Ariel Saron izraeli miniszterelnök a Jad Vasemben koszorúz Fotó: Reuters
Az augusztus 8. és 11. között megrendezett konferenciának "A holokauszt tanítása az új nemzedékek számára" címet adták. Avner Salev, a Jad Vasem igazgatósági elnöke szerint fel kell kutatni az élő múltat, jóval a soá előtti időkig visszamenőleg. Az új kezdeményezés célja, hogy amikor a mártírokra emlékezünk, a hangsúlyt a személyes életükre, otthonukra és környezetükre helyezzük. Ilyen módon aztán az egyének élete és öröksége a jövőre is hatással lesz. Ahhoz, hogy a holokauszt áldozatait ne csak egy hatmilliós tömegként, hanem egyénenként vizsgálhassuk, szükséges mindegyikük nevének a megismerése. Ha a nevüket megőrizzük, azzal kifejezzük az egyének fontosságát és megismételhetetlenségét, és lehetővé tesszük, hogy személyes temetkezési helyet kapjanak a Jad Vasemben.
A Jad Vasemnek továbbra is rendkívül fontos gyógyító szerepe van a holokausztmártírok unokáinak és dédunokáinak életében. Ezt a hatását úgy tudja kifejteni, ha a történelmi tényanyag mellett bemutatja a személyes sorsokat, valamint a holokauszt előtt élők életét is. Így
a látogatók pontosan megismerhetik a veszteségeket. Israel Meir Lau főrabbinak a megemlékezésen elmondott zárógondolatai külön figyelmet érdemelnek: ezt az új kezdeményezést olyan fontosnak és nagyhatásúnak nevezte, mint amikor Anna Frank naplója előkerült. Addig ugyanis a holokausztra pusztán a számok fényében emlékeztek. Amikor azonban az emberek betekintést nyertek Anna Frank naplójába, hirtelen megtanultak együtt érezni az egyénekkel, a családokkal, a sorsokkal. Az emberiség akkor kezdte el igazán megérteni az elkövetett bűnök nagyságát. Ezzel kapcsolatban Himmler gúnyosan egyszer azt mondta: "Ha megölnek egy embert, az gyilkosság. Ha megölnek egymilliót, az könnyen feledésbe merülhet."
A konferencián gyakran tettek utalást a holokauszt egyediségére. Ezt legjobban talán Az utolsó napok cím? film befejező mondata fogalmazza meg, amelyről Randolph Braham professzor, a magyarok tragédiájának legismertebb kutatója beszélt: "A holokauszt az emberi élet szentségét tagadta meg." Ennek ellenére a túlélők éltek és virultak, dacolva Hitlerrel és a holokauszttal.
Amikor körülnéztem a múzeumban, láttam, hogy sok izraelinek nemcsak a könnyeit, hanem a hangos sírást kellett visszatartania. Ennek csak részben volt oka a rabbi szívbe markoló utalása Anna Frankra. Különösen az érintette őket személyesen és közvetlenül, amikor a rabbi a zsidókat a történelem
fattyúinak nevezte. Vannak zsidók, akik a saját gyermekeik előtt is fattyúk
lettek. Hogyan lehetséges ez? Azok, akik a traumák közepette születtek, nem adták tovább gyermekeiknek a valahová tartozás érzését, sem azt az érzést, hogy ők a zsidó múlt folytatását jelentik. Soha nem beszéltek a nagymamáról, a nagypapáról. Mintha soha nem is léteztek volna.
Ilyen értelemben talán az én szüleimet is fattyúknak nevezhetjük. De mi mások is lehettek volna? 1956-ban, nyolcéves koromban feltettek engem és a tizenhárom éves nővéremet egy nyugat felé tartó vonatra. Ezt nem gyávaságból tették, hanem abból a bátorságból, amely a szeretetükből táplálkozott. Apám, aki orvosként forradalmárokat gyógyított a Péterffy Kórházban, amely a felkelés "lelke" volt, tudta, hogy gyermekeit később felelősségre vonhatják az ő jó cselekedetei miatt. A Győr felé zakatoló vonatok egészen 1956 decemberének derekáig tele voltak kétségbeesetten menekülni próbáló emberekkel. Aztán karácsonykor a határokat hirtelen lezárták. Családomtól emiatt végleg el kellett válnom. Ilyen körülmények között a szüleim csak a történelem fattyúivá válhattak. Viharos határokon és viharos tengereken át jutottam el Amerikába, ahol szüleimtől elválasztva nőttem fel. Hogyan is tudhattak volna átadni bármit a gyökereimből?
A magyar társadalomban majd\' minden második család megtapasztalt szükségtelen veszteségeket az elmúlt évszázadban, és itt nem csak a háborúkra gondolok. Így lett sok szülő a történelem fattya. Ezek a veszteségek azonban – ahogyan azt a Jad Vasemben megtanultam – nem hasonlíthatók a holokauszthoz, melynek során az emberi élet szentségét és megismételhetetlenségét vonták kétségbe, és az egész zsidóságot el akarták pusztítani. Amit a rabbi mondott a konferencián, az sokakhoz szól, mert ahogyan a zsidók nem beszélnek a gyerekeikkel a gyökereikről, ugyanúgy sok magyar, aki képtelen feldolgozni a múltat, hallgatásba burkolózik. Hogyan lehetséges ez? Elmondok egy történetet, amelyet az egyik előadásomban használtam illusztrációként. Az előadás címe így szólt: "A holokauszt egyedisége egy társadalomban, amely megtorpant a múlt feldolgozásában". A történet egy zsidó barátomról szól, akit Pistinek hívtak.
***
2004. 09. 03. (VIII/36)
