Kereső toggle

A katolikus egyház nyilatkozata a múlt bűneiről

A múltat végképp eltörölni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egyház és a múlt tévedései (The Church and the Faults of the Past) címen ezen
a héten tették közzé egy, a Vatikán által összehívott Nemzetközi Teológiai
Bizottság jelentését. A dokumentum célja, hogy "elismerje a hibákat, amelyeket azok
követtek el, akik a keresztény nevet viselték vagy viselik". Az írásnak azonban –
ahogy azt nem katolikus elemzők előrebocsátották – már a címe is sejtetni engedi,
hogy a régóta várt "Nagy Történelmi Meaculpa" ezúttal is elmaradt. A bűnöket
(sins) és a tévedéseket (faults) ugyanis – teológiai értelemben – világok választják
el egymástól; ráadásul a címbe ravaszul becsúsztatott és kötőszó mégcsak nem is
az egyházat, hanem magát a múltat teszi felelőssé az elkövetett "tévedésekért".



Az emlékezet megtisztítása    Fotó: Reuters

A teológiai bizottság elnöke az a Joseph Ratzinger bíboros volt, aki egyben a Szent
Római és Egyetemes Inkvizíció, majd Szent Hivatal utódszervezetének, a Hittani
Kongregációnak elnöki teendőit is ellátja. Ugyancsak ő ütötte rá a "nihil
obstat" pecsétjét az 1999 decemberében elkészült iratra, amely (ki tudja mi okból?)
csak ezen a héten vált hozzáférhetővé a Vatikán internetes honlapján, olasz és
angol nyelven. (A cikkünkben szereplő idézeteket az utóbbiból fordítottuk.)



Emlékezettisztítás



"Az egyház (…) a Kegyelem Anyja, amely magára veszi a múltban elkövetett tévedések
súlyát is, azért, hogy megtisztítsa az emlékezetet…" – olvasható a most közzétett
dokumentum előszavában, melynek egyik kulcskifejezése, az "emlékezet megtisztítása"
(purification of memory) összesen tizenhatszor fordul elő a csaknem két ív terjedelm?
nyilatkozatban. A sokféleképpen értelmezhető kulcsszó imígyen definiálódik a szövegben:
"Ennek a megtisztításnak az a célja, hogy felszabadítsa az egyéni és közösségi
lelkiismeretet a neheztelés és erőszak minden formája alól, amely a múltbéli tévedések
öröksége."

Ezzel kapcsolatban több kérdés is felvetődik az emberben: kinek a lelkiismeretét
akarja, milyen tehertől, illetve erőszaktól felszabadítani ez a nyilatkozat? A "tévedések"
elkövetőiét, vagy azokét, akik sérelmére azokat elkövették? Egyáltalán, mik azok
a múltbéli "tévedések"? Kik, mikor, hol, miért követték el őket? S mi köze
mindehhez a katolikus egyháznak? – Ezekre a kérdésekre nem, vagy csak részben kapunk
választ a dokumentumban.

A bevezetés – II. János Pál Tertio millennio adveniente… [A harmadik évezred eljöttével]
kezdet? enciklikáját idézve – arra buzdítja a keresztényeket, hogy "vallják be
a tévedéseket, amelyeket elkövettek". A nem katolikus keresztény olvasó (tudjuk, a
dokumentum nem nekik íródott) kényelmetlenül feszenghet e mondat olvastán, ha történetesen
úgy érzi: ő is keresztény, de semmi köze a katolikus egyház "múltbeli tévedéseihez",
sőt esetleg annak éppen szenvedő alanya volt.

De maradjunk csak annál a változatnál, hogy a dokumentum alapvetően a katolikus egyház
hívei által elkövetett múltbeli tévedések emlékétől akarja az (egyházi? – világi?)
emlékezetet megszabadítani. A szerzők tudják, hogy bűnbocsánat csak bűnvallás
eredményeképpen jöhet létre, ezért beismeri, hogy az eddigi "jubileumi években"
nem tudatosult sem az egyház múltjában megtalálható bűnökkel való szembenézés,
sem annak a szükségessége, hogy Isten bocsánatát kérjék a jelenlegi és a távoli múlt
hibáiért (1.1. fejezet). A dokumentum egyetlen, korai kivételként VI. Hadrianus pápa
1522-es levelét említi, amelyben a nürnbergi országgyűléstől bocsánatot kért a
"római udvar" (értsd: X. Leó pápa reneszánsz fejedelmeket megszégyenítő erkölcstelen
udvartartása) bűneiért.

Ezután – ismeri be a dokumentum – a II. Vatikáni Zsinatig (1965) egyetlen hasonló
eset sem történt. Ekkor VI. Pál "Isten és az elszakadt testvérek" (értsd: az
ortodoxok) bocsánatát kérte, amiért "közülük néhányan úgy érezhették, hogy
megsértettük őket". Ez a zsinat ugyancsak elítélte az antiszemitizmust "bármely
időben bárki is gyakorolta azt". Ennél többre nem futotta.

A pápák közül elsőként II. János Pál volt az – idézi a dokumentum –, aki a múlt
egyéb "tévedéseire" is kiterjesztette a bocsánatkérést. A már idézett Tertio
millennio adveniente… kezdet? apostoli levelében kifejezte abbéli reményét, hogy a
2000. jubileumi év az "emlékezet megtisztításának" éve lehet, amelyben "az
egyház megtisztulhat az ellene szóló tanúságok és botránkozások minden formájától,
amelyek az elmúlt ezer év során fordultak elő".

A tények tisztelete, avagy mi a történelem?



A katolikus egyház érzi, hogy múltja nemcsak az "apostoli folytonosság" teológiai
tradíciójához, hanem "negatív és pozitív történelmi tapasztalatok" sokaságához
is kötődik, amelyeket súlyos ballasztként kell nemzedékről nemzedékre magával
hurcolnia. Az egyháznak szembesülnie kell a történelemmel (amelynek bizonyos korokban
ő volt a legfőbb alakítója, és ma is fontos politikai szereplője), de mielőtt ezt
megtenné, mindenekelőtt azt kell tisztáznia, hogy mi is a történelem? Egy sajátos történelmi
hermeneutika alapvetését találjuk a 4. fejezetben, melynek címe: "Történelmi ítélet
és teológiai ítélet". Az első bekezdést idézzük: "A múlt hibáinak (wrongs)
meghatározása, amelyért kárpótlást kell adni, mindenekelőtt egy korrekt történelmi
ítéletet foglal magába, amely egyben a teológiai ítélet alapját is jelenti. Kérdezzük
meg: mi is történt egészen pontosan? Mit is mondtak vagy cselekedtek valójában? –
Csak miután szigorú történelmi analízis által megfelelő válaszok születtek ezekre
a kérdésekre (…) lehet megérteni, hogy az [adott esemény] az evangéliummal
egyezik-e, és ha nem, akkor kell-e az Egyház fiainak és leányainak vállalniuk érte a
felelősséget." II. János Pál 1998. október 4-én az inkvizíció tanulmányozására
összehívott nemzetközi bizottság előtt már felhívta a kutatók figyelmét, hogy "a
múlt eseményeit nem érzelmi alapon kell megítélni, amely megakadályozza az őszinte
és objektív diagnózist" – és kérte a tudósokat, hogy "ne a természeti etika
alapján alkossanak ítéletet, amely meghaladja kompetenciájukat, hanem nyújtsanak segítséget
az események, a szokások, a kor mentalitása rekonstrukciójához a kor történelmi
kontextusának fényében, amilyen pontosan csak lehetséges." Nem egészen világos,
mit is értett a pápa a "természeti etika" fogalmán ebben a szövegösszefüggésben,
de gyaníthatóan azt akarta mondani: a hullahegyeket eredményező inkvizíciós perek
tanulmányozása közben – erkölcsi értelemben – ne törjenek pálcát a (katolikus)
egyház felett. Csakhogy a "Ne ölj!" nem a "természeti etika", hanem a Szentírás
parancsa, amelynek megszegése nem a "történelmi szokások és a kor mentalitása által
befolyásolt tévedés", hanem bűn, amely – legalábbis bibliai értelemben –
egyetemes valóság: nincs a korszakok, földrajzi vagy etnikai sajátosságok, kulturális
és mentalitásbeli szokások változásának alávetve.

A 4.1. fejezetben a történelem értelmezéséről olvashatunk terjengős – a modern
hermeneutika szakkifejezéseivel teletűzdelt – eszmefuttatást, amelynek summája az,
hogy "mindenki a történelem része", vagyis alapvetően korának szemszögéből ítéli
meg a múlt eseményeit. Ez pedig óvatosságra kell hogy intsen – vallják a szerzők
– az ítéletalkotásban. A múltat szerintük csakis "szövegekből" (történeti
emlékekből) ismerhetjük meg, de ez sem egyszer?: először is meg kell értenünk az
adott szöveget; másodsorban meg kell ítélnünk, mennyire pontos a szövegértelmezés;
harmadszorra meg kell állapítanunk, hogy az általunk levont következtetés a szöveg
helyes értelmezésén alapul-e?

A nyilatkozat szerzői szemmel láthatóan abban a hitben élnek, hogy a történelem
objektív dokumentumokkal bizonyítható tények ("szövegek") összessége. Nem más
ez, mint a XIX. századi pozitivista történetírás ténykultusza, amely az iratanyagok
fetisizálásában csúcsosodott ki és nyert igazolást: "A tények templomában ezek
testesítették meg a frigyládát" – írja E. H. Carr Mi a történelem? cím? esszékötetében.
Leopold Ranke kijelentésén, miszerint a történész feladata az, hogy "egyszerűen
megmutassa, hogyan is volt" (wie eigentlich gewesen), a mai történész már csak
mosolyog, mivel pontosan tudja, hogy az úgynevezett történelmi tények maguk is csak
valamiféle kiválasztódási folyamat révén váltak azokká. Ebben a folyamatban a véletlen
és a tudatos szelekció is szerepet játszott: az utóbbira mellesleg éppen az egyház történetében
akad számtalan példa. "A tények – írja Carr – egyáltalán nem pulton heverő
halak. Inkább olyanok, mint az óriási, s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló
halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp
azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik, és milyen felszereléssel – e két
tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni."

Emellett számolnunk kell még a "tények" manipulálhatóságával is, amelyre éppen
a XX. századi diktatúrák mutattak jellemző példákat. Orwell Óceániájában
mindenki tisztában van a múlt változtathatóságával, azzal, hogy "a múlt eseményeinek
nincs objektív létük, csak az írásos emlékekben és az emberek emlékezetében élnek
tovább. A múlt az, amit a feljegyzések és az emlékezet megőriznek. S mivel teljesen
a Párt szabályozza tagjainak gondolatait, következésképpen a múlt az, amit a Párt
annak szán."

Bűnök, hibák, vagy tévedések?



Több mint figyelemreméltó tény, hogy Az egyház és a múlt tévedései dokumentum már
a címében is elhatárolódik a "bűn" szó használatától. Az ebben az értelemben
használt angol sin kifejezés főként a bibliai idézetekben fordul elő, valamint a "világ
bűneinek" emlegetésekor; az egyházzal kapcsolatban legfeljebb csak mint teológiai-dogmatikai
lehetőség kerül elő, amelyet ellensúlyoz az egyház szentségének (holiness) és
Isten kegyelmének (Grace of God) hangsúlyozása. Az egyház múltban elkövetett bűneiről
– így, szó szerinti értelemben – mindössze egyetlen egyszer esik szó. Ezt is
hosszas teológiai fejtegetések készítik elő. A 2. fejezetben górcső alá vett ószövetségi
igehelyekből többek között megtudhatjuk, hogy Izraelnek nem kellett bocsánatot kérnie
Istentől a kanaániták kiirtásáért, mert az az Örökkévaló parancsa volt számukra.
De amikor Isten Izraelt büntette idegen hatalmakkal, nekik sem kellett bocsánatot kérniük
a megalázott zsidóktól. Csak ez után idézi a szöveg a II. János Pál egyik nyilvános
audienciáján elhangzott ominózus mondatát: "Az egyház (…) bocsánatot kér
gyermekeinek történelmi bűneiért" (közölte a L\'Osservatore Romano, 1999.
szeptember 8-án).

Az emlékezet bűnöktől való megtisztításához három dolgot kell alaposan figyelembe
venni – írja az 5.1. fejezet. Az egyik a lelkiismeret, amely végső soron eldönti,
hogy valami jó-e, vagy rossz Isten előtt: "Végeredményben csak Isten ismeri minden
emberi cselekedet morális értékét, még akkor is, ha az egyháznak (…) osztályoznia,
megítélnie, és néha elítélnie kell bizonyos emberi cselekedeteket." Csakhogy –
vallják a protestáns írásmagyarázók – a cselekedetek "morális értékét" egy
objektív valóság: a Szentírás mérlegén kell mindenekelőtt megmérnünk. A "Ne ölj!
Ne paráználkodj! Ne lopj!" stb. parancsolatok egyetemessége felül és kívül áll a
lelkiismeret és az egyházak hatókörén, ugyanakkor objektivitásuk sem megkérdőjelezhető.


A dokumentum szerzői szerint a másik figyelembe veendő tényező a "történelmiség",
mivel valamennyi emberi cselekedet morális mozgatórugóit csak akkor érthetjük meg, ha
abba a történelmi szituációba helyezkedünk bele, amelyben az megvalósult. A harmadik
ehhez hasonló: a "paradigmaváltás" Thomas Kuhn óta közhellyé vált fogalma. A
szerzők szerint ez azt jelenti, hogy a felvilágosodás kora óta szekularizálódó világban
élünk, amelyben az egyház és az állam közti "ozmózis" jelentősen átalakult.
Az emberek morális felfogására ma már nem az egyházi, hanem a világi értékek
vannak hatással, ezért cselekedeteiket is ez alapján kell megítélnünk. Az a kérdés
fel sem merül az írásm?ben, hogy mindezért magát az egyházat terheli-e felelősség.



Történelmi bűnök – ködösítve



A 4.2. fejezetben dörgedelmes kioktatásban részesülnek mindazok, akik arra adják a
fejüket, hogy a katolikus egyház múltbéli bűneit számonkérés céljából kutassák
fel: "Mikor valaki a múlt lehetséges hibáit akarja megítélni, szem előtt kell
tartania, hogy a történelmi korszakok különbözőek, hogy a szociológiai és kulturális
időszakok, amelyeken belül az egyház tevékenykedik, különbözőek; s ennélfogva,
egyik-másik társadalom vagy korszak jellemző paradigmáit vagy ítéleteit tévesen
alkalmazhatják a történelem más korszakainak értékelésében, sok félreértést
produkálva ezzel. Személyek, intézmények és azok kompetenciája különböző; a
gondolkodásmódok és a feltételek eltérőek. (…) Kerülni kell az általánosításokat.
Minden lehetséges mai állítást kortársi viszonyok közé kell helyezni, és a
megfelelő alanynak tulajdonítani (egyetemes egyház, egy ország püspökei, egyes egyházak
stb.)." A dokumentum ugyanakkor nem tagadja, hogy a múlt tényeinek elfogulatlan értelmezése
ma sokkal égetőbb kérdés, mint bármikor a múltban.

A dokumentum a katolikus múlt neuralgikus pontjai közül – dodonai nyelven fogalmazva
– négy dolgot érint: az ortodox és protestáns egyházszakadást, az erőszakos térítéseket,
és a zsidó-keresztény viszony kérdését. Az 5.2. fejezet témája "az egység
felbomlása": a kelet– nyugati egyházszakadás, valamint a protestantizmus megjelenése.
Érdekes, hogy az utóbbival kapcsolatban sem esik szó se bűnökről, se bocsánatkérésről,
egyszerűen csak "szakadásról, amit azok az események okoztak, amelyeket közönségesen
reformációnak hívunk". Az egyház részéről csak az agapé hiányát emlegeti fel a
szkizmatikusokkal kapcsolatban, egyetlen szó sem esik azokról a törvénytelenségekről,
amelyek a reformáció kirobbanásához vezettek, illetve amelyeket annak elfojtása érdekében
alkalmaztak. "Alázatos imában kérünk bocsánatot Istentől és az elszakadt testvérektől,
mint ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk elkövetett túlkapásokért" – zárul a
fejezet II. János Pál imájával.

Az 5.3. fejezet az Erő(szak) használata az igazság szolgálatában címet viseli.
Expressis verbis sehol sem utal rá a szöveg, csak sejtetni engedi, hogy ezen elsősorban
a keresztesháborúk, az inkvizíció és a conquista értendő. (Igaz, ezt "evangelizációs
formának" nevezni meglehetősen nagy merészségnek tűnik.) Míg a dokumentum szerzői
korábban a historicizmus érvényesítését kérték számon az utókortól, e ponton ők
maguk követik el a történelmietlenséget. Teljesen értelmetlen dolog ugyanis egy
spanyol és portugál konkvisztádortól vagy hittérítő paptól számon kérni azt,
hogy "nem tett különbséget evangéliumi módon a népek kulturális értékei között,
és nem volt tekintettel az egyes emberek lelkiismeretére, akik számára a hitet felkínálta,
(…) megsértette az emberi jogokat". A probléma ugyanis nem "a kulturális értékek
figyelmen kívül hagyása", hanem az őslakosság szisztematikus kipusztítása volt, például
Közép-Amerikában. De az az állítás sem sokkal történelmibb, amely szerint az erőszakot
"a tévedések/tévelygések (errors) elnyomására és kijavítására használták".


Az 5.4. fejezet, amely nemes egyszerűséggel a Keresztények és zsidók címet viseli,
mindöszsze két bekezdést tartalmaz. Az elsőben elismerik, hogy "az idők folyamán
számos keresztény zsidókkal szemben tanúsított ellenségessége szomorú történelmi
tény", amely abból fakad, hogy az egyház elfelejtkezett arról megemlékezni, hogy
maga Jézus is zsidó volt. A zsidók – szögezi le a nyilatkozat a pápát idézve –
"a mi szeretett testvéreink, sőt bizonyos értelemben ők a mi »idősebb testvéreink«".
A holocausttal kapcsolatban az 1998 márciusában megjelent "Emlékezzünk…" kezdet?
dokumentum megfogalmazását idézi fel, amely szerint: "A soá kétségkívül egy pogány
ideológia, vagyis a nácizmus eredménye volt, egy olyan pogány ideológiáé, melyet
egy olyan könyörtelen antiszemitizmus élesztett fel, amely nemcsak megvetette a zsidó
nép hitét, de még emberi méltóságukat is tagadta. Mindazonáltal fel kell tenni a kérdést:
vajon a nácik zsidóüldözését nem tették-e könnyebbé azok a zsidóellenes előítéletek,
amelyek néhány keresztény elméjébe és szívébe befészkelték magukat…" Szó
sem esik a katolikus egyház több évszázados doktrinális antijudaizmusáról, s az
ezzel a történelmi dokumentumok szerint is nyilvánvalóan összefüggő sorozatos
antiszemita megnyilvánulásokról. Szó sem esik keresztény császárok alatti zsinagógarombolásokról,
az erőszakos térítésekről, a zsidók jogait korlátozó (sok esetben egyházi tisztségviselők
által kezdeményezett) törvényekről, a keresztesháborúk pogromjairól, egész országokra
kiterjedő kiűzésekről és vagyonelkobzásokról, a közönségesen csak "disznóknak"
csúfolt betért zsidók zaklatásáról és koncepciós pereiről, amelyek végeredménye
sok esetben a máglyahalál volt. Szó sem esik a XIX. századi antiszemitizmus egyházi
fogadtatásáról, a cionizmus legmagasabb szinten történő elutasításáról, a náci
Németországgal kötött paktumról, amely a német katolikusokat hozzásegítette ahhoz,
hogy lelkiismeret-furdalás nélkül válhassanak egy ördögi rendszer kiszolgálóivá,
amely legfőbb céljának a zsidók teljes és végleges megsemmisítését tartotta.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: