Kereső toggle

Válaszúton az ökumenikus mozgalom

Csak Róma egyesíthet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mint arról lapunk is beszámolt, múlt héten az esti áhítat során egy háborodott elméj? asszony késszúrással megsebesítette a taizéi szerzetesközösség vezetőjét, Roger Schütz testvért, aki néhány perccel később belehalt sérüléseibe. A keresztény egység megteremtése érdekében létrejött taizéi mozgalom alapítója központi szerepet játszott az ökumenizmus térnyerésében, halála pedig ráirányította a figyelmet a keresztény egységtörekvések jövőjére. 



Gyászszertartás Taizében. Az utóbbi években kevesebben jöttek Fotó: Reuters

Rendszeresen ismétlődő forgatókönyv a katolikus egyháztörténetben, hogy a válságos időszakokban nemcsak az irányítás legfelsőbb szintjéről adnak választ a kor kihívásaira, hanem ihletett, "szellemi" emberek is felismerik az idők szavát, és "alulról" indítanak olyan kezdeményezéseket, amelyek az egyházpolitikai lépésekhez biztosítják a tömegtámogatást és így az egyház túlélését. A legszembetűnőbben talán a 12–13. század fordulóján, illetve a 16. század első felében történt így. Elsőként a valdensek és más, eretneknek ítélt mozgalmak fenyegettek azzal, hogy Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában lenyelik a katolicizmust – aminek ellenpontozására nem lett volna elegendő III. Ince reálpolitikusi bravúrja, ha Domonkos és assisi Ferenc látomások ihlette missziós tudata nem párosul hozzá, és koldulórendjeik nem fogják ki a szelet az evangéliumi szegénységet hirdető "eretnekek" vitorlájából. Hasonló szereposztás érvényesült a reformáció térnyerése után. Éppen amikor a reneszánsz mámorából felocsúdó pápaság határozott ellenlépésekre szánja el magát, egy ágyúgolyótól megsebesült baszk nemes, Loyolai Ignác az egyik spanyolországi Mária-kegyhelyen megvilágosodik; a később általa alapított jezsuita rend pedig az ellenreformáció sikerének kulcsfontosságú szereplője és a megújulásra kényszerülő egyháznak szilárd bázisa lesz – nem utolsósorban a protestánsoktól ellesett kommunikációs és oktatásügyi eszközök segítségével. Ez a kettős szereposztás tette többször is lehetővé, hogy a katolikus egyház olyan kezdeményezéseket is megjelenítsen és magába
olvasszon, amelyek elsőként rivális vallási szervezetekben törtek utat maguknak, s éppen emiatt a pápaság kezdeti ellenállását vívták ki. Az indítványoknak, amelyeket első körben legyőzni nem képes, az egyház – saját, spontán módon felszínre törő mozgalmai révén – maga áll az élére, és idővel maga válik "verhetetlenné" az olyan "harcnemekben", amelyeket a legyőzésére fejlesztettek ki. 

Az iménti példáknál ugyan kevésbé viharos egyháztörténeti miliőben, de – nagy vonalakban – mégis hasonló forgatókönyv szerint zajlott és zajlik a keresztény egységet zászlajukra tűző közösségek katolikus fogadtatása és integrálása. Az egyházak összefogását célzó mai ökumenikus mozgalom gyökerei a 19–20. század fordulójáig nyúlnak vissza. Eleinte kizárólag a protestáns felekezetek közelítésére irányult. Első mozzanatai voltak a World\'s Student Christian Federation nemzetközi protestáns diákszervezet 1895-ös megalakulása; a Nathan Söderblom uppsalai lutheránus érsek nevéhez fűződő 1910-es alapítású Life and Work, amely a svéd lutheránus egyház és az anglikán egyház egységét célozta meg; illetve a Charles Brendt Fülöp-szigeteki anglikán püspök által elindított Faith and Order kezdeményezései, amelyek 1948-ban Amszterdamban az Egyházak Világtanácsának (World Council of Churches, WCC) megalakulásához vezettek. A ma genfi székhely? szervezetbe protestáns, anglikán és ortodox egyházak tömörülnek; a katolikusok nem tagjai a mozgalomnak. Ők saját egységtörekvést láttak célszerűnek megindítani – de addig még sok víznek kellett lefolynia a Tiberisen.

A felismerésre, miszerint a világ üdvözölné az egységes kereszténységet, és nem csupán a protestánsok között, a huszonöt éves Roger Schütz az elsők között jutott el. Schütz Svájcban született, német apa és francia anya gyermekeként. Az evangélikus fiatalember egy olyan közösség alapítására érzett indíttatást, amelyben a keresztények együttélése nap mint nap megvalósul, s ezzel példát nyújt a felekezetközi megbékélés magasabb szintjeinek is. Schütz elhagyta Svájcot, és 1940 augusztusában, Franciaország náci megszállásának kezdetén egy kis burgundiai faluban, Taizében telepedett le, néhány kilométerre az Észak-Franciaországot és a Pétain-féle déli bábállamot elválasztó demarkációs vonaltól. A magányos idealista a megszállás idején menekülőket – főként zsidókat – bújtatott. A háborút követően többen csatlakoztak "Roger testvérhez", majd 1949-ben az első testvérek cölibátusi és vagyonközösségi fogadalmat vettek fel, amivel szabályos szerzetesközösséget hoztak létre. Bár Roger testvér már eredeti szándékai szerint is a teljes kereszténység egységét kívánta előmozdítani, eleinte csak protestánsok keresték fel burgundiai falujában. Mi több, amikor elkezdte használni az elhagyatott, de jogilag katolikus tulajdonban álló taizéi templomot, és a helyi püspöknek jelentették, hogy lutheránusok bitorolják az épületet, egy időre még összeütközésbe is került a katolikus egyházzal. 

A Szentszéknek hosszabb idő kellett, hogy reagáljon a Roger testvér által megjelenített indítványra. Az "áttörés" éve 1964 volt, amikor a II. vatikáni zsinat a
Keresztények egységtörekvéséről szóló határozatban meghirdette az ökumenikus nyitást, és ezzel "áldását adta" Roger Schütz közösségére. A szerzetes elévülhetetlen érdemeket szerzett a katolikus egyházban megindult ökumenikus mozgalomban. XXIII. János pápa közeli barátjaként a másik vezető taizéi (úgyszintén evangélikus) teológussal, Max Thuriannal együtt meghívást kapott a zsinatra. Taizé két vezető figurája így részvételével, s főként személyes példaadásával segítette a szinódus munkáját, amelyen a katolikus egyház ökumenikus fordulata megkezdődött. A Taizébe látogató fiatalok száma pedig a zsinat után, a hatvanas években robbanásszerűen megnövekedett. 

A Vatikán által meghirdetett ökumenikus közeledésben azonban a katolikus egyház, mint "első az egyenlők között", sajátos szerepet jelölt ki magának a keresztény egység megteremtésében. Az "ökumenizmus katolikus alapelveit" összefoglaló zsinati dokumentum leszögezi, hogy az egyháznak "a tanítóhivatal megnyilatkozásaival összhangban" kell bekapcsolódnia az ökumenizmusba, "nehogy a hívek meggondolatlan lépéseket tegyenek az egység felé vezető úton", ami már "ártana az egység ügyének". A határozat hangsúlyozza, hogy fontos különbséget tenni a katolikus egyház és más egyházak egységtörekvése között, mert az egyház egységén nem ugyanazt értik a katolikus egyházban, mint a protestáns egyházakban. Jóllehet a Vatikán elismerte a keresztény értékeket a római katolicizmuson kívül is, jogot formált arra, hogy az egységkeresést a saját irányítása alá vonja: "Krisztus egyháza, amely hierarchikus szervezettel ellátott közösség – így a zsinati dokumentum –, jele és eszköze az egész emberi nem egységének… Az üdvösség eszközeit hiánytalanul csak Krisztus katolikus egyházában találhatjuk meg, amely az üdvösség egyetemes eszköze." Dolhai Lajos, az Egri Érseki Hittudományi Főiskola tanára a Jel cím? spirituális folyóiratban így foglalja össze a zsinati alapelveket: "A katolikus egyház tehát az egység jele és eszköze akar lenni a megosztott egyházban és ebben a mai megosztott világban. A katolikus egyház meg van győződve arról, hogy az apostoli idők óta hűségesen őrzi azt a hagyományt, amely szerint Róma püspöke egyúttal az egység látható pólusa és biztosítéka is. A vele [Róma püspökével] való egység jelenti azt, hogy egységben vagyunk mindazokkal az emberekkel, akik ugyanazt a hitet vallják." 

Fontos azt is szem előtt tartani, hogy a zsinat az együttműködést tekintve határozott különbséget tett ortodox és protestáns egyházak között: az ortodox egyházak apostoli eredetűek, ennélfogva érvényes papságuk, szentmiséjük és szentségeik vannak, szemben a történelmi protestáns egyházakkal, amelyekkel "csak" a keresztség és a Szentírás elfogadása kötheti össze a katolikusokat. Ezt a felfogást hangsúlyozottan képviseli XVI. Benedek pápa is. Korábban az ő vezetése alatt a Hittani Kongregáció
Dominus Iesus cím? 2000. évi nyilatkozata kijelentette, hogy az ortodox egyházak és a protestánsok között "lényegi különbség" van, melynek értelmében az ortodox felekezetek valóban egyházaknak nevezhetők, a többi keresztelő közösségek viszont "nem egyházak a szó sajátos értelmében".

A "katolikus nyitás" Taizét is érezhetően Róma képére formálta. A katolikusok inkább sajátjuknak érzik a lutheránus alapítású közösséget; legalábbis a fiatalok, akik ezrével keresik fel Taizét, hogy részt vegyenek az egyhetes találkozókon, az imádságokon és a kiscsoportos beszélgetéseken, ma már többségükben lengyelek, franciák, olaszok és németek, s csak kevesebben érkeznek Nagy-Britanniából vagy skandináv országokból. Mára a mintegy száz szerzetesből legkevesebb minden második katolikus, a többiek különböző protestáns felekezetekből és ortodox egyházakból érkeztek – jóllehet ezt közülük senki nem hangsúlyozza, és magukat csak "taizéi testvérekként" jelölik meg. A közösség ugyanakkor különleges jogosítványokat is kapott a Szentszéktől, lévén a reggeli istentiszteleteken zajló, két szín alatti – kenyérrel és borral történő – áldozást a katolikusok is érvényesnek ismerik el, pedig katolikus hívők más esetben nem vehetnek úrvacsorát protestáns lelkészek által vezetett ökumenikus istentiszteleteken. A kivételes bánásmódra utal, hogy II. János Pál temetésén Ratzinger bíboros az elsők között áldoztatta meg az akkor már tolószékben ülő, agg Roger testvért. Róma vonzását mégis Taizé második embere, a néhány éve elhunyt Max Thurian élte át mélyebben: Thurian katolikus hitre tért, és később II. János Pál a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává is emelte. 

A teljes befogadásig természetesen hosszú utat kellett megtenni a közösségnek. A taizéi szerzeteseket minden oldalról gyanúval fogadták, és fogadják ma is. Egyes protestánsok "pápista renegátoknak" bélyegezték őket – talán mert egy Ágoston-rendi szerzetes, nevezett Luther Márton "dezertálása" óta a protestánsok némi idegenkedéssel kezelik a szerzetesi elhivatottságtudatot. Bizonyos katolikusok ezzel szemben a protestánsok "trójai falovának" tekintik a testvéreket: az internetes keresőoldalak a "Max Thurian Catholic" keresőszavakra jó néhány Taizé-ellenes gyalázkodó támadást is kidobnak olyan ultrakonzervatív, "tridenti" katolikus közösségek részéről, amelyek elutasítják a II. vatikáni zsinat vívmányait. A mérvadó egyházi vezetők értékelése azonban egyértelműen elismerő. Többen is kiemelik, hogy Roger testvér halálával megpecsételte életének üzenetét: az elmebeteg román katolikus nő, Luminita Solcan nem férkőzhetett volna a közelébe, ha Roger nem lett volna mindenki számára megközelíthető. Rowan Williams canterburyi érseknek a temetésre megküldött búcsújának szavai szerint: "Roger testvér megváltoztatta a vallási kultúránkat körülvevő atmoszférát, s mindezt hierarchikus tekintélyharcok, politikai vagy intézményi pozícióharcok nélkül." 

S mégis, a vallási kultúra "klímaváltozása" talán nem teljesen Roger testvér kezdeti ideái szerint alakult. Azzal, hogy a katolikus egyház saját ökumenizmust indított el, a keresztény világ értésére adta: csak olyan egységtörekvéseket tud elfogadni, amelyeket ő irányít. A mai napig két – egymástól paradox módon független – ökumenikus mozgalom létezik: az egyik az Egyházak Világtanácsa (WCC) vezetésével, a másik pedig a katolikus. Miközben a keresztény egységkeresésben a katolikus egyház egyre inkább az ortodoxiát kezdi előnyben részesíteni, és érezhetően mellőzi a protestáns egyházakat
(Katolikus ifjúsági találkozó Kölnben. Hetek, 2005. augusztus 19.), a magára maradt WCC kifulladni látszik, és szerepzavarra utaló tüneteket mutat. E hónap elején azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy felszólította a tagegyházait: befektetési politikájukkal bojkottálják azokat a nagyvállalatokat, amelyek "nyereséghez jutnak Izrael gázai és ciszjordániai politikája révén". Szintén a kiútkeresésére látszik mutatni, hogy a WCC újabban nemzetközi és regionális konferenciák szervezésével a keresztény– hindu, keresztény–muszlim, keresztény–buddhista dialógus előmozdítására fekteti a legnagyobb hangsúlyt.

Olvasson tovább: