Kereső toggle

Ratzinger bíboros szövetségeseket keres

Válsághangulat a Vatikánban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hetvenhét éves Joseph Ratzinger bíboros személyében a múlt hétvégén a pápai trón egyik legesélyesebbnek tartott várományosa intézett támadást az elvilágiasodott Európa ellen. A Hittani Kongregáció prefektusa a La Repubblica cím? olasz napilap hasábjain a kontinensen a keresztény kultúra rovására eluralkodott "agresszív és időnként egyenesen intoleráns szekularizmus" miatt fejezte ki aggodalmát. A nyilatkozat nyomán kialakult viták viszont rámutatnak, mennyire megosztott az egyház a "válságkezelés" mikéntjében. 



Joseph Ratzinger német bíboros a Vatikánban. Figyelmeztető szavak Fotó: Reuters

"Bizony csata zajlik, amelyben meg kell védenünk a vallás szabadságát egy olyan erőszakos ideológiától, amely a józan ítélőképesség egyedüli szószólójaként lép fel" – intézett "behívót" a bajor származású Ratzinger bíboros egyháza hívőihez, figyelmeztetve: az "erőszakos szekularizmus" földalatti mozgalommá akarja tenni a kereszténységet. "Svédországban egy hónapos börtönbüntetésre ítélték azt a lelkipásztort, aki egy szentírásbeli szakasz alapján a
homoszexualitásról prédikált – emlékeztetett az olasz lapnak adott interjújában Ratzinger, aki Európát a demográfiai és szellemi válság szorításában látja. – A társadalmunk átalakulóban van: a leromlott születési arányok és a bevándorlás átformálják Európa etnikai térképét, a kultúránk pedig keresztény kultúrából kezd az agresszív szekularizmus kultúrájává formálódni. A laicizmus többé már nem a semlegességet jelenti, hanem olyan új ideológiát, amely a politika révén rákényszeríti magát a közéletre, és nem hagy teret a keresztény látásmódnak. Isten a társadalom peremére került: a politikai és gazdasági életben majdhogynem illetlenség Istenről beszélni, mintha ez támadást jelentene a nem hívők szabadsága ellen. Az így megcsonkított kereszténység pedig egyre inkább kizárólagosan a magánszférába szorul vissza." A bíboros – aki doktrinális kérdésekben a pápa főtanácsadója, és az egyházfő után a második legnagyobb befolyással rendelkező vatikáni személyiség – ugyanakkor kifejezte meggyőződését, hogy "bár a templomok kiürülnek és sokan már nem képesek hinni, a hit nem halt meg, és képes erkölcsi és kulturális erőt adni a földrésznek – jóllehet az egyház jövője sokkal inkább más kontinensekhez fog kötődni, mintsem Európához." Az iszlámmal kapcsolatban a bíboros beismerte: "Kihívást jelent számunkra a muzulmánok Istenbe vetett szilárd hite, továbbá erkölcsi örökségük és egyes normák tiszteletben tartása, amelyek mind azt mutatják, hogy a hitnek szüksége van közös kifejezési formákra. Mi, keresztények, ezt már némileg elveszítettük."

"Ratzinger talán az egyetlen élő ember, akiről elmondható, hogy katolikusabb még magánál a pápánál is" – véli a brit The Daily Telegraph, amely a befolyásos bíboros nyilatkozatát a vatikáni konszenzust hitelesen tükröző "kiáltványként" értékeli. A konzervatív lap emellett figyelmezteti a bajor klerikus ellenfeleit, akik "a bigott főinkvizítor karikatúráját rajzolják meg róla", hogy a korábban a legesélyesebb "királycsinálónak" tartott bíboros pillanatnyilag a legesélyesebb befutónak számít a leendő pápajelöltek közül: "Ő azon kevés lehetséges utódok egyike, akik intellektuálisan egy lapon említhetők a gyengélkedő egyházfővel, a közvéleményben róla kialakult »őskonzervatív« összképpel ellentétben pedig nagy őszinteséggel és nyíltsággal vállal fel vitákat még a legrázósabb kérdésekben is." A latolgatók azt is tudni vélik: a hosszú pápaságokat általában "rövid lejáratú", "időközi" pontifikátusok szokták felváltani, ezért a közeli konklávéról előrehaladott kora miatt is Ratzinger kerülhet ki győztesen.

Ámde bárki vegye is át II. János Pál pásztorbotját, nem számíthat kényelmes állásra. A kontinens politikai és erkölcsi állapota Rómából nézve olyannyira lesújtó képet nyújt, hogy egy hónapja, a közszférában is felvállalt katolicizmusa miatt megbuktatott Rocco Buttiglione biztosjelölt esete kapcsán Renato Raffaele Martino bíboros érsek "újfajta inkvizícióval" és "katolicizmusellenességgel" vádolt meg "nagyhatalmú kulturális, gazdasági és politikai lobbikat", amiért azok megpróbálják elhallgattatni a pápát és a katolikus egyházat Európa jóléti országaiban
(Vatikáni vádak. Hetek, 2004. október 22.). Buttiglione visszadobása és a Ratzinger által felidézett svéd pásztor bebörtönzésén túlmenően a vatikáni tisztviselők számos más bizonyítékot is számon tartanak a "laicista agresszióra". Az ilyen esetek között vannak "örökzöldek", mint az uniós alkotmány szövegéből a keresztény gyökerekre való utalás elhagyása, amit maga II. János Pál is többször elpanaszolt; de akadnak újabbak is, ilyen az embriókkal való kísérletek lehetővé tételéről és a "nem megfelelő" megtermékenyített petesejtek megsemmisítéséről Olaszországban hamarosan tartandó népszavazás; valamint Spanyolországban a Zapatero nevével fémjelzett laicista "revolución", amely várhatóan a válási, az embrió-, az abortusz-, a meleg- és az eutanáziaügyekre mind kihatással lesz. 

Variációk egy témára

Elemzők az elmúlt hetekben több forgatókönyvet is végiggondoltak arra, milyen szövetségesek segítségével kezelhetné az egyház a válsághelyzetet. "Ha helyénvaló a bíboros vészjósló diagnózisa, a logika azt diktálná, hogy a kereszténység szorongatott állapotából az ökumenizmus mutat majd kiutat. A Vatikán a nem katolikus egyházakat mostanáig legtöbbször szektákként kezelte, pedig az Amerikából eredő evangéliumi mozgalmak a kereszténység leggyorsabban növekvő irányzatát képezik. Ámde a katolicizmus nem állhat a szekularizáció elleni harc élére, ha nem ismeri el a más felekezetekhez tartozó keresztény testvéreit. Amennyiben Ratzinger lenne a következő pápa, Európa újbóli megtérítését biztosan a zászlójára tűzné. De vajon hajlandó lenne-e a vatikáni ortodoxia őre hitbeli kompromisszumokra is, hogy egységes keresztény frontvonalat hozzon létre a szekularizmussal és a dzsiháddal szemben?" – elmélkedik a The Daily Telegraph már idézett írása, hogy a kereszténység eltérő irányzatai akcióegységbe kerülhetnek-e a közös "ellenfél" legyőzése érdekében.

Egy további lehetőségként még a muszlim kisebbségekkel való szorosabb összefogás is felmerült, különösen a franciaországi tapasztalatok alapján, ahol a laikus állammal szemben a vallási szimbólumokért folytatott harcban a helyi katolicizmus és az iszlám közös platformra került. Sőt, eddig a vallási közösségek közül elsősorban a muszlimok nyújtottak valós segítséget a katolikus egyháznak, amikor vallásuk határozott felvállalásával a keresztényeket is erre bátorították. "Az iszlám újjáélesztette a keresztény egyházak jelenlétét a közszférában" – mondta a Newsweeknek Jean-Paul Willaime politológus, a Sorbonne tanára, utalva egyebek mellett arra, hogy a francia kormány "fejkendőtilalma" után Párizs érseke a mohamedán diáklányok mellé állt. "A kontinens muszlimjainak bátor kiállása lelket öntött a katolikusokba is – vallotta be október végén egy francia katolikus pap a Libération cím? párizsi napilapnak. – Amikor a fiatalok hallják, hogy valaki azt mondja: »Büszke vagyok rá, hogy muszlim vagyok«, már kevésbé félnek kimondani: »Keresztény vagyok«." Hasonló történt a 2001-es nagy-britanniai népszámláláskor is, amikor muszlim csoportok lobbiztak, hogy legyen "vallás" kategória is a kérdőíveken, és a britek meglepően nagy számban ikszelték be a "keresztény" kockát. 

A vallási csoportok helyett azonban, úgy tűnik, Ratzingernek egyelőre inkább világi gondolkodók között keres erősítést egyháza számára, az ennek kapcsán Olaszországban kirobbant viták azonban ismét rámutattak az egyház belső megosztottságára. Ratzingernek és Jürgen Habermasnak, a frankfurti filozófiai iskola vezéralakjának "szövetkezése" már egy ideje ismert. A magát "módszeres ateistaként" meghatározó Habermas először 2001-ben lepte meg hallgatóságát a frankfurti Paulus-templomban tartott ünnepségen, amelyen átvette a német könyvkereskedők békedíját. A Schröder-kormány szellemi atyjaként tisztelt gondolkodó az ünnepségen megjelent egész német baloldal előtt ugyanis arról tartott előadást, hogy a vallás alapelvei nélkül az állam és a társadalom nem biztosíthatja polgárainak a szabadságot és az igazságosságot, ezért modern korunkban nem megsemmisíteni, mítosztalanítani kell a vallást, hanem képessé tenni arra, hogy feladatát új módon töltse be. A Ratzinger által a "német nyelvterület legletisztultabb nem hívő filozófusaként" méltatott filozófus-szociológus egy közelmúltbeli esszéjében is kifejtette: a lelkiismereti szabadság, az emberi jogok és a demokrácia – vagyis a nyugati civilizáció pilléreinek – végső alapja nem más, mint a kereszténység. "Mindmáig nincs más választási lehetőségünk. Ebből a forrásból táplálkozunk. Minden egyéb csak posztmodern szövegelés" – állítja Habermas, és tiltakozik a "féktelen szubjektivitás" ellen, amely arra szolgál, hogy elvitassa az ember elidegeníthetetlen jogát, hogy "Isten képmásaként" tiszteletben részesüljön. Ez év februárjában pedig Ratzinger és Habermas a müncheni katolikus akadémián teológusok, filozófusok, az államtudomány professzorai és politikusok előtt tartott nyilvános párbeszédet az állam, a jog és az erkölcs viszonyáról, amely során a lényeges kérdésekben egyetértettek.

Olaszországban két kiemelkedő világi értelmiségi, Marcello Pera tudományfilozófus, a szenátus elnöke, valamint Giuliano Ferrara, a Berlusconi elnök médiabirodalmához tartozó Il Foglio cím? lap igazgatója törtek lándzsát a kontinens keresztény identitása mellett. Pera, aki szerint a militáns iszlám az egész nyugati civilizációra veszélyt jelent, megdicsérte Ratzinger bíborost, amiért "következetesen ragaszkodik ahhoz, hogy fel kell tartóztatni Európa válságát, és nem béketüntetéseken masírozik, mint a klérus túlnyomó többsége, akik nem érzik kötelességüknek az európai keresztény civilizáció védelmét". Kiállásukról az Olasz Püspöki Kar (CEI) által megjelentetett Avvenire elismerően szólt, ami Ratzinger "belső ellenzéke", a reformpárti katolikus értelmiségi irányvonal szószólói számára csak olaj volt a tűzre. Utóbbiak közül is főként Pietro Scoppola történész-politológusnak szintén a La Repubblica címoldalán, a Ratzinger-interjú másnapján megjelentetett ellenvéleménye keltett nagy visszhangot Olaszországban és a Vatikánban. "Teljességgel irreális és minden megalapozottságot nélkülöz az antikatolikus offenzíva gondolata" – tartja Scoppola, akinek a L\'Espresso cím? hetilap szerint az olasz papok és püspökök közül a legtöbben adnak a szavára. Scoppola a valódi veszélyt abban látja, hogy "egyes nem hívők a kereszténységgel és a katolicizmussal takarózva politizálnak, az egyház pedig áruba bocsátja erkölcsi legitimációját". A Scoppolához csatlakozó Alberto Melloni történész is veszélyesnek nyilvánította az egyház szövetségét az "istenfélő ateistákkal", akik "a kereszténység tisztelőinek állítják magukat anélkül, hogy hinnének", mert ezek "az egyházat segédlelkésszé alacsonyítják le egy kulturális vallásban, amelynek valójában semmi köze sincs a kereszténységhez". A konzervatív CEI és a "haladó" katolikus értelmiség konfliktusa ezzel – a L\'Espresso elemzése szerint – történelmi mélypontot ért el. A baloldali hetilap ugyanakkor a katolikus elöljárók és a nem hívő gondolkodók összefogását nem látja összeegyeztethetetlennek a katolikus egyházi hagyománnyal: "A filozófusokat és a szibillákat mindig is szívesen fogadták Jézus és az apostolok oldalán. A keresztény történelemértelmezésnek éppenséggel ez is egy ősi hagyománya. Elég csak kinyitni Szent Ágostonnak Az Isten városáról írt művét."

Olvasson tovább: