo oka azonban nem is
annyira az igazságérzet, mint inkább a Berijától való félelem volt, aki a hatalomért kész lett volna Sztálin minden volt munkatársát kivégeztetni. A megtorlásokhoz pedig valamilyen mértékben gyakorlatilag mindenkinek köze volt, aki Sztálin környezetéhez tartozott. Éppenséggel Hruscsov keze is véres volt. Ezért aztán a sztálini Politikai Bizottság olyan tagjai, mint Molotov, Malenkov és Kaganovics, Hruscsovnak arra a kérésére, hogy olvassák fel a kongresszuson a beszámolót, válaszul azt kérdezték: „És magadról mit mondasz, Nyikita?” 

Magáról Nyikita nem sok mindent mondott. Miután elfoglalta helyét az állam és a párt élén, a KGB vezetojévé egy bizalmas emberét, Szerov tábornokot nevezte ki, aki aztán az o utasítására hatalmas mennyiségu dokumentumot vett ki a sztálini archívumból, melyeken a halálos ítélet alatt Hruscsov aláírása szerepelt. Ugyanakkor a többieket terhelo anyagok ott maradtak – amolyan biztosítéknak. Nem azért, hogy felelosségre lehessen oket vonni, hanem amolyan sakkban tartás végett… Így váltak a bizonyítékok a hatalomért való harc eszközeivé. A harc gyoztese pedig Hruscsov lett. 

1957 júniusában újabb támadás érte ot Molotov, Malenkov és Kaganovics részérol. Ezek a meggyozodéses sztálinisták a párt legkonzervatívabb szárnyát képviselték, amely nem akart lemondani a sztálini módszerekrol. Többek között azzal vádolták ot, hogy a nyilvánosságra hozott Sztálin-ellenes beszámoló hatására történt a magyarországi ‘56-os felkelés. Hruscsovnak sikerült a KP többségét – no meg a hadsereg élén álló Zsukov marsallt – megnyernie, és ezzel visszaszorítani ellenfeleit. A sztálinistákat kizárták a vezetoségbol. Úgy tunt, most már semmi sem akadályozhatja meg a Sztálintól és metódusaitól való megszabadulást. 

1956-ban kezdodött el az ártatlanul fogva tartott emberek szabadon engedése és rehabilitálása, de ugyanebben az évben történt a magyarországi felkelés is. Hat évvel késobb, Novocserkaszkban pedig a pártvezetok utasítására lottek a fizetésemelésért demonstráló munkások tömegébe. Sot, az aktivistákat bíróság elé állították, és többükre – akárcsak a sztálini idokben – kivégzés várt. Oket titokban temették el, még a rokonaik sem ismerik sírhelyüket. 

A sztálinizmussal való szakítás rendkívül hosszadalmas és ellentmondásos folyamatnak bizonyult Oroszországban. Amikor 1964-ben a KB tagjainak összeesküvése következtében Hruscsovot megfosztották állam- és pártvezetoi tisztségétol, nem végezték ki, sot le sem tartóztatták. A Szovjetunió politikai gyakorlatában ez szokatlan jelenségnek számított, és azt is jelezte, hogy talán mégis változott valami a sztálini idok óta. Azonban mindezzel együtt az új, Brezsnyev vezette gárda elkezdte a sztálinizmus eszméjének rehabilitálását. Nem jelent meg több könyv a megtorlásokról és a személyi kultuszról, viszont más kiadványokban Sztálinnal újra mint nagy vezetovel és bölcs hadvezérrel találkozhattunk – és ez így volt egészen a peresztrojkáig, Gorbacsov színre lépéséig. Csak 1989-ben történt meg, hogy az a bizonyos beszámoló teljes terjedelmében olvasható volt A Központi Bizottság hírei címu kiadvány lapjain. 

A kommunizmus összeomlása óta 15 év telt el; azonban mind a mai napig nem fejezodött be a sztálinizmustól való teljes elszakadás, annak ellenére, hogy a nagy vezér rémtetteirol filmek tucatjai és könyvek, cikkek ezrei szólnak. Egy közvélemény-kutatás eredményei szerint az oroszok 43 százaléka véli csak, hogy Sztálin több rosszat tett Oroszországnak, mint jót; 54 százalék azonban ennek ellenkezojérol van meggyozodve. Ezen kívül több helyen mellszobrot készülnek állítani neki, sot vannak, akik Volgográdot újra Sztálingráddá szeretnék átkeresztelni…

Ha más nem, hát az „eros kéz” és a néhai birodalom utáni vágy élteti a sztálinizmust. De ugyanez érvényes a leninizmusra is: egyre no azok száma, akik ragaszkodnak a nevét viselo utcákhoz, szobrokhoz, no meg a Mauzóleumhoz. Ez utóbbit már a lakosság 80 százaléka megorizné... Igaz, azok száma is no, akik Lenin testét nem látják benne szívesen, és inkább eltemetnék. Ezek száma a hat évvel ezelotti 43 százalékhoz képest 52-re nott; persze ez még nyilván kevés ahhoz, hogy valaki kezet emeljen a szent tetemre…

Ami pedig Sztálint illeti, nemcsak az újdonsült vadkapitalizmus miatt magát sértettnek és kifosztottnak érzo egyszeru emberek néznek fel rá. A vezér és az o kemény módszerei jó néhány politikusnak és állami tisztviselonek is imponálnak. Ez utóbbiak egyike nemrégiben, miközben beosztottjai alacsony munkamoráljára panaszkodott, így fakadt ki: „Ha most sztálini idok lennének, kivégeztetnék közülük hármat, a többi már aznap elkészülne minden feladatával…” Véletlenül fültanúja voltam ennek. A csinovnyik szigorúan rám nézett, és megértettem, hogy nem viccbol
mondta…

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit