Kereső toggle

Katasztrófák okai és magyarázatai az ókorban

És mégis mozog

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gyilkos földrengések, pusztító árvizek a múltban egész civilizációk pusztulását idézhették elő. Történészek úgy vélik, a Platónnál olvasható Atlantisz-mítosz hátterében is ilyesfajta katasztrófa állhatott, s vannak régészek, akik – állításuk szerint – ennek bizonyítékaival is rendelkeznek. E természeti kataklizmák ugyanakkor vajmi kevéssé érdekelték az ókori történetírókat, az ókori írók, költők és filozófusok ugyanakkor furcsábbnál furcsább teóriákat gyártottak a katasztrófák eredetéről. Ezzel szemben a Biblia egyértelművé teszi, hogy a földrengések és a kapcsolódó természeti katasztrófák legtöbbször Isten haragjának és ítéletének az eszközei.



Az Olajfák-hegye. Kétfelé válik majd Zakariás próféta szerint

Az ókorban elsősorban az istenek számlájára írták a természeti katasztrófákat. A földrengések és a nyomukban keletkező szökőárak felelősének a görögök a "földrázó" Poszeidónt, a rómaiak Vulcanust tartották. De a többistenhívő társadalmakban nem mindig lehettek biztosak abban, melyik istenség okozta a pusztulást, ezért a rómaiak olyan oltárokat is állítottak engesztelésül, amelyeket "akár isten, akár istennő" (sive deus sive dea) felirattal láttak el. A városok lakói mágikus eszközökkel is megpróbálták lakóhelyüket megvédeni. A földrengéseknek ugyancsak kitett szíriai Antiokhiában az i. sz. 37-es földrengés után egy oszlopot ("teleszma" – ez a szó arab közvetítéssel talizmán alakban került a magyar nyelvbe) állítottak fel "megrázhatatlan és megdönthetetlen" felirattal, s a tetejére egy mellszobrot helyeztek. Ez lett volna hivatott a várost megóvni a további csapásoktól – kevés eredménnyel. Antiokhiát (ma Antakya, Törökország) 526-ban teljesen lerombolta egy földrengés, amelynek során több tízezer ember vesztette életét. A filozófusok persze az ókorban is "tudományos" magyarázatokat igyekeztek gyártani a földrengésekre. A milétoszi Thalész az i. e. 6. században úgy gondolta, hogy az Óceán felszínén úszó Föld mozgását az alatta lévő víz hullámzásának köszönheti. Arisztotelész azt vallotta, hogy a föld alatt üregek és barlangok rendszere található, melyekbe a felszínről szél fúj. A levegő a föld alá kerülve felmelegszik, és a felszín felé tör: ez okozza a földrengéseket és a vulkánkitöréseket. Akár így, akár úgy gondolták az ókoriak, egy bizonyos: a természeti katasztrófák nem egyszer egész civilizációk létét fenyegették.

Platón szerint Atlantisz egy óriási sziget volt, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Afrika együttvéve. Héraklész oszlopain (a mai Gibraltári-szoroson) túl feküdt, egy kisebb szigetekből álló szigetvilág alatt. Kb. 9000 évvel
az athéni államférfi, Szolón (i. e. 640–559) előtt Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és ideális politikai berendezkedéssel. Ám amikor mohó és agresszív birodalommá vált, az istenek parancsára elöntötte a tenger. Platón meséje Kritiasztól származik, aki tízéves korában kilencven éves nagyapjától hallotta azt, akinek szintén a nagyapja mesélte. Az ükapa Szolón elbeszéléséből ismerte a történetet, aki Egyiptomban Szaisz papjaitól hallotta. Platón előtt egyetlen történetíró sem említi Atlantiszt, még a görög Hérodotosz (i. e. kb. 484–420) sem, aki pedig szintén találkozott a szaiszi papokkal. 

Atlantisz létezése egyelőre nem bizonyított történeti tény, de nem is alaptalan mese. Az egyiptomi középbirodalom idejéből ránk maradt egy papirusz, amely ma Szentpétervárott található, s elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón, amikor a hatalmas hullámok összetörték a hajót, s rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Ő egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranysárkány lakott, aki a barlangjába vitte a hajótöröttet, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen hetvenöt elégedett sárkány népesítette be, akik közül csak ő egyedül maradt életben. Távollétében egyszer egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik". A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetről szóló mesét tehát jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban is, közelebbről a Mahábhárata cím? eposzban. 

1967-ben egy görög régész, Szpiridon Marinatosz, ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinin (Théra). Egy régi település központjára bukkant, ahol még két-három emeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Bútor-és cserépedény-maradványokat talált, munkát végző és táplálékul szolgáló állatok csontjait, ám nyoma sem volt semmiféle emberi maradványnak vagy ékszernek. 

Az archeológusok megállapították, hogy Théra szigete a minószi civilizáció kereskedelmi központja volt. 

A virágzó kereskedelem fellendítette Thérát, s ezt a gazdagságot tükrözik a házakban talált freskók. Aztán egyszer elérte a szigetet a végzet. A föld remegni kezdett a szigetlakók lába alatt, és azok sebtében elhagyták otthonukat, csak a legfőbb értékeiket véve magukhoz. Úgy tűnik, arra számítottak, hogy hamarosan visszatérhetnek, mivel olívaolajjal és magokkal teli hatalmas korsókat tettek az ajtófélfák alá, ez volt ugyanis a házak legbiztonságosabb része. De mielőtt még visszamerészkedhettek volna, a földrengés a város jó részét lerombolta. A szigetet is el kellett hagyniuk a hajóikon, amikor a thérai vulkán kitört. A vulkánkitörés robaja 3000 km-es körzetben is hallható volt, olyan erősség? lehetett, mint a Krakatau-vulkán robbanásáé 1883-ban, mely után a szökőár ötször kerülte meg a földet, elpusztítva többek között Kelet-Afrika partvidékét. 

A thérai vulkán harminc méter vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. Bár ez a kitörés i. e. 1520 körül történt, még ma is négy méter vastag hamuréteg fedi a szigetet. A szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt. A történet tanulsága: Platón szerint itt is egy magas szint? civilizáció pusztult el erkölcsi okokból!

A római Szodoma pusztulása

Úgy tűnt, a Pokol erői szabadultak rá Pompejire i. sz. 79. augusztus 24-én, amikor a Vezúvból előtörő piroklasztikus áradat szinte percek alatt földdel tette egyenlővé a húszezer lakosú várost. (Erről ld. korábbi cikkünket: Répás László:
Pompeji utolsó órái, Hetek VIII. évf. 2004. 6. szám) Egy negyedik századi történetíró, Cassius Dio szerint a vulkán lábánál emberfeletti méret? személyek tűntek fel, amiből egyesek arra következtettek, hogy az Alvilágban fogva tartott gonosz angyali lények, a Gigászok jöttek a felszínre, hogy elpusztítsák a települést. 

A Vezúv kitöréséről fennmaradt legismertebb beszámoló az ifjabb Plinius tollából származik, aki nagybátyja halála kapcsán tudósította történetíró barátját, Tacitust a tragikus eseményekről. Az idősebb Plinius, mint lelkes természetbúvár, s egyben a Nápolyi-öböl túloldalán, Misenumban állomásozó hadiflotta parancsnoka, hajóra száll, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a vulkánkitörést. Plinius így örökíti meg az általa tapasztaltakat: "…egyre forróbb és sűr?bb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkövek, meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok [...] A Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; [...] a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és [...] ide-oda hajladoztak. […] Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; voltak, akik a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka."

Pompejit – úgy tűnik – valóban elhagyták istenei. Ennek okát azonban az ókori történetírók nem firtatták, feltehetően belenyugodtak abba a gondolatba, hogy "így akarták az istenek". Érdekes ugyanakkor, hogy a városban élő zsidó vagy zsidó–keresztény közösség olyan nyomokat hagyott maga után, amelyek alapján feltételezhetjük, hogy nem akartak azonosulni a pogány városban uralkodó erkölcsökkel. Az egyik pompeji ház falára a "Szodoma Gomora" feliratot vésték – párhuzamot vonva az itteni állapotok, és az Ábrahám történetében említett, bűnös életmódjáról elhíresült és Isten ítélete nyomán örökre elpusztult városok között. Ezen a feliraton kívül még "cherem" héber szót is megtalálták falba vésve, amely a Bibliában "átkozott, elpusztításra, megsemmisítésre ítélt dolgot" jelent. A mózesi törvény többnyire azokhoz a cselekedetekhez kapcsolja ezt a kifejezést, amelyeket "utálatosságnak" nevez. A bálványimádáson a zsidó és nyomában az újszövetségi kereszténység ebbe a kategóriába sorolta a házasságtörést, vérfertőzést, homoszexualitást és pornográfiát, amelyeket – mint azt a városban fennmaradt falfestmények is bizonyítják – Pompeji lakosai is széles körben gyakoroltak. 



Pompeji. Róma Szodomája

Földrengések a Bibliában: harag és ítélet 

A Biblia számos földrengésről számol be, amelyek jelentős többsége kapcsolatba hozható Isten személyével. Ez nem meglepő, hiszen a zsoltáros beszámol arról, hogy Isten kommunikációjának természetes kellékei sokszor a természeti katasztrófák, Isten megszólalását számos esetben követte földrengés és egyéb katasztrófa. Istennek ezt a természetét tapasztalta meg például Illés a Hóreb hegyén, vagy az Egyiptomból kivonuló zsidók a törvényadáskor. A Királyok könyvének beszámolója szerint mielőtt Isten megszólította Illést, több természeti katasztrófa is érte a Hóreb hegyét: " És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, amely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat …

És a szél után földindulás lett, de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy szelíd halk hang hallatszék" (1Királyok 19,11–12). Ennél minden bizonnyal nagyobb méret? földrengést tapasztaltak meg az Egyiptomból kivonuló zsidók a törvényadáskor, akikre az élmény olyan nagy hatást gyakorolt, hogy megkérték Mózest, hogy ő közvetítsen közöttük és Isten között, ne kelljen Istent közvetlenül hallaniuk: "Az egész Sinai hegy füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének a füstje; és az egész hegy nagyon reng vala" (2Mózes 19,18). Erre az eseményre utal Debora és Bárák is a Bírák könyvében, amikor Isten hatalmáról énekelnek: "Uram mikor Szeirből kijövél, mikor lépdelél Edom mezejéről: megrendült a föld, csepegett az ég. A föllegek is víztől áradának. A hegyek megrendültek az Úrnak orcája előtt, még ez a Sinai is, az Úrnak az Izrael Istenének színe előtt" (Bírák 5,4–5).

A Bibliában szereplő földrengések másik nagy kategóriájába tartoznak azok a katasztrófák, amelyek Isten haragjának és fenyítésének eszközei: Dávid utal például az egyik zsoltárában arra, hogy "rengett és remegett a föld… mert haragudott Ő" (2Sámuel 22,8). Ezt a megállapítást erősíti meg Ésaiás is, aki szerint Isten haragjában megrázza nem csak a földet, hanem még az eget is. Minden bizonnyal a bálványimádás miatti ítélet eszköze volt az a földrengés is, amely Uzziás király korában következett be, i. e. 759-ben. Erre egy jövőre vonatkozó próféciában utal Zakariás, amely egy olyan eseményről számol be, amelynek során Isten földrengéssel avatkozik be az eseményekbe Izrael védelmében: "…az Olajfák hegye közepén kettéválik, kelet felé és nyugat felé, igen nagy völggyé és a hegyek fele észak felé, fele pedig dél felé szakad. És az én hegyem völgyébe futtok, mert a hegyközi völgy Azálig nyúlik és úgy futtok, mint futottatok a földindulás elől Uzziásnak, Júda királyának napjaiban" (Zakariás 14,4–5). Szintén Izráel védelmében avatkozott közbe Isten – nem sokkal Illés "földrengésélménye" után – amikor Afek városában, ahol az Izráel ellen támadó Benhadád szír király huszonkétezer katonája lett egy földrengés áldozata. Ezékiel próféta pedig beszámol arról is, hogy az Izráel ellen támadó Góg és Magóg csapatait Isten szintén egy hatalmas földrengéssel fogja megállítani: "És lészen azon a napon, amely napon Góg eljő Izrael földje ellen, ezt mondja az Úr Isten, felszáll haragom orromban. És féltő szerelmemben, búsulásom tüzében szólok: bizony azon a napon nagy földindulás lesz Izráel földjén" (Ezékiel 38,18–19).

Olvasson tovább: