Kereső toggle

Mérlegen II. János Pál uralkodása

Katolicizmus a világban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kicsoda is II. János Pál? Az emberi jogok haladó szellemiség? harcosa vagy
tekintélyelv? vezető, aki a kereszténység egy régen idejétmúlt formájához
vezette vissza a katolikus egyházat? – teszi fel a kérdést a tekintélyes washingtoni
Foreign Policy cím? folyóiratban Scott Appleby, aki írásában végigtekinti a
jelenlegi pápa tevékenységét, kiemelve annak legfontosabb állomásait, valamint az
egyházfő szerepét az egyház és az azt körülvevő világ alakításában az elmúlt
évtizedekben. A pápai örökség "legmaradandóbb részének valószínűleg az
tekinthető, hogy János Pál a kultúra felhasználásával és a más vallásokhoz való
addig példátlanul nyitott viszonyulásával újraformálta a katolikus egyház
jelenlétét a világban". Az alábbiakban a Foreign Policy tanulmányának
összefoglalóját közöljük.




Vitathatatlan, jegyzi meg Appleby, hogy a pápa központi szerepet játszott a
kommunizmus lerombolásában Európa-szerte, de különösen szülőföldjén. A hetvenes
évek végére Lengyelországban minden körülmény készen állt arra, hogy széles
kör? támadás induljon a szovjetek befolyásolta kommunista rezsim ellen. A
katalizátor szerepe Karol Wojtylának jutott, aki akkor már a Vatikánban uralkodott II.
János Pál néven. Wojtyla pápaként is jelentős inspirációt nyújtott a
Szolidaritás, az első független lengyel szakszervezet megalakításához, ami később
kulcsszerepet játszott a lengyelországi kommunizmus lebontásában, és elindította azt
a dominóeffektust, ami végül egész Kelet-Európában a kommunista diktatúrák
megszűntét hozta magával. Még Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök is elismerte
1992-ben, hogy "mindaz, ami az elmúlt néhány évben Kelet-Európában történt,
lehetetlen lett volna a pápa nélkül".

1979-es lengyelországi látogatása során a pápa határozott kihívást intézett a
totalitárius rendszer ellen, szabadságot követelt az egyháznak, és kiállt a
munkások szerveződési joga mellett. Megnyilatkozásai a hagyományos vatikáni
politikával való szakítást jelentették – II. János Pál felismerte, hogy az
egyház nagyobb hatással lehet a világra, ha közvetlenül a civil társadalommal
ápolja kapcsolatait, mintha a nemzeti államok kormányaival való szövetségeken vagy
éppen szembenálláson keresztül politizál. Üzeneteivel közvetlenül a tömegeket
szólította meg egész Kelet-Európában, és igyekezett elérni az elnyomás alatt levő
dél-amerikai, afrikai és ázsiai embereket is. A helyzet iróniája – jegyzi meg
Appleby –, hogy annak ellenére, milyen jelentős, egységet teremtő és morális
támogatást nyújtó szerepet vállalt Lengyelországban a katolikus egyház a kommunista
rezsim lebontásában, későbbi tevékenységét inkább a "szektariánus és
tekintélyelv? viselkedés" határozta meg.

A kommunizmus iránti ellenszenve távolról sem teszi a kapitalista eszmék és a
szabadpiac kritikátlan támogatójává a pápát – fejti ki Appleby. Sőt, a katolikus
egyházfő nagyon is kritikusan szemléli a kapitalizmus gyümölcseit. Ebben a témában
kiadott legfontosabb megnyilatkozása a Centesimus Annus, (A századik évben) cím?
1991-es enciklikája. Attól a meggyőződéstől vezetve, hogy a kultúra fontosabb a
politikánál és a gazdaságnál, a pápa időről időre kifejtette, hogy a demokratikus
politika és a piacgazdaság fegyelmezést kíván, ha az emberiség jövőjét fel
akarjuk virágoztatni. János Pál olyan kapitalizmus mellett érvel, amely a gazdasági
tevékenységet az "emberi szabadság" szolgálatába állítja. A nyugati
értékfelhalmozó életmód és a fejlett észak, valamint a fejletlen dél közötti
egyenlőtlenség állandó témái a pápa megnyilatkozásainak, aki hisz abban, hogy a
korlátok nélküli kapitalizmus éppen olyan társadalmi betegségeknek eshet áldozatul,
mint amelyek az ateista kommunista társadalmakat is pusztították: a válások magas
aránya, alkoholizmus, bűnözés és az emberi élet általános elértéktelenedése. A
nyugati fogyasztói kultúra a pápa szemében nem kevésbé rombolja a hagyományos
családi értékeket, mint a kommunizmus azon eszméje, mely szerint a családnak nincs
joga a magántulajdonhoz.



Több hívő, kevesebb pap?



A katolikus egyház tagjainak létszáma figyelemre méltó mértékben növekedik,
különösen Afrikában és Ázsiában – erősíti meg Appleby. Az elmúlt évek
latin-amerikai létszámcsökkenése is könnyen visszafordítható, és egyáltalán nem
olyan dramatikus, mint ahogy azt az evangéliumi protestánsok beállítják – fejti ki
a tanulmány szerzője. Az egyház azonban valóban válságot él át a szolgálat
terén, ami végső soron a katolikusok számának tényleges csökkenésével járhat a
világ más területein.

Annak ellenére, hogy a katolikus hívők száma az 1977-es 660 millióról húsz év
alatt több mint egymilliárdra növekedett, a klérus létszáma ugyanebben az
időszakban csökkent. (Ugyanez a kedvezőtlen tendencia volt a témája a napokban a
magyar püspöki kar tanácskozásának is.) A százezer katolikus hívőre jutó papok
száma világviszonylatban 74-ről 40-re esett vissza az 1965 és 1995 közötti
időszakban. A fenti számok teológusokat és egyházi vezetőket a laikus szolgálat
melletti állásfoglalásra vezettek, amely szerint jól képzett laikusok teljes idej?
egyházi szolgálatot végezhetnének. A pápa azonban jobban vonzódik az új papok
intenzívebb toborzásának gondolatához. Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában
valóban jelentős mértékben nőtt a szeminaristák száma az elmúlt negyedszázadban.
A latin-amerikai példa azonban arra figyelmeztet, hogy az ott tapasztalt
létszámcsökkenés más helyeken akár meg is duplázódhat, ha továbbra is fennáll a
feszültség az elitképzésben részesülő, de csökkenő létszámú klérus és a
lelkes, de rosszul fizetett laikus szolgálók között. A jövő új feladatot adhat a
világ katolikus egyházának: nem lehetetlen, hogy megjelennek az afrikai és ázsiai
misszionárius papok, és tömegeket kívánnak majd evangelizálni Európában és az
amerikai földrészen.

Számos püspök mellett a pápa is elismerte, hogy a latin-amerikai egyház nem tudott
megfelelő választ adni a szegények anyagi, társadalmi és politikai igényeire, és
hogy a kiváltságosok felé szolgáló egyház sokszor nem a helyes oldalon tette le
voksát. Ugyanakkor a pápa egész életét meghatározó kommunizmus-ellenesség és a
marxista osztályharcelmélet elutasítása erős hatással volt a felszabadítási
teológiáról alkotott véleményére is. 1983-as dél-amerikai útja során nyíltan
elutasította, kirekesztőnek és szűk körűnek nevezte a populáris, osztályalapokon
szerveződő egyház gondolatát – emlékeztet a tanulmány szerzője. A pápa
álláspontja azonban idővel finomodott, és a felszabadítási teológiáról 1984-ben
kiadott dokumentumban már elismeri, hogy a szegények felszabadítása az egyház
szolgálatának központi feladata, és a politikai és gazdasági igazságtalanság
megszüntetése csakis szívbeli átalakulással valósítható meg – tehát nem
politikai, hanem vallási feladat.

A keresztény szabadság és felszabadítás témájában 1986-ban kiadott dokumentum
viszont már megerősítést ad a felszabadítási teológiának a diktatúrák
eltörlésére és demokratikus kormányzatok létrehozására irányuló céljában.

Mindezen kijelentések ellenére II. János Pált baloldali kritikusai továbbra is a
felszabadítási teológia ellenzőjének tekintik. Érvelésükben a pápa által
támogatott Opus Dei szervezetre hivatkoznak. A pápa olyannyira szimpatizál a
tradicionalista rendként Spanyol-országból indult mozgalommal, hogy azt 1982-ben
prelátusi rangra emelte, vagyis személyes fennhatósága alá helyezte. Ez a
gyakorlatban annyit jelent, hogy az Opus Dei az egyes országok egyházi hatóságainak
nem tartozik engedelmességgel, kizárólag a pápának. A kritikusok azzal vádolják az
Opus Deit, hogy a múltban szorgalmazta a jobboldali politikusokkal és kormányokkal
való szövetséget – például Franco rezsimjével Spanyolországban. Appleby idézi
Penny Lernoux újságírót, aki szerint Franco spanyol diktátor 1975-ös halála után
az Opus Dei jelenléte kiterjedt más európai országokra is, valamint az Egyesült
Államokra és Latin-Amerikára, ahol politikai befolyásra is szert tett, különösen a
Pinochet uralta Chilében. Lernoux állítása szerint az Opus Dei tagjai és
szimpatizánsai is támogatták azt a puccsot, amely megdöntötte a chilei elnök,
Salvador Allende hatalmát annak idején – a szervezet egyik tagja, Hernán Cubillos
pedig Pinochet tábornok külügyminisztere lett.



Kiszámított politikai lépések



János Pál pápa sokszor zavarba hozta már a világi megfigyelőket haladó és
konzervatív eszméi sajátos keverékével – állítja Appleby. A népesedés és a
fejlődés kérdéseivel foglalkozó 1994-es kairói világkonferencia résztvevőihez
tiltakozó levelet intézett, és arra utasította a Vatikán képviselőit, hogy
lobbizzanak a konferencia akcióprogramja ellen, amely a túlnépesedés égető
problémájának megoldására igyekezett javaslatokat tenni – a helyzet fintora, hogy a
túlnépesedés negatív hatása éppen azokat az embereket sújtja, akiknek védelmében
a pápa kiállni kívánt.

A pápai álláspont azonban bizonyos szempontból az élet szentségét illetően igenis
logikusnak tekinthető – állítja Appleby. II. János Pál a születésszabályozásban
a nyugati individualizmus egyik kifejeződési módját látja, amely a férfit és a nőt
elszakítja a családtól, a családot pedig az egyháztól. Az egyház a legsebezhetőbb
formájában, az anyaméhben kívánja védelmébe venni az életet, a "szabad
választás" eszméjét pedig egy sorba állítja az emberi élet erőszakos
elvételével: az abortusszal, az eutanáziával, a háborúkkal és a népirtással. Az
egyháznak ebből fakadóan alapvető meggyőződése, hogy a magzati élet védelmén
keresztül egy sor emberi jogi kérdésben is véleményt nyilvánít.

Appleby nem tagadja, hogy a közelmúltbeli szentföldi pápai látogatásnak
kiszámított politikai aspektusai is voltak: egyaránt megcsókolta a földet a palesztin
fennhatóság alatt álló Nyugati Parton, és Galileában; Jeruzsálemben mindhárom
világvallás szent helyein tiszteletét téve azonosulni kívánt a szentföldi
konfliktus bármely oldalán átélhető emberi szenvedéssel. Kifejezetten politikai
kérdésekben azonban – igen óvatosan – semmilyen konkrét tartalmú nyilatkozatot
nem tett egyik fél javára sem.

A pápa szentföldi útja valóban nem elsősorban politikai célzatú volt. Ennél sokkal
nagyobb célt szolgált: II. János Pál kultúra- és vallásközi dialógus
megteremtésén fáradozott. Zarándoklata egyik csúcspontja volt annak a hatalmas
erőfeszítésnek, amelyet egész pápasága során tett a kereszténység, a judaizmus
– és talán bizonyos mértékig az iszlám – kibékítésére.

A lengyel pápa sokat tett a zsidókkal való kapcsolat javításáért. Ő volt az első
katolikus egyházfő, aki belépett a római zsinagógába, és ott 1986 áprilisában
kijelentette: a katolikus egyház elítéli az antiszemitizmust. Szintén ő volt az a
pápa, aki diplomáciai kapcsolatokat létesített Izraellel, majd 1998-ban történelmi
jelentőség? dokumentumban ismerte el, hogy a zsidók nácik általi üldözését egyes
keresztények zsidóellenes előítéletei is ösztönözték (ennek ellenére a
keresztények felelősségéről nem ejtett szót). János Pál nagy jelentőséget
tulajdonít a szimbolikus cselekedeteknek. Ezek közé tartozik Edith Steinnek a zsidók
között nem kis felháborodást keltett boldoggá avatása 1998-ban (Edith Stein
keresztény hitre áttért zsidó volt, akit a nácik megöltek), csakúgy, mint az
utolsó gettóépítő pápa, IX. Pius közelmúltbeli boldoggá avatása.



Diszkrimináció és elfogadás



II. János Pál igen határozott álláspontot képvisel a női papság kérdésében,
mely pápasága alatt sokszor felmerült a katolikus egyház egy részének igényeként.
Bár a pápa álláspontja rendkívül merev, többször is kifejezte, hogy a férfi és
nő közötti különbség, amelynek révén a papi szolgálatból is kizárják őket,
nem jelenti a női méltóság kisebbítését. Bár a házassági kapcsolat nem a női
méltóság egyetlen forrása, a pápa kiemeli, hogy Isten az emberi élet iránti
felelősséget speciális módon, a szülésen és a gyermeknevelésen keresztül helyezte
rá a nőre.

Más keresztény felekezetek általában megengedik a nők egyházi szolgálatát, és
ebben a kérdésben sok katolikus hívő sem ért egyet az egyházfővel. Annak ellenére,
hogy ebben a kérdésben hajthatatlannak tűnik, Appleby szerint a pápa –
valószínűleg szándéka ellenére – megkönnyítette utódja számára a nők
egyházi szolgálatának elfogadtatását. 1995-ös, Levél a nőknek cím?
dokumentumában a pápa bocsánatot kért az egyházban jelenleg tapasztalható nemek
közti megkülönböztetésért, a nők diszkriminációjáért mind az egyházban, mind a
külső, patriarkális világban, amelynek kialakulásához az egyház is hozzájárult.
Az egyházfő ugyanakkor nagyra értékelte a nők munkáját a katolikus iskolák,
kórházak és egyéb intézmények működtetésében. A pápa minden nő és férfi elé
Szűz Máriát állítja legfőbb példaként, kiemelve nemcsak "anyai szeretetét",
hanem az igazság és a szegények felszabadítása iránti olthatatlan szomját is.
János Pál egyébként gyakran bátorítja egyházát, hogy legyen "Mária egyháza".




Előkészített utódlás



A tanulmány szerzője nem tartja valószínűnek, hogy a jelenlegi egyházfőt egy tőle
nagymértékben különböző személyiség fogja követni a pápai trónon. Sokkal
valószín?bbnek véli, hogy az utód folytatja és kiterjeszti az általa elkezdett
politikát. Ez annál is valószín?bb, mivel pápasága huszadik évére, 1998-ra a
pápaválasztásra jogosult 115 bíboros közül 101-et maga nevezett ki – ugyanígy a
katolikus egyház 4200 püspökének több, mint a felét. Ezek a püspökök és
bíborosok mindannyian teljes mértékben lojálisak patrónusuk iránt, és osztják a
pápa tekintélyelv? és tradicionális nézeteit (a mesterséges születésszabályozás
elítélése például gyakran szerepel a püspöki kinevezés "lakmusztesztjeként").


1996-ban a pápa megváltoztatta az egyházfő megválasztásának módját is: a korábbi
kétharmados helyett most már elegendő az egyszer? többség. Ez megakadályozza, hogy
a pápát választó konklávé olyan kényszerhelyzetbe kerüljön, mint annak idején
Angelo Roncalli, a kevéssé ismert velencei pátriárka személyével, aki XXIII. János
néven lépett a pápai trónra.

Mivel ma már nem az olaszok alkotják a bíborosi kar többségét, Appleby szerint nő
az esélye annak, hogy a következő pápa harmadik világbeli egyházi személy lesz –
talán afrikai. A kultúra- és vallásközi kommunikáció terén szerzett készség
szintén fontos szempont lehet az utód kiválasztásában. "Akárki lesz is II. János
Pál utódja, nyilvánvalóan munkálkodni fog a vallásszabadság és a pluralizmus
védelmezésén, és olyan új, kiemelkedő fontosságú ideológiai és intellektuális
kérdésekkel is foglalkoznia kell majd, mint például a bonyolult erkölcsi kérdéseket
felvető biotechnológia és a génmanipuláció" – zárja elemzését a Foreign
Policy tanulmányírója.


Ökumenikus kritika a Vatikánnak

A héten a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa szintén kritikával
illette a Vatikán szeptember 5-én nyilvánosságra hozott, Dominus Iesus című,
óriási nemzetközi vitát kiváltó nyilatkozatát, melynek alapgondolata szerint
semmilyen vallás sem tekinthető egyenértékűnek a katolikus egyházzal. (Hetek 2000.
szeptember 9., Vége az
ökumenizmusnak?
) A magyarországi református, evangélikus, baptista és metodista
egyház, a Magyar Ortodox Egyház, a magyar-országi román és a bolgár ortodox egyház,
valamint a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye képviselőiből álló testület
sajnálatosnak tartotta a nyilatkozat számos gondolatát, mint például, hogy
"Krisztusnak csupán egyetlen egyháza létezhet, s ez a katolikus egyházban áll fenn,
melyet Péter utódja, illetve a vele közösségben levő püspökök kormányoznak". A
testület sérelmezi, hogy "a nyilatkozat értelmében más egyházak, illetve egyházi
közösségek csak annyiban tekinthetők egyházaknak, amilyen mértékben követik a
katolikus egyház által meghatározott igazságokat".

Az ökumenikus tanács szerint az is aggasztó, hogy II. János Pál pápa, aki az egyik
legfontosabb megvalósítandó célul a vallások közötti párbeszédet tűzte ki, most
mégis "biztos tudással és apostoli tekintélyével" érvényesítette és
erősítette meg a kongregáció közgyűlése által elfogadott nyilatkozatot.

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa ezért kétségbe vonja a római katolikus
egyháznak az utóbbi években gyakorolt ökumenizmus iránti elkötelezettségének
őszinteségét és más keresztény felekezetekkel folytatott dialógusának
hitelességét.

Olvasson tovább: