Kereső toggle

Aktuális reformáció

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Október 31-én, a reformáció ünnepén világszerte arról az eseményről emlékeznek meg, hogy Luther Márton, a hitújítás megindítója ezen a napon tűzte ki tételeit a wittenbergi vártemplom kapujára, s ezzel a reformáció ügye kilépett a széles nyilvánosság elé.

Luther nevezetes fellépését nem véletlenül őrizte meg az emlékezet. Hiszen nem csupán a 16. század első évtizedeiben élő nemzedék számára mutatott járhatónak bizonyuló utat az életük lényegét érintő kérdésekben, hanem olyan alapigazságokat tudott megragadni és az emberek elé tárni amelyek a későbbi generációk számára is érvényes, aktuális üzenetként szólnak.



Wartburg vára Fotó: Maklári Péter

Luther hite a gyakorlatban is működött, ezt jól mutatta, hogy miközben 

számos kortársával végzett tőr vagy méreg, neki haja szála sem görbült.

A reformátor már katolikus ifjúként is erőteljesen kereste a választ arra, hogy hogyan lehetne tartalmas és értelmes életet élni. Hamarosan megkerülhetetlen kérdéssé vált számára az is, hogy kicsoda Isten valójában, és lehet-e vele élő, személyes kapcsolatba kerülni. A kor hivatalos egyháza – miként majd a későbbi koroké is – szélesre tárt kapukkal hívta az efféle kereső embereket, az Istenhez vezető út ígéretével. Az előbb szerzetessé, majd pappá szentelt ifjú Luther életéből mintegy hét esztendő telt el azzal, hogy meg-megújuló intenzitással, szinte elképesztő kitartással sorra kipróbálta mindazokat a vallásos gyakorlatokat, melyeket a katolicizmus az Istenhez vezető út gyanánt kínált. A buzgó szerzetes-papnak azonban minden ilyen gyakorlat után rendre szembesülnie kellett azzal, hogy egy szikrányival sem került közelebb Istenhez, és nem tudott megszabadulni sem bűneitől, sem depressziójától. Ahogy buzgósága folytán elöljárói számos kisebb kolostor felügyelőjévé tették, az ottani szerzetesekkel beszélgetve, azok gyónásait hallgatva arról kellett megbizonyosodnia, hogy az üdvözítőnek mondott katolikus vallás nemcsak az ő egyéni életében működésképtelen, hanem másokéban is. De egyelőre még nem tudott valóságos alternatívát felmutatni vele szemben.

Hamarosan azonban kivételes ajándékként egy Bibliát kapott rendi elöljárójától. Ennek olvasása során élet-reszóló élményben volt része. Pál apostol Rómaiakhoz írt levelét olvasva a bibliai szöveg hatalmas erővel nyílt meg előtte, és egész személyét megragadva megadta számára a választ az évek óta folytatott kitartó keresésére. Megdöbbenve, ugyanakkor nagy örömmel élte át, hogy a hittel fogadott Igén keresztül Isten nagyszer? személye valóságosan megtapasztalható, hogy vele élő, személyes kapcsolatba lehet kerülni. Nyilvánvaló lett számára, hogy ha igaz emberként igazi életet akar élni, akkor azt az Isten beszédére kell alapoznia, arra a beszédre, amelyből annyi erő, öröm, sőt természetfölötti védelem kiáradását tapasztalta meg a saját életére. 

A hitre alapozott életvezetés gyakorlatba ültetése során ugyan rendre éles konfliktusba került az Isten beszédétől elszakadt vallási tradíciókkal, éppúgy, mint az Isten véleményét, igazságait figyelmen kívül hagyó emberi elvárásokkal, de e konfliktusok során éppen Isten valóságosan megtapasztalt személye volt számára a garancia, hogy a legnehezebb helyzetekből is sikerrel tud majd kikerülni. Pályája bővölködött a nem-egyszer életveszélyes helyzetekben, amiket azonban hit által rendre nagy győzelemmé tudott átfordítani. Ezek az esetek szűkebb és tágabb környezete előtt egyaránt fényesen bizonyították, hogy a bibliai hit a jelenben is működőképes. Amikor például négy évvel nyilvános fellépése után, 1521 tavaszán meghívót kapott Wormsba, a német birodalmi gyűlésre, hogy a császár és a birodalmi hatalmasságok színe előtt adjon számot tanításairól, akkor sokan óva intették az utazástól. Nem alaptalanul, hiszen ekkor már egy esztendeje a pápa által a katolikus egyházból kiközösített, és eretneknek minősített ember volt, akire kimondták a nagy egyházi átkot. Többen emlékeztették Husz János sorsára is, akit a császári menlevél ellenére máglyán égettek meg a konstanzi zsinaton. 



Luther és a reformátorok 

Luther azonban mégis a birodalmi gyűlésen történő nyilvános hitvallás mellett döntött. S amikor útközben váratlan és heves rosszullétek akarták visszafordulásra késztetni, ő eltökélte magát, hogy amennyiben e támadások természetfeletti, gonosz szellemektől származnak, akkor mint írta: "a pokol minden ereje és a levegőbeli hatalmasságok ellenére is" be fog vonulni a birodalmi gyűlésre. Amikor aztán e gyűlésen az egyértelm? felszólítás ellenére nem volt hajlandó megtagadni az általa olyan nagy örömmel felismert bibliai igazságokat, kimondták rá a birodalmi átkot, melynek értelmében bárki büntetlenül megölhette. E kritikus helyzetben a Luthert támogató szász választófejedelem nem várt fordulattal elérte, hogy a birodalmi átok kivételesen csak akkor lépjen érvénybe, miután a reformátor már elhagyta Wormsot. Így Luther a máglyát és más halálnemet elkerülve távozhatott a városból. Ezt követően valóságos kalandregény játszódott le. A hatalmas erdőségeken át wittenbergi otthona felé szekerező Luther és kísérői már közel jártak úti céljukhoz, amikor hirtelen álarcos lovasok vágtattak elő a sűr?ből. A kocsist letaszították a bakról, a reformátort kirángatták a szekérből, megkötözve lóra ültették, majd elvágtattak vele. Ezek után sokan már arra vártak, hogy honnan kerül majd elő a reformátor holtteste. Az emberrablást azonban Bölcs Frigyes szervezte meg, hogy így helyezze biztonságba Luthert a birodalmi átok következményei elől. E wartburgi kényszerpihenő adott lehetőséget Luthernek a messzeható következményekkel járó német bibliafordítás elkészítéséhez.

Az előzőeknél is messze nagyobb hitbeli kilépést igényelt, amikor csaknem egy évi wartburgi tartózkodás után Luther úgy határozott, hogy elhagyja a számára addig biztonságot nyújtó várat, és visszatér Wittenberg városába, hogy folytassa az evangélium hirdetését. A választófejedelem igyekezett lebeszélni őt e döntéséről, azzal érvelve, hogy a városban nem tudja biztosítani a pápai és birodalmi átokkal sújtott, orgyilkosok által fenyegetett reformátor védelmét. Ebben a helyzetben, amikor élete forgott kockán, Luther cselekedetekkel tette egyértelművé, hogy számára mennyire valóságosak a bibliai hit által mozgósítható isteni erők. E látás birtokában írta meg végleges döntését indokló levelét. Elképzelhetjük a választófejedelem elképedését, amint Luther meglepő sorait olvasta, miszerint "Wittenbergbe sokkal magasabb védelem alatt megyek mint a fejedelemé...Aki leginkább hisz, itt az védelmez legerősebben. Mivel azonban úgy érzem, hogy Fejedelmi Kegyelmességtek még igen gyenge a hitben, ezért Fejedelmi Kegyelmességteket semmiképpen sem tekinthetem annak az embernek, aki engem meg tudna védeni vagy menteni." S, hogy Luther hite a gyakorlatban is működött, azt jól mutatta, hogy miközben számos kortársával végzett tőr vagy méreg, neki haja szála sem görbült, noha hátralévő évtizedeiben is rendszeresen emberek sokasága vette körül.

A későbbi években és évtizedekben a reformátorok éppúgy, mint követőik, rendre megtapasztalhatták, hogy valamennyiszer a bibliai hit alapján cselekedtek és követték Isten Szellemének vezetését, mindannyiszor látványos siker kísérte őket. Felismerték, hogy az evangéliumban szereplő áldásokat az Igébe vetett élő hit képes valósággá tenni az emberek életében. Éppen ezeknek az áldásoknak 

a kézzelfogható, tömeges megtapasztalása volt az egyik fő tényező, amely a reformáció mozgalmának oly dinamikus növekedést biztosított.

A döntő kérdés már a reformátorok első nemzedékében is az volt, hogy a különböző kérdések, helyzetek megoldása során vállalják-e rendszeresen a hitben történő bátor kilépést, érdekli-e őket Isten véleménye, akarják-e életformájukká tenni a Szentlélek vezetésében való járást, vagy mindezt puszta fogalommá silányítva, valójában a kényelmes testi gondolkodásmódhoz visszatérve igyekeznek kiszámíthatóvá tenni vallásos életüket. Sokan kényszerültek megtapasztalni, hogy amiként a személyes hitük formálissá vált számos alapvető bibli-ai igazságban, ugyanilyen mértékben váltak formálissá életükben az alapvető bibliai áldások is. Az Istennel való élő kapcsolat helyett üres vallásosság, bűnbocsánat helyett bűnök, egészség helyett különféle betegségek, öröm helyett örömtelenség vált jellemző kísérőjelenségévé protestáns hitüknek.

A protestáns tömegek élő hitgyakorlata számára súlyos akadályt jelentett, hogy a hivatalos protestáns teológia, miközben erőteljesen hangsúlyozta az Ige fontosságát, már az első generációktól kezdődően számos ponton határozottan elszakadt az alapvető bibliai igazságoktól. A Luther által is hirdetett hitből történő felnőttkori vízkeresztséget hamarosan megtagadták, és ismét a csecsemőkeresztséget vezették be. Kálvin vezetésével elvetették, Isten megcsúfolásának minősítették a nyelveken szólást, amelynek fontosságát pedig Pál apostol erőteljesen hangsúlyozza a korinthosziaknak írt levelében. A genfi reformátor ezen túlmenően elutasította a hitből történő gyógyulás jelenkori érvényességét csakúgy, mint 

a kézrátétel által történő Szentlélekkel való betöltekezés bibliai igazságát.

A hivatalos protestantizmus mindezek nyomán sok szempontból hasonló teológiai erőddé vált, mint az a katolicizmus, amely ellen Luther az evangélium valóságos áldásait keresve a reformáció kezdetén felvette a küzdelmet.

A reformáció ünnepe mindezek nyomán számos kérdést vet fel. A döntő azonban minden bizonnyal az, hogy miként folytatódik ma az a hitben történő bátor kilépés, amely az Istennel való személyes kapcsolat révén az emberek életében megragadhatóvá, valóságossá tudja tenni az evangélium áldásait. 

(a szerző történész)

Olvasson tovább: