Kereső toggle

A Templom és a keresztények

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kr. u. 363 tavaszán Julianus császár, a korai kereszténység talán leggyűlöltebb mumusa nagyszabású vállalkozásba kezdett. Elhatározta, hogy minden támogatást megad a zsidóságnak ősi Templomuk és Jeruzsálem helyreállítására, ám a vállalkozás végül meghiúsult egy rejtélyes eredet? tűzvész és egyéb természeti csapások miatt, melyekről lelkesen számolnak be a következő két évszázad egyháztörténészei, sosem mulasztva el
– talán csak Ammianus Marcellinus kivételével, akit emiatt a leghitelesebb tanúnak is tartanak – megosztani az olvasóval azon meggyőződésüket, hogy bizony mindez Isten műve volt.

Julianus császár eredeti célja mindenesetre kettős volt: mivel a hellén vallásosság restaurációján fáradozott, és az áldozati szertartásoknak rendkívüli jelentőséget tulajdonított, az ősi zsidó áldozatok helyreállítását is ebbe az új rendbe kívánta beilleszteni. Másfelől azonban a keresztény tanok cáfolatát is célul tűzte maga elé: mindenekelőtt azt szerette volna bebizonyítani, hogy Jézus nem Isten, majd pedig azt, hogy a kereszténység nem más, mint a zsidóságból kivált aposztázia, amely teljesen törvénytelenül hagyta el az áldozati szertartásokat. Ezek után persze sejthetjük, hogy mivel is vívhatta ki a keresztény hitvédők által ráaggatott "aposztata" vagy "istentelenségben minden császárt felülmúló" jelzőket.

Vajon a Templom helyreállítása hogyan szolgálhatta volna Julianus polémiáját? Erre a kérdésre elsősorban néhány gondolkodástörténeti fejlemény, valamint a kor keresztény apologétái segíthetnek választ találni. A késő antikvitás átlagembere ugyanis – függetlenül attól, hogy hellén, zsidó vagy keresztény volt-e az illető – szilárdan hitte, hogy a történelmi események alátámaszthatnak vagy éppen legitimálhatnak teológiai gondolatokat, vallásos toposzokat. Ugyanakkor talán a leggyakrabban
interpretált történelmi esemény a jeruzsálemi Templom 70-ben történt pusztulása volt. Már a legkorábbi keresztény szerzők is úgy gondolták, hogy ezt a csapást Isten (sőt, sokan úgy fogalmaznak, hogy maga Krisztus) mérte a zsidóságra, mivel ezzel akarta megtorolni a Megváltó halálát (a keresztény "ortodoxia" ugyanis kitartóan hangoztatta, hogy "a zsidók ölték meg Jézust", miképpen Aranyszájú Szent János is, aki így fogalmaz: "Szerintem azonban éppen az a csodálatos, ó zsidó, hogy akit te megfeszítettél, az éppen azután rombolta le a Városodat, szórta széjjel a népedet, és szélesztette el a nemzetedet az egész föld színén, miután megfeszíttetett"), másfelől pedig Jézus maga bizonyította be ezzel azt, hogy ő igenis Isten (Aranyszájú Szent János a krisztusgyilkosokról. Hetek, 2004. április 2.). 

Órigenésztől kezdve egészen a 19–20. századig ugyanis a keresztény hitvédők úgy érveltek, hogy az bizonyítja a leghathatósabb módon Jézus istenségét, hogy előre megjövendölt bizonyos eseményeket, amelyek aztán be is következtek. Ennek szemléltetésére szokás volt természetesen Jézusnak a Máté 24,2-ben, Márk 13,2-ben és a Lukács 21,6-ban megőrzött mondatára hivatkozni: Nem marad [itt] kő kövön, amely le nem romboltatik." Az érvelés itt két irányban haladt tovább, ám ez a kettős irányváltás mindenképpen a kereszténység önlegitimációját volt hivatott szolgálni. Egyfelől ugyanis nyilvánvaló, hogy a Jézus kora előtti zsidóság is fel tud sorakoztatni számos prófétát, ám soha egyiket sem tartották Istennek. Ezért be kellett bizonyítani, hogy ez a jézusi prófécia, valamint az általa megjövendölt esemény valamilyen szempontból egyedi, semmihez sem hasonlítható. Ezt a bizonyítást Aranyszájú Szent János végezte el a legrészletesebben, aki hosszasan fejtegette, hogy a Jézus által megjövendölt esemény örök érvényű, afféle futurum perfectum, mivel soha nem fog véget érni: vagyis a Templom (és Jeruzsálem, meg az egész zsidó állam) örök pusztulásra van ítélve. Miért is? Azért, mert a zsidók "Istent ölték meg" Krisztusban, amely tett minden korábbit felülmúló büntetésért kiált. A keresztény hitvédelem más alakjai is ugyanígy vélekedtek: Jeruzsálemi Kürillosz szerint a Templom még akkor is romokban fog állni, amikor az idők végén megjelenik az Antikrisztus, és például Aphrahat, a szír egyházatya is számtalanszor utal arra, hogy Jeruzsálem és a Templom pusztulása az idők végezetéig fog tartani. 

Az idők végezetéig romokban heverő Templom képe afféle rituális legitimációt is nyújtott a kereszténységnek, mivel Jusztinosz mártírtól és Órigenésztől kezdve a legtöbb keresztény szerző úgy vélekedett, hogy a Templom és Jeruzsálem nélkül nem lehet törvényes módon teljesíteni a törvényben előírt áldozatokat és szertartásokat. Ez – a hitvédők érvmenete szerint – azt jelenti, hogy a judaizmus is elbukott a Templommal együtt, ennek bukásával párhuzamosan azonban felemelkedett az Egyház. Mivel –
az egyházatyák szerint – a Templom pusztulása örök időkre szól, ezért a judaizmus bukása is végérvényes, és ezzel együtt végérvényes a keresztény egyház diadala. Az egyházatyák évszázadokig sorolták szenvedélyes hangon a templomi istentisztelet hiányzó kellékeit: "nincs már többé senki, akit a zsidók királyának neveznének, és egy sem azok közül a zsidó szokások közül, amelyekre oly büszkék, értem ezen azokat, amelyek a templomhoz, az oltárhoz, az istentisztelet külsőségeihez, a főpap ruházatához kapcsolódtak; mindezek elpusztíttattak" – harsogja Órigenész. Athanasziosz is győzedelmesen kiált fel: "nincs többé király, nincs próféta, nincs Jeruzsálem, nincs áldozat, nincs látomás", és Aranyszájú Szent János sem szemérmeskedik: "Hol van most az oltár? Hol van a frigyláda? Hol van a Sátor és a Szentek Szentje? Hol van a főpap? Hol vannak a dicsőség kerúbjai? Hol van az arany füstölőedény? Hol van a frigyszekrény engesztelő fedele? Hol van az [italáldozat] ivóedénye? Hol vannak az áldozati tálak? És hol van a tűz, amely fentről adatott? Ezek közül az
összest elveszítetted."

A Templom romjai így tehát a zsidók és az Isten közötti szövetség "széttörésének", a judaizmus és ezzel együtt a zsidó lét illegitimitásának, valamint a keresztény hit legitimitásának szimbólumai lettek. Azonban míg Jézust "féltő szeretet emésztette" e ház iránt (lásd János 2,17), addig, mint azt láthattuk, e ház a korai keresztény ortodoxia számára a judaizmus fenyegető jelenlétének szimbólumává vált: egy olyan teológiai felépítmény alapjait képezik a Templom romjai, amelyet
évszázadok erőfeszítései formáltak, és ugyanakkor ugyanilyen mélyről fakadó szorongás is övezi annak esetleges összeomlását. A Templom felépülése a kor keresztény írói számára a kereszténység alapjainak szimbolikus romba dőlését jelentette volna – így most már világos, hogyan is illeszkedett a Templom felépítésének terve Julianus polemikus szándékaihoz.

A judaizmus azonban tovább élt, ami nem kis fejtörést okozott a keresztény atyáknak. Létezik egy rendkívül érdekes gondolati konstrukció, melyhez úton-útfélen hozzáfűzik, hogy később számtalan zsidó életét mentette meg – ami igaz is –, ám az már ritkábban merül fel, hogy egyáltalán hogyan is születhetett meg egy effajta gondolat. Szent Ágoston vélekedik ugyanis úgy, hogy a zsidók 70 utáni létezése szükséges, és kettős célt szolgál: egyfelől saját gonoszságuk (iniquitatis suae), másfelől pedig a kereszténység igazának (veritatis nostrae) a tanúbizonyságai (testes). Augustinus a Zsoltárok 59,12 magyarázata során ("Ne öld meg őket, hogy népem meg ne felejtkezzék; bujdosókká tedd őket a te hatalmaddal, és alázd meg őket, Uram, mi pajzsunk!") kifejti, hogy a zsidóknak Káin bélyegét viselve élniük kell, mivel létük értelme épp a fenti kettős tanúbizonyság. Ugyanakkor e létezésnek kizárólag a kereszténység szolgálatában van értelme, és csakis így magyarázható! Ez a gondolat – fűzöm most én is hozzá – a későbbiekben emberi életeket mentett meg, amire a legismertebb példa a különben a zsidókat a legkevésbé sem kedvelő Clairvaux-i Bernát 1146-os fellépése a második keresztesháború éppen kitörni készülő pogromja ellen. Bernát saját rendtársa, Raoul ellen szólalt fel a zsidók védelmében, mivel attól tartott, hogy az első hadjárat vérengzései megismétlődnek. Érvelése szó szerint adja vissza az augustinusi mintát: a zsidókat nem szabad megölni, hanem életben kell őket hagyni saját tévedésük és a kereszténység igaza tanúbizonyságaiként, büntetésük pedig a Káinéhoz kell hogy hasonlóvá váljék.

Nos, Ágoston (és Bernát) talán saját maga előtt is megdicsőült, amikor a szeretetnek efféle bizonyságát adta, de mi azért feltehetjük a kérdést, hogy egyáltalán hogyan juthatott az eszébe, hogy az idézett zsoltárversben a "ne öld meg őket" tiltását a zsidóságra vonatkoztassa, ugyanakkor a "népem" megjelölést a keresztényekre. Talán az lehet a helyzet, hogy efféle kísértés őt is kerülgette, miként – ugyancsak talán – az egész keresztény ortodoxiát is, aminek évszázadok múltán már nem is igazán akartak ellenállni. És ha visszatekintünk a Templom sorsát feldolgozó teológiai érvelésekre, akkor azt is be kell látnunk, hogy ezt a kísértést pontosan az a teológiai önlegitimációs kísérlet alapozta meg, amely végül Ágoston számára a kísértés leküzdéséhez is segítséget nyújtott: vagyis az a gondolat, hogy a Templom pusztulása a zsidóságot ért örök isteni büntetés kezdete, melyet Krisztus megöléséért mért rájuk Isten, és hogy a Templom pusztulása óta a judaizmusnak nincs jogalapja egyáltalán létezni, miközben a keresztény egyház létezése legitimitást nyer. 

De Clairvaux-i Bernátnál sokkal közelebbi példára is lehetne hivatkozni ahhoz, hogy érezzük, mennyire aktuális a Templom pusztulását tematizáló teológia által felvetett problémakör. Majsai Tamás egyháztörténész idézett ugyanis egyik előadásában néhány olyan naplójegyzetet, melyek 1942-ben keletkeztek, és amelyek szerzőjük töprengéseiről tanúskodnak, hogy tudniillik szabad-e megmenteni a zsidókat a pusztulástól, amikor ez éppen Isten büntetése miatt érte el őket? (Vajon hány keresztény gondolkodhatott még így akkoriban?) 

Ha a Templom pusztulásának isteni ítéletként való felfogása efféle gondolatokat hozott létre, és könnyedén válhatott akár az erőszak és a szeretetlenség igazolásává is, akkor nyilvánvaló, hogy a mai kereszténységnek újra kell értékelnie az ezzel kapcsolatos korábbi teológiai nézeteit. Ennek érdekében két fő érvelési irány (és valószínűleg több is, de itt álljon csak kettő) jelölhető ki. Az egyik érvmenet abból indul ki, hogy nem vezethetők vissza a történeti Jézusra a Templom pusztulásáról szóló jövendölések, azok csak a későbbi kereszténység kreálmányai. Noha ezzel az érvmenettel akadnak történeti problémák is, mégis inkább egy teológiai szempontot kell megemlíteni: a mai hitvalló keresztény közösségek véleménye a Szentírás ihletettségéről nem enged meg effajta feltevést, ezért ezt a gondolatot soha nem is fogják befogadni. Sokkal eredményesebb lehet, ha új értelmezési irányok kerülnek előtérbe, melyek közül az egyik talán az lehetne, hogy a keresztényeknek le kellene mondaniuk arról, hogy Isten és Izrael kapcsolatát, az esetleges "büntetéseket" vagy "jótéteményeket" saját hitük támogatására használják fel (és természetesen azt sem kellene gondolni, hogy ez a kapcsolat akár ki is kezdheti a keresztény tanításokat), vagy ha már ezt teszik (hiszen az eszkhatológia, az utolsó időkről szóló tanítás látszólag megkívánja), akkor inkább abból az alaptételből induljanak ki, hogy "nem vetette el Isten az ő népét." (Róma 11,2). De mindenekelőtt talán az lenne a legjobb, ha mindenki elsősorban a saját üdvösségével törődne, valamint azzal, hogy a szeretet parancsának engedelmeskedjen, és ne próbálja ehelyett folyton mások Istennel való kapcsolatát elemezni. Izrael és Isten kapcsolata elsősorban Izrael belügye.

Az egyházatyák gondolatmenete mindenképpen tévút, amit nem pusztán a történelmi tények igazolnak (bár már azok is fényesen igazolják). Érvelésük többek között azért siklott ki, mert a judaizmussal szemben próbálták meg önnön hitük és az egyház létének legitimitását bizonyítani. Teljesen nyilvánvaló, hogy Jézus sehol nem szól sem a judaizmus, sem a Templom örök pusztulásáról, arról már nem is beszélve, hogy az Újszövetség sehol nem állítja, hogy a Templom pusztulása azt igazolná, hogy Isten elvetette volna választott népét, mellyel – Ábrahámon keresztül – különben örök szövetséget kötött (Gen. 17,7), és amelyet – Zakariáson keresztül – mind máig saját "szemefényének" tart (Zak. 2,8). 

(A szerző vallástörténész)

Olvasson tovább: