Nem haltak ki, újra jönnek

Próféták a láthatáron

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

"Komolyan a történelem végső értelmére kérdezni – ez túllép minden tudhatón és elállítja lélegzetünket" – írja Karl Löwith a Világtörténelem és üdvtörténet cím? művében. Mégis ezt a lélegzetelállító műveletet kénytelen megkísérelni az, aki választ akar találni arra a nem kevésbé merész kérdésre, hogy miért nincsenek ma próféták vagy az ószövetségi prófétákhoz mérhető szellemi emberek. Múlt heti számunkban a prófétaság mibenlétével foglalkoztunk, az alábbiakban pedig ezt a kérdést kutatjuk.

A Biblia a történelem értelmezésében abból indul ki, hogy a világmindenségben eredendően harmónia uralkodott, amely azonban felbomlott, amikor egy nagy tekintéllyel és befolyással rendelkező szellemi lény szembefordult Teremtőjével. Ekkor a Biblia szerint a világmindenség két részre szakadt: Isten királyságára és a Sátán befolyási övezetére. A keresztény teológia szerint az emberiség küldetését, történelmének célját kizárólag ebből a metafizikai alaphelyzetből kiindulva lehet megérteni. Ebből az alaphelyzetből – vagyis az örökkévalóság távlatából – az emberi történelem célja az, hogy Isten helyreállítsa a világmindenség eredendő egységét és harmóniáját. E teleologikus történelemszemlélet szerint a világtörténelem nem a vak véletlen játékszere, hanem alá van rendelve Isten akaratának. Ez azonban nem jelent determinizmust, hanem csupán azt, hogy belső korszakhatárait maga Isten határozza meg, és ezen keresztül az ő helyreállítási terve nyilvánul meg a történelemben – Pál apostol szavaival – az "idők teljességének rendjére nézve". 



Egyes teológusok úgy gondolják, hogy a prófétai intézmény jelentőségét csak akkor tudjuk felmérni, ha Istennek a világtörténelmen átívelő helyreállítási tervével összefüggésben szemléljük. Eszerint az ószövetségi prófétaság páratlan, semmihez sem mérhető jelentősége abban állt, hogy Isten az üdvtörténelemre gyakorolt befolyását, más szóval helyreállítási tervét olyan prófétákon keresztül fejtette ki, akiket ő maga választott ki, és ruházott fel szellemi erővel. A prófétákon nyugvó isteni erő volt a garancia arra, hogy érvényesült Isten befolyása az emberi történelemben. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a próféták eltűnése azzal fenyegetett: háttérbe szorul Istennek az emberiség jövőjére gyakorolt közvetlen befolyása. Ebből a szempontból lehet megérteni, hogy a próféták életét miért védte annyira Isten, és például miért váltotta ki a haragját az a látszólag jelentéktelen dolog, amikor néhány tinédzser kicsúfolta Elizeus prófétát a kopaszsága miatt. A próféták élete ugyanis egyben Isten munkájának földi kibontakozását is jelentette, személyük támadása, netán életük veszélyeztetése pedig Isten földi jelenlétének a felszámolását és az egész emberiség sorsának megváltozását vonhatta maga után. 

A prófétáknak ezt a küldetését más szavakkal úgy is megfogalmazhatnánk, hogy kezdetben inkább tágabb értelemben vett karizmatikus vezetők voltak, akiken az Isten ereje nyugodott, és főleg akkor került a tevékenységük fókuszába a klasszikus értelemben vett prófétai tevékenység, vagyis a jövőről szóló kinyilatkoztatás, amikor már látta Isten, hogy bizonyos okok miatt a prófétai intézmény hamarosan meg fog szűnni. Ekkor Isten több ezer évre való útravalót, szellemi irányjelzőt halmozott fel az utókor számára olyan prófétáin keresztül, akik a jövőről szóló isteni kinyilatkoztatásaikat le is jegyezték. 

A másik fontos dolog az, hogy Isten ebben a helyreállítási tervben kitüntetett szerepet szánt Ábrahám leszármazottainak, az időközben nemzetté vált Izraelnek. Ennélfogva a prófétai intézmény és Izrael történelme hosszú időn át szorosan öszszefonódott. Izrael a világtörténelem viszonyítási pontjává vált, és a többi nemzetben zajló események mindig hozzá képest történtek. 

Felemelkedése és spirituális vezető szerepe a világ népei között azonban az i. e. 6. században megtört, amikor a babiloni hadsereg elfoglalta az országot, és a szellemi élet központjául szolgáló jeruzsálemi Templomot lerombolta. 

Számos bibliamagyarázó úgy véli, hogy ez a történelmi esemény messze túlmutat a korabeli jelentőségén, és máig meghatározza az egész emberiség sorsát, mivel egy olyan új korszakot indított el a történelemben, amely a mai napig is tart. Lukács evangéliuma erről a korszakról azt állítja, hogy "Jeruzsálemet más nemzetek tapossák egészen addig, amíg le nem telik a nemzetek időszaka". Sokak szerint ezzel a megfogalmazással a Biblia arra céloz, hogy 

a "nemzetek időszakaként" aposztrofált korszak lényegi jellemzője az, hogy Izrael függőségbe, időnként pedig egyenesen elnyomásba kerül a többi nemzettől. Egyes teológusok ezt a spirituális fordulatot úgy értelmezik, hogy Isten bizonyos értelemben kivonult az üdvtörténelemből, vagy legalábbis közvetlen befolyása az emberiség sorsára, jövőjére ebben az időszakban csak korlátozott mértékben érvényesül. Ezzel párhuzamosan Dániel próféta szerint a pogány nemzetek felett lévő szatanikus erők számára megnyílt a lehetőség, hogy az emberi történelemre a korábbinál lényegesen nagyobb hatást gyakorolhassanak. Ebből azután egyesek arra következtetnek, hogy Isten igazán átütő erej? beavatkozása az egész emberiség sorsába és a történelem alakításába akkor várható újra, ha Izrael elindul a felemelkedés útján. Sokan a prófétai intézmény igazi megújulását is ezzel az eseménnyel hozzák összefüggésbe. A történelem tanulsága szerint azonban abba a szellemi vákuumba, ami Izrael spirituális vezető szerepének az elvesztése és a prófétai intézmény ideiglenes megszűnése után keletkezett, olyan tanítások, filozófiák áramlottak be, amelyek a keresztény teológusok szerint nem közvetlen isteni forrásból származtak, mint a bibliai próféták beszédei.



Globális szellemi forradalom



Mindenesetre figyelemre méltó, hogy számos filozófus és történész értetlenül áll az i. e. 6. században bekövetkezett világméretű kulturális fellendülés ténye előtt. Abban többnyire mindenki egyetért a 19. század végének szellemtörténeti iskolájától kezdve egészen Karl Jaspers egzisztencialista filozófusig, hogy rövid időn belül rendkívüli horderej? változások mentek végbe a világtörténelem színpadán, és valóságos "tudományos és vallási forradalom" zajlott le szerte a világon egymástól függetlenül különböző nemzetekben. Addig soha nem látott mértékben nőtt a tudományos felfedezések száma, és olyan személyiségek tűntek fel ugyanabban az időben, de egymástól több ezer kilométer távolságra, akik máig hatóan évezredekre meghatározták az emberiség gondolkodását. Ebben a században kezdett tanítani Konfucius Kínában, ekkor lépett fel Buddha Indiában, Zarathustra Perzsiában, és ekkor született meg a görög filozófia. Az első görög filozófusnak tartott Thalész például a "Kismedve" csillagkép felfedezésével olyan mérték? tudományos robbanást okozott a földközi-tengeri hajózásban, és ebből kifolyólag az élet számos más területén is, amit a számítógép 20. századi térhódításához lehetne hasonlítani. 

Karl Jaspers német egzisztencialista filozófus például így foglalja össze a soha addig nem látott változásokat: "…az i. e. 500 körüli években (…) fektették le a humanitás szellemi alapjait párhuzamosan, de egymástól függetlenül Kínában, Indiában, Perzsiában, Palesztinában és Görögországban. (…) Rendkívüli események zsúfolódnak ebbe a korszakba. Kínában ekkor élt Konfucius és Lao-ce, s ekkor bontakozott ki a kínai filozófia valamennyi iránya. Ez volt Mo-ce, Huang-ce és számtalan más kimagasló elme korszaka. Indiában ez volt az Upanisádok és Buddha ideje. (…) Iránban Zarathustra fejlesztette ki kihívó koncepcióját, mely szerint a kozmikus fejlődés a jó és a rossz párharca. (…) Görögországban színre lép Homérosz, Parmenidész, Hérakleitosz, Platón, a tragikus költők, Thuküdidész és Arkhimédész." Arra azonban Jaspers nem tud magyarázattal szolgálni Bevezetés a filozófiába cím? könyvében, hogy a hirtelen jött és egymástól független változások miért éppen az i. e. 6. században robbantak ki az egész világon. Hozzá hasonlóan tanácstalan ebben a kérdésben a kiváló ókorkutató Kerényi Károly is, aki erről a fordulatról a következőt jegyzi meg Pythagoras és Orpheus cím? tanulmányában: "Úgy tekintik a Hérakleitos és Parmenidés előtti görög filozófiát, mint »sajátos hellén kifejezését oly vallásos-spekulatív eszméknek, melyek akkor az egész keleti világot átjárták«. Mindenesetre feltűnő, hogy Kínában Laotse és Konfucius az archaikus görög filozófiával körülbelül egyidőben lépnek fel."

Az említett jelenséget, mely tehát óriási talány a történelemmel foglalkozók számára, számos bibliamagyarázó a jeruzsálemi Templom pusztulásával és a prófétai intézmény megszűnésével hozza összefüggésbe. Vagyis a bibliai próféták eltűnésével keletkezett szellemi vákuumba olyan új "próféták" léptek be, mint Konfucius, Lao-ce, Buddha, Zarathustra, akik tanításaikkal a mai napig emberek milliárdjainak a világnézetét befolyásolják. A bibliai világnézet alapján azonban az ő fellépésük nem Ábrahám Istenének az elhívásán alapult.



Hol vannak ma a próféták?



Ha azonban a nemzetek előbb említett spirituális vezető szerepe most is tart, akkor ez hogyan befolyásolja a prófétai intézményt korunkban? Más szóval lehetnek-e próféták ilyen körülmények között? Jézus Krisztus eljövetele és az Egyház korszakának a kibontakozása hogyan befolyásolta ezt a két pólus mentén, Izrael és a többi nemzet szembenállása mentén kibontakozó üdvtörténelmet? Mindenesetre tény az, hogy amikor Nabukodonozor (Nabu-kudurri-uszur) babiloni királynak Isten egy álomban megmutatta a világtörténelem menetét, ennek "fő csapásirányában" az Egyház nem volt látható. Ez azt mutatja, hogy az emberi történelmet az örökkévalóság távlatából szemlélve Izrael és a vele szemben felemelkedő négy nagy pogány nemzet, a babiloni, a méd–perzsa, a görög– makedón és a római nép világuralma határozza meg egészen a történelem végéig. Pál apostoltól azonban megtudjuk, hogy az ószövetségi próféták elől Isten eltitkolta azt az információt, hogy a negyedik pogány nemzet, a római idejében ki fog alakulni az Egyház a földön, melyben Isten elhívása nem nemzeti szinten fog megvalósulni, hanem az egyes nemzetekhez tartozó egyéneket szólítja meg Isten. Az Egyháznak ez a Jézus Krisztus földi pályafutásától máig tartó korszaka tehát lényegében a pogány nemzetek időszakának az árnyékában zajlik. Számos bibliamagyarázó hangsúlyozza, hogy az Egyház tevékenységét, hatását, küzdelmeit a világban úgy lehet helyesen értelmezni, ha figyelembe veszszük, hogy tevékenységének hátterében a pogány nemzetek spirituális vezető szerepe van még érvényben, mindazzal a szellemi tartalommal, sokszor okkult, pogány szellemi erővel, amely e nemzetek felemelkedését az i. e. 6. századtól fogva előmozdította. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy a prófétai intézmény jellege, hatásfoka is némileg átalakult a kereszténység korában. 

Az Újszövetség ugyan egyértelműen állítja, hogy Isten az Egyházba szintén helyez prófétákat is – más jelleg? feladatkörök mellett –, ennek ellenére kevés bibliai mércével hiteles prófétával lehet találkozni manapság, és ha akadtak is ilyenek a kereszténység elmúlt kétezer évében, az apostoli kort leszámítva egészen biztosan nem gyakoroltak még csak megközelítően sem olyan hatást a világtörténelem alakulására és az emberiség sorsára, mint az ószövetségi próféták. (Luther vagy a hozzá hasonló nagy hatású reformerek szigorú értelemben véve nem tekinthetők prófétáknak, tevékenységük lényege nem a világtörténelem lényegének a megvilágításában és a jövőnek a kinyilatkoztatásában állt.) A fentiek okát az említett bibliamagyarázók abban látják, hogy az újszövetségi próféták tevékenységüket olyan spirituális erők árnyékában fejtik ki a "nemzetek időszakában", amelyek jelenleg még rendkívül nagy befolyást gyakorolnak a történelemre, és Isten céljaival szemben fejtik ki a hatásukat. 

A keresztény teológusok az újszövetségi prófétákat hagyományosan úgy szokták megkülönböztetni ószövetségi elődeiktől, hogy amíg az utóbbiak személyes vezetést is adtak az embereknek, addig az újszövetségi prófétáknak ez már nem feladatuk, mivel pünkösdkor eljött a Szentlélek, aki magára vállalta azt, hogy a keresztényeknek személyes vezetést, útmutatást nyújtson. Erre szokták példának felhozni az újszövetségi Agabus próféta esetét, aki ugyan előre megmondta Pál apostolnak, hogy mi fog vele történni Jeruzsálemben, ha odautazik, de azt már nem jelentette ki neki prófécia formájában, hogy mit tegyen. És a történet bibliai folytatásából megtudható, hogy végül is Pál apostol elutazott Jeruzsálembe, vállalva a következményeket. Ez a teljesen helytálló megkülönböztetése az ó- és újszövetségi prófétáknak tehát még azzal egészíthető ki, hogy Izrael spirituális vezető szerepének a hiányában a jelen üdvtörténeti korban a prófétáknak kevesebb hatásuk van a történelem befolyásolására, mint ószövetségi elődeiknek. 

Tegyük azonban rögtön hozzá azt a manapság so-kat hangoztatott véleményt, hogy Izrael spirituális szerepének a felerősödésével párhuzamosan joggal várható újra a prófétai intézmény felvirágzása is. Számos kiváló történész, szociológus, filozófus, teológus, lelkész, sőt író és költő véli úgy, hogy az emberi történelem egy nagy korszaka zárul le napjainkban. Egyes keresztény teológusok ettől a változástól Izrael szerepének megnövekedését remélik, ami egyben elementáris erővel tudna hatni a kereszténység és egyben a prófétai intézmény megújulására is.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit