Kereső toggle

Ötven éve bizonyít a Jad Vasem Emlékmúzeum

Hatmillió személy, nem embertömeg

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemrégiben zajlott le a Jad Vasem Emlékmúzeum fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés Jeruzsálemben. A holokauszt mártírjai és hősei számára létrehozott intézmény most új irányvonalat szabott a holokauszt hatmillió férfi, nő és gyermek áldozatáról való jövőbeni megemlékezéseknek.



Ariel Saron izraeli miniszterelnök a Jad Vasemben koszorúz Fotó: Reuters

Az augusztus 8. és 11. között megrendezett konferenciának "A holokauszt tanítása az új nemzedékek számára" címet adták. Avner Salev, a Jad Vasem igazgatósági elnöke szerint fel kell kutatni az élő múltat, jóval a soá előtti időkig visszamenőleg. Az új kezdeményezés célja, hogy amikor a mártírokra emlékezünk, a hangsúlyt a személyes életükre, otthonukra és környezetükre helyezzük. Ilyen módon aztán az egyének élete és öröksége a jövőre is hatással lesz. Ahhoz, hogy a holokauszt áldozatait ne csak egy hatmilliós tömegként, hanem egyénenként vizsgálhassuk, szükséges mindegyikük nevének a megismerése. Ha a nevüket megőrizzük, azzal kifejezzük az egyének fontosságát és megismételhetetlenségét, és lehetővé tesszük, hogy személyes temetkezési helyet kapjanak a Jad Vasemben. 

A Jad Vasemnek továbbra is rendkívül fontos gyógyító szerepe van a holokausztmártírok unokáinak és dédunokáinak életében. Ezt a hatását úgy tudja kifejteni, ha a történelmi tényanyag mellett bemutatja a személyes sorsokat, valamint a holokauszt előtt élők életét is. Így
a látogatók pontosan megismerhetik a veszteségeket. Israel Meir Lau főrabbinak a megemlékezésen elmondott zárógondolatai külön figyelmet érdemelnek: ezt az új kezdeményezést olyan fontosnak és nagyhatásúnak nevezte, mint amikor Anna Frank naplója előkerült. Addig ugyanis a holokausztra pusztán a számok fényében emlékeztek. Amikor azonban az emberek betekintést nyertek Anna Frank naplójába, hirtelen megtanultak együtt érezni az egyénekkel, a családokkal, a sorsokkal. Az emberiség akkor kezdte el igazán megérteni az elkövetett bűnök nagyságát. Ezzel kapcsolatban Himmler gúnyosan egyszer azt mondta: "Ha megölnek egy embert, az gyilkosság. Ha megölnek egymilliót, az könnyen feledésbe merülhet." 

A konferencián gyakran tettek utalást a holokauszt egyediségére. Ezt legjobban talán Az utolsó napok cím? film befejező mondata fogalmazza meg, amelyről Randolph Braham professzor, a magyarok tragédiájának legismertebb kutatója beszélt: "A holokauszt az emberi élet szentségét tagadta meg." Ennek ellenére a túlélők éltek és virultak, dacolva Hitlerrel és a holokauszttal.

Amikor körülnéztem a múzeumban, láttam, hogy sok izraelinek nemcsak a könnyeit, hanem a hangos sírást kellett visszatartania. Ennek csak részben volt oka a rabbi szívbe markoló utalása Anna Frankra. Különösen az érintette őket személyesen és közvetlenül, amikor a rabbi a zsidókat a történelem
fattyúinak nevezte. Vannak zsidók, akik a saját gyermekeik előtt is fattyúk
lettek. Hogyan lehetséges ez? Azok, akik a traumák közepette születtek, nem adták tovább gyermekeiknek a valahová tartozás érzését, sem azt az érzést, hogy ők a zsidó múlt folytatását jelentik. Soha nem beszéltek a nagymamáról, a nagypapáról. Mintha soha nem is léteztek volna. 

Ilyen értelemben talán az én szüleimet is fattyúknak nevezhetjük. De mi mások is lehettek volna? 1956-ban, nyolcéves koromban feltettek engem és a tizenhárom éves nővéremet egy nyugat felé tartó vonatra. Ezt nem gyávaságból tették, hanem abból a bátorságból, amely a szeretetükből táplálkozott. Apám, aki orvosként forradalmárokat gyógyított a Péterffy Kórházban, amely a felkelés "lelke" volt, tudta, hogy gyermekeit később felelősségre vonhatják az ő jó cselekedetei miatt. A Győr felé zakatoló vonatok egészen 1956 decemberének derekáig tele voltak kétségbeesetten menekülni próbáló emberekkel. Aztán karácsonykor a határokat hirtelen lezárták. Családomtól emiatt végleg el kellett válnom. Ilyen körülmények között a szüleim csak a történelem fattyúivá válhattak. Viharos határokon és viharos tengereken át jutottam el Amerikába, ahol szüleimtől elválasztva nőttem fel. Hogyan is tudhattak volna átadni bármit a gyökereimből?

A magyar társadalomban majd\' minden második család megtapasztalt szükségtelen veszteségeket az elmúlt évszázadban, és itt nem csak a háborúkra gondolok. Így lett sok szülő a történelem fattya. Ezek a veszteségek azonban – ahogyan azt a Jad Vasemben megtanultam – nem hasonlíthatók a holokauszthoz, melynek során az emberi élet szentségét és megismételhetetlenségét vonták kétségbe, és az egész zsidóságot el akarták pusztítani. Amit a rabbi mondott a konferencián, az sokakhoz szól, mert ahogyan a zsidók nem beszélnek a gyerekeikkel a gyökereikről, ugyanúgy sok magyar, aki képtelen feldolgozni a múltat, hallgatásba burkolózik. Hogyan lehetséges ez? Elmondok egy történetet, amelyet az egyik előadásomban használtam illusztrációként. Az előadás címe így szólt: "A holokauszt egyedisége egy társadalomban, amely megtorpant a múlt feldolgozásában". A történet egy zsidó barátomról szól, akit Pistinek hívtak.

***

Pisti nagymamája két nagy háborút élt meg. Ezenkívül látott három forradalmat, és rájött, hogy a forradalmak nem sokban különböznek a háborúktól. Az ő fia volt Pisti apukája, aki két háborút és két forradalmat élt meg. Meg volt győződve róla, hogy egy háborút nem lehet megnyerni. "Csak nézz ránk, – szokta mondani – sorsunk az örökös vereség." Pisti anyukája huszonnyolc rokonából huszonötöt elveszített egyetlen háború során, melyet az amerikaiak egyébként úgy hívnak: "a jó háború". Röviden ennyi az ő története. 

A téli viharok 1944 októbere és 1945 januárja között megtépázták a családfáját, miután Szálasi nyilaskeresztes fasisztái kerültek hatalomra. Családfájának lombozatát letörték és összetaposták néhány hét leforgása alatt a Hegyeshalom felé tartó erőltetett menetben. Október 26-án kezdték el az óbudai téglagyárak raktáraiba összegyűjteni a zsidókat, és Piliscsabán, Dorogon, Szőnyön, Gönyün keresztül hajtották őket, majd Dunaszeg mellett eljutottak Mosonmagyaróvárig és a hegyeshalmi határig. Ők a zsidóságnak ahhoz a részéhez tartoztak, akik még Eichmannak se kellettek. A tél hidegében ott meneteltek a terhes nők, a fiatalok, a mozgássérültek, az idősek, a betegek; azok, akiket Szálasi kölcsönadott Németországnak, hogy védelmi állásokat ássanak a szövetséges csapatok ellen Bécs köré.

Védelmi állások? Árkok? Menetelés a tél hidegében? Akkor, amikor már mindenki tudta, hogy a háborúnak vége? Napi egy csésze répalevesen élve menetelni a tél hidegében? A halottak és az öngyilkosok olyan tömege borította az utakat, hogy Hans Jütter SS-tábornok felháborodását fejezte ki a berlini vezetésnek, amikor Budapestről Bécsbe utazott. Pisti anyukája egészen 1953-ig nem mert szembenézni a veszteségekkel. Akkor leült az unokatestvérével, aki Pisti nagynénje volt, Rózsi nénivel, és lerajzolta a családfájukat. Az ottfelejtett libatöpörtyűtől volt zsíros az a papír, amely a piroskockás vászonterítőn feküdt. Pisti is ott ült az asztalnál, és a bélyeggyűjteményével foglalatoskodott, melynek darabjait nagybátyjától, Laci bácsitól kapta Amerikából. 

A fiú a falon lévő piros kakasokat bámulta, és azon gondolkodott, vajon hogy kukorékolnának azok kora reggel. Anyukája és Rózsi túlságosan el voltak foglalva, nem vették őt észre. A családfa csüngő ágai egy fűzfára emlékeztették Pistit. A vastag törzs, amely Zalavégnél elkanyarodott, egy erdélyi és egy veszprémi ággal találkozott. Aztán a nőkhöz karikákat, a férfiakhoz négyzeteket rajzoltak. Pöttyözött vonallal jelölték a házasságokat, és folytonos vonalak lógtak ki a párok közül, mint mászókötelek, melyeken a gyermekeik csimpaszkodtak. Egy pöttyel jelezték az eltűnteket, három X jelölte azokat, akikről tudták, hogy meghaltak. Néhány órával később hátradőltek, és Rózsi mélyet sóhajtott. "Ezt a fát megfosztották az egész lombozatától – mondta. – Alig maradt néhány ág." De Pisti anyukája, akitől meg lehetett tanulni, hogy a nehéz helyzetben is van remény, nem esett kétségbe. "Nem lehetünk biztosak benne, hogy meghaltak, Rózsi. Kálmánról, Béláról és a bátyádról tudjuk, de a többiek talán csak eltűntek." "Hogy mondhatsz ilyet? Hova tűnhettek el?" "Talán Kanadában vannak, vagy Új-Zélandon – mondta az anyuka –, esetleg Izraelben, vagy csak elmentek valahová." Rózsi végre megértette, hogy a szél fújta szét a fa lombját szerte a világba.

Pisti ekkor már rég nem a bélyegeivel foglalkozott, hanem zavartan, de érdeklődve figyelt. A felnőttek ügyet sem vetettek rá, elmerültek a beszélgetésben. Hogy lehet egy családból fa? – töprengett Pisti. Mit jelent az, hogy lombozat? És az, hogy megfosztani? Mindeközben a felnőttek újra átnézték a rajzot, és a sok pötty mellé egy-egy kérdőjelet is rajzoltak. A fiú elképedve ült, és egyre kevesebbet értett az egészből. Egyre több kérdése volt. Mit jelent ez a kérdőjellel teleírt fa? Az asszonyok felkeltek az asztaltól, Rózsi csüggedten, de az anyja reménnyel telve. A papírdarab ott maradt a kockás vászonterítőn. Pisti még egy darabig rendezgette a bélyegeit. A virágmintásokat egymással tette párba, a háromszögletűeket a rombusz alakúakhoz illesztette. Kíváncsiságát azonban nem tudta visszatartani. Felvette a papírdarabot, ezzel aztán összekente libazsírral a másik felét is. Sok nevet látott. Berend (?), Kozma (?), Balázs (?), Kozma (?), Kozma (?), Kozma (?), Mészáros (?), Kozma (?), Waldman (?), Kozma (?) – a sok név úgy lógott a vízszintes vonalakon, mint akasztók a ruhásszekrényben, és még a kérdőjelek is ott voltak.

Pisti anyukája és Rózsi hamarosan visszatértek, az anya eltakarította a töpörty? nyomait, Rózsi pedig sóhajtott. "Kálmánról tudunk, és Sándorról meg Béláról." Ekkor azonban a fiú elfojtott kíváncsisága feltört. "Ki volt az a Kálmán? Hol van Sándor?" – kérdezte. Rózsi szólalt meg végül. "Zsuzsikám! Mondd meg neki, mert tudnia kell! Ő is zsidó. Ő a tiéd." Pisti dermedten állt. De Rózsi mondata után a gát már átszakadt. "Ibolyáért és Sándorért akkor jöttek, amikor a svédek által védett terület már nem volt biztonságos. Ibolya mindig is nyíltan vállalta zsidó származását. Az ő férje, Sándor volt az én bátyám. Ő nem volt hajlandó megkezdeni az erőltetett menetet. Egyszerűen nem akart elindulni. A nyilaskeresztesek azonnal agyonütötték, nehogy a többiekre is átterjedjen a makacssága. Amikor Ibolya elindult, nem mert ránézni férje alakjára a küszöbön. Később, amikor a sor megállt, a szíve már megkeményedett. Még most is alig beszél az eseményekről. Egy jól öltözött, sötét öltönyös férfi megfogta a kezét, és a fülébe súgta: »Ne keltsen feltűnést, minden rendben lesz!« Egy kar megragadta, levezette egy mellékutcába, és eltűntek a macskaköves utcákon. »Legyen nyugodt, minden rendben lesz – mondta ismét az ember. És letépte Ibolyáról a sárga csillagot. – A cérnát is vegye ki!« Ibolya eltüntette a cérnát, és életben maradt." Ez olyannak tűnt, mint egy álom. Olyan, mint amikor a villám keresztülhasít az éjszakai égbolton, és felfedi a világ négy sarkán túl égő tüzet. 

A soá szó is tüzet jelent. Pisti alig értett valamit Rózsi szavaiból. Svédek által védett terület? Nyilaskeresztesek? Agyonütötték? Olyan volt, mintha a nagynénje valami megtisztító imát mormolt volna. Nem úgy beszélt, mintha az unokaöccse hallgatná. 

Valami megmozdult a fiúban, valami elkezdett benne zakatolni, és tiltakozni kezdett. "Én ezt nem értem, én még gyerek vagyok." Ezt a mondatot Pisti sokszor elismételte az évek során, mert Rózsi homályos mondataiból csak részben tudta összeállítani a képet. Csak a hanglejtéséből tudott valamit megragadni. De még ezt sem tudta elviselni, és odarohant az anyjához. Hangosan sírt, és belecsimpaszkodott nedves kötényébe. Anyja pedig fölé hajolt, mint egy gyümölccsel teli ág. "Valóban zsidó vagyok, ahogy Rózsi mondta? – kiáltott zihálva. – Mondd azt, hogy olyan vagyok, mint te, anya, és olyan, mint apa." Zsuzsi megsimogatta a fiú izgalomtól megizzadt fejét, és így szólt: "Igen, kicsim, olyan vagy, mint én – mondta. – Pontosan olyan, mint én." 

***

Most már látjuk, hogy miért hallgatnak némelyek, és válnak a történelem fattyúivá. Azért, mert az emberek félnek, hogy nem tudnak uralkodni a felindulásukon. Rózsi attól félt, hogy a múltról való beszéd kárt okoz szerettei életében. Ilyenkor úgy érzik az emberek, hogy ha elkezdenek beszélni, akkor majd nem tudják abbahagyni. Nem tudnak uralkodni az érzéseiken, és ha sírni kezdenek, nem tudják majd abbahagyni. Félnek, hogy a mély szomorúság és az érzelmek önmagukban is káros hatással lesznek. Ezért maradnak inkább csendben, és soha nem beszélnek a múltról. De ennek nem kellene így lennie. A konferencia második napján John K. Roth professzor, az Egyesült Államok Holokauszt Múzeumának kutatója arról beszélt, hogy a holokauszttal és az emlékezéssel kapcsolatosan mindig "gyengédnek" kell lenni. Ez különösen igaz akkor, ha valaki a gyerekével beszél a múltról. A konferencián néhányan kiemelték, hogy az ilyen beszélgetések során a gyermekek szükségeit kell szem előtt tartani, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy először önmagunkat kellene tisztára mosnunk a beszélgetés során.

Anyám végül a maga szerető módján kielégítette a gyökereimmel kapcsolatos kíváncsiságomat. Amikor 1971-ben pszichológus hallgatóként immár másodszor tértem vissza Magyarországra, hogy meglátogassam a szüleimet, megpróbáltam rekonstruálni a családfámat. Akkoriban ez még nem volt divat, én azonban valami nagyon érdekeset találtam. 1938-ban történt házasságkötésük után teljességgel megszűnt az életük dokumentációja. 1938 volt az az év, amikor hatályba lépett az első zsidóellenes törvény, amely megszüntette a magyarországi zsidók egyenjogúságát. Ez akkor hatvanezer családot érintett. A magas presztízs? állásoknak legfeljebb húsz százalékát tölthették be zsidók. A szüleim ekkor eltüntettek minden olyan dokumentumot, amely anyámra nézve veszélyes lehetett volna. 

Csak a rendszerváltás után ismertem meg családom teljes történetét, amikor 1991-ben, immár hatodik alkalommal tértem haza. Százhúsz oldalnyi hivatalos papírhoz jutottam. Így 1886-ig visszamenőleg minden egyes ősömről részletes információt kaptam. 1886-ban lépett hatályba az a törvény, amely egyenlő jogot adott a zsidóknak, pontosan három évvel az után, hogy az amerikai rabszolgákat felszabadították. Anyám a saját emlékeire, valamint a nagyanyám elbeszéléseire támaszkodott, amikor a dokumentumok hátuljára minden egyes ősömről írt valamit. Azt, hogy milyen ember volt, és mit tett. Az életszer? leírások segítségével az őseimet valós embereknek kezdtem el látni.
Anyám ilyen módon segített hozzá engem, hogy emberközpontúan tudjak emlékezni az őseimre, pontosan úgy, ahogyan azt a Jad Vasem Múzeum szeretné. 

(a szerző író, pszichológus)

Olvasson tovább: