Kereső toggle

Az Árpád-ház és Róma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt héten nagy ünnepélyességgel helyezték el az egri minorita templomban
két Árpád-házi szentnek, szent Kingának és boldog Jolánnak (mindketten IV. Béla
király leányai) Lengyelországból hazaszállított ereklyéit. Az esemény kapcsán a
városban egyházi szervezésben egy tudományos konferenciára is sor került Szentség
és magyarság az Árpád-házi szentek életének tükrében címmel. Pavel Cebula, a
minorita templom plébánosa az MTI-nek azt hangsúlyozta, hogy nincs még egy család a
történelemben, amelyik annyi szentet adott volna a római katolikus egyháznak, mint az
Árpád-ház. Közülük Európa-szerte mintegy tizenhat olyan leszármazott ismert,
akiket boldoggá vagy szentté avatott a római egyház.Sokak előtt mindez azt a
benyomást keltheti, mintha az Árpád-ház Róma egyik legelkötelezettebb híve lett
volna a kontinensen. A történeti események vizsgálata azonban más képet és más
következtetéseket eredményez. Érdemes tehát röviden áttekinteni az Árpád-ház és
a pápaság kapcsolatának történetét, e viszony főbb jellemzőit és hatásait a
magyarországi kereszténységre.

Az első magyarországi pápalátogatás



Az Árpádok és a pápaság konfliktusainak egyik legfőbb forrása az volt, hogy Róma
számos alkalommal a magyar szuverenitást, függetlenséget súlyosan sértő politikai
akaratot képviselt Magyarország irányában. Épp egy ilyen alkalommal került sor
1052-ben az első magyarországi pápalátogatásra, amelynek aztán több mint kilenc
évszázadig, egészen II. János Pál 1991-es útjáig nem is lett folytatása.

III. Henrik német–római császár már nem sokkal István király halála után a
leghatározottabban arra törekedett, hogy Magyarországot is a Német–római Birodalom
h?béri függésébe vonja, miként ezt Csehország és Lengyelország esetében
sikerült elérnie. Ezért indította el 1052-es hadjáratát. A magyar uralkodó, I.
András a nyugati határszél egyik fontos erősségénél, Pozsony váránál igyekezett
feltartóztatni. Már második hónapja tartott az ostrom, amikor IX. Leó pápa, a
császár távoli rokona, aki buzgón támogatta III. Henrik keleti hódító
célkitűzéseit, megérkezett az ostromlók táborába. Korábban még András kérte
fel, hogy közvetítsen közte és a császár között. Leó azonban teljesen Henrik
császár követeléseivel azonosult, és mindenáron arra akarta rászorítani a magyar
királyt, hogy legyen a császár adófizetője. Még az egyházi kiközösítést is
kilátásba helyezte számára, ha nem teljesíti ezt a követelést. Mivel azonban a
magyar vitézek sikerrel védték Pozsonyt, és az erőviszonyokban döntő változást
hozott, hogy az egyik éjszaka folyamán a Búvár Kundként ismert Zotmund vitéz
elsüllyesztette az utánpótlást szállító német hajókat, András határozottan
visszautasította az alávetést követelő pápai-császári akaratot. S miután az
utánpótlás nélkül maradt fáradt német sereg számára Henrik elrendelte a
visszavonulást, a krónikás feljegyzések szerint a pápa felháborodottan távozott
Magyarországról.

Alig több mint két évtizeddel később már maga a pápaság kísérelte meg, hogy
saját h?béri függésébe vonja a magyar államot. A mindmáig szentként tisztelt VII.
Gergely pápa (1073–1085) számos hamisított dokumentumra – így például a
Konstantini adománylevélre, valamint az úgynevezett ál-Izidori gyűjtemény irataira
– alapozva meghirdette a pápaság világuralmi szándékait. E terv szerves részét
képezte az egyes államok egyértelm? politikai függésbe vonása. Elsőként még
1059-ben a dél-itáliai normann grófokkal ismertették el a pápa h?béruraságát.
1068-ban Aragónia lett a pápaság adófizető h?béresévé. 1075-ben Zelemér horvát
király fogadott el ugyanilyen függő viszonyt, 1080-ban pedig a szicíliai normann
állam uralkodója. A legnagyobb sikert e téren a későbbi III. Ince pápa könyvelhette
el, aki az egész Angliára kimondott egyházi büntetésekkel, valamint a királyra
kimondott kiátkozással annyira sarokba tudta szorítani az angol uralkodót,
Földnélküli Jánost, hogy az kénytelen volt Angliát 1213-tól a Szentszék
h?bérbirtokának nyilvánítani, amely mint ilyen, évi 1000 márka (230 kg ezüst)
adót fizetett Rómának.



Kié Magyarország?



1074-ben VII. Gergely a trónviszályok által megosztott Magyarországra Salamon
királynak küldött egyik levelében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy "Magyarország,
melyet hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlott fel
és adott át: a római anyaszentegyházé". Míg VII. Gergely előtt a Szent Péternek
történő országfelajánlás csak spirituális jelentőséggel bírt, s a római
katolicizmus iránti elkötelezettséget volt hivatott demonstrálni, addig a Gergely
nevével fémjelezhető reformpápaság mint Péter hatalmának gyakorlója az
országfelajánlásnak konkrét politikai tartalmat is adott, s azt mint a Rómától
való politikai függést értelmezte. A Salamonnal harcban álló két ellenkirálynak,
I. Gézának és I. (Szent) Lászlónak címzett leveleiben a pápa kilátásba helyezte,
hogy elismeri őket királynak, ha "Szent Péter" iránti "alázatukat"
nyíltabban tanúsítják. A magyar uralkodók azonban elutasították, hogy h?béri
függés elfogadása árán nyerjenek pápai elismerést, sőt továbbléptek, és magát
a pápai követelésekhez hivatkozási alapul szolgáló, Szent Péter számára történt
Szent István-i országfelajánlás történetét is módosították. Így az István
király 1083-ban történt szentté avatására László király által készíttetett
Szent István nagyobb legendája már nem azt tartalmazta, hogy István Szent Péternek
ajánlotta fel országát, hanem azt, hogy Máriának történt e fölajánlás. Ez
utóbbira már nem hivatkozhattak a pápák, hatalmi igényeik alátámasztásául.



Zsidóellenes intézkedések



Habár a közvetlen függésbe vonás kísérletei az Árpád-házi uralkodók
ellenállása miatt meghiúsultak, Róma mégis minden eszközzel arra törekedett, hogy a
pápai akarat mennél teljesebb módon érvényesüljön a magyar királyok politikai,
gazdasági, társadalmi döntéseiben – még akkor is, ha ez egyébként súlyosan
sértette az ország érdekeit. E politikának szemléletes példája az a szívós
következetesség, ahogyan a zsidósággal kapcsolatos kíméletlen pápai döntéseket
igyekeztek meghonosítani, és a magyar politikai gyakorlat szerves részévé tenni.
Annak ellenére, hogy a magyar uralkodók és a kormányzati elit meghatározó része
minden módon törekedett arra, hogy a zsidósággal kapcsolatosan továbbra is a
honfoglalás korától érvényesülő toleráns politika maradjon érvényben.

Kevéssé ismert, hogy a különböző 20. századi antiszemita törvények által
rögzített azon elvek és gyakorlatok, miszerint minden zsidónak megkülönböztető
jelzést kell viselnie a ruházatán, illetve a különböző foglalkozásoktól el kell
őket tiltani, csaknem szó szerinti egyezéssel középkori katolikus zsinati és pápai
határozatokban találhatók meg legkorábbi formájukban. Közülük a legnagyobb
hatásúak közé tartoznak az 1215-ben tartott IV. lateráni zsinat végzései. A 68.
kánon elrendeli, hogy a zsidóknak megkülönböztető öltözéket kell viselniük, hogy
így mindig elkülöníthetők legyenek a keresztényektől. A rendelkezés fő célját
ebben jelöli meg: így elejét lehet venni annak, hogy zsidók keresztényekkel
paráználkodjanak. Különös módon azonban arra, hogy miként lehetne ruházati
jelzésekkel elejét venni keresztények keresztényekkel történő
paráználkodásának, a zsinati atyák nem terjesztettek elő megoldási javaslatot. A
69. kánon a különböző hivatali állások betöltésétől tiltott el minden zsidót.
Róma nem elégedett meg a határozatok meghozatalával, hanem minden országban
következetesen érvényre is kívánta juttatni ezeket.

Különösen így volt ez Magyarország esetében, ahol úgy találták: az ország
vezetése korántsem serénykedik a határozatok gyakorlatba ültetése terén. 1225-ben
III. Honorius pápa magyar főpapoknak küldött bullájában adott hangot
csodálkozásának, hogy Magyarországon a zsidók még mindig hivatalokat viselnek. Hat
évvel később IX. Gergely már nemcsak szót emelt a zsidók hivatalviselése ellen,
hanem felszólította az esztergomi érseket: akár egyházi fenyítékek kiszabásával
is érje el, hogy a zsidókat elbocsássák állásaikból.

Úgy tűnhetett, hogy a fenyegetés meghozta gyümölcsét, mert még ugyanezen évben a
király, II. András kibocsátotta II. dekrétumát, amelyben megtiltja a zsidók
hivatalviselését. Ez azonban csak egy leleményes, elterelő célzatú, formális
engedmény volt a király részéről, miközben az addigi gyakorlaton mit sem
változtattak. A kérdés jelentőségét mutatja, hogy az idegenek (zsidók és
izmaeliták) elbocsátásának elmaradásáért az esztergomi érsek az egész országot a
legsúlyosabb egyházi fenyítékkel sújtotta, az úgynevezett interdictummal, azaz
egyházi tilalommal, melynek értelmében az egész országban szüneteltetni kellett az
egyházi szertartásokat. Az idegenek hivatalviselését támogató udvari
főtisztségviselőket pedig személy szerint is kiközösítette az egyházból, így
magát a nádort, s egy korábbi főtisztviselőt is.

Ezt követően a király elhúzódó tárgyalásokat kezdett a pápával és az érsekkel
arról, hogy miként lehetne eltekinteni az interdictumtól és a kiközösítéstől,
miközben továbbra sem hajlandó elbocsátani nem katolikus tisztségviselőit. A pápa
végül úgy dönt: külön pápai követet küld a magyar királyhoz, hogy rábírja a
pápa követeléseinek teljesítésére. András azonban nem várta be a pápai
küldöttet, hanem csapatai élén külföldi hadjáratra indult. Ám a pápai legátus
utána lovagolt, s a határszélen a beregi erdőben utol is érte a királyt. Itt
kényszerítette ki tőle a beregi eskü néven ismert megegyezést 1233. augusztus
20-án. Ebben a magyar király esküvel kötelezte magát, hogy ezentúl egyetlen zsidót
sem állít egyetlen közhivatal élére sem, és semmiféle állami tisztség viselését
sem engedi számukra. Megfogadta, hogy intézkedni fog a zsidók jellel történő
megkülönböztetéséről. A megegyezésbe azt is belefoglalták, hogy tilos zsidóval
akár házasság formájában is együtt élni. Akik ezt megszegik, azok büntetése
teljes vagyonelkobzás, s a királynak a keresztények örökös rabszolgájává kell
tennie őket.

András azonban ezek után sem teljesített mindezekből semmit, ezért a pápai követ a
következő év tavaszán a királyt és tanácsosait kiközösítéssel fenyegette meg,
az egész királyi udvart pedig interdictum kimondásával. András azonban még ezek
után sem volt hajlandó tényleges engedményekre, azt követően sem, hogy néhány
hónap múlva tanácsosaival együtt kiközösítették a római egyházból, s egész
udvarára kimondták az egyházi tilalmat. Álláspontját a következő évben történt
haláláig sem módosította. Fia, IV. Béla végül engedett a pápai nyomásnak, s
elbocsátotta zsidó és izmaelita tisztségviselőit. Mindez azonban olyan
katasztrofális hatásokkal járt az ország gazdasági életére nézve, hogy a király
1239-ben külön kéréssel fordult a pápához: hadd alkalmazza újra kiváló
szakembereit. Sőt, a tatárjárást követően széles kör? jogi védelemmel és
különböző kedvezményekkel látta el őket.

Alig egy évtizeddel Béla halála után ismét Róma kezdeményezte az újabb
zsidóellenes törvények kibocsátását. Az 1279-ben Magyarországra érkezett Fülöp
pápai követ a király határozott tiltása ellenére zsinatot hívott össze. Ennek 125.
pontja egyrészt aprólékos szabályozással igyekezett felszámolni mindenféle
érintkezést zsidók és nem zsidók között, továbbá előírta, hogy a zsidók felső
ruhadarabjukon megkülönböztető jelzésként mellük bal felén kötelesek vörös
posztóból készült kört viselni.

(A szerző történész)


Tüntetés a Vatikánban

Hetek-összeállítás



Katolikus kegytárgyakat árusító zsidó kereskedők tiltakoztak a Vatikán körül,
miután a római városi tanács megtiltotta számukra, hogy karácsonykor, és a Szentév
megnyitásával kapcsolatos ünnepségek alatt nyitva tartsanak a Szent Péter-bazilika környékén.

Mintegy száz utcai eladó gyűlt össze, hogy kifejezze felháborodását, mivel véleményük
szerint a rendelet az utcai standokon árusító, zömmel zsidó vallású kegytárgyárusok
megkülönböztetésére született. A tiltakozók sárga Dávid-csillagot ábrázoló
plakátokat tűztek a bazilikához vezető oszlopsor márványoszlopaira "1939–1999. A
történelem ismétli önmagát", illetve "A Vatikán megnyitja a szent kaput, de előttünk
bezárja azt" feliratokkal.

Az árusok általában rózsafüzéreket, feszületeket, és más kis méret? kegytárgyakat
kínálnak alkalmi standjaikon a Szent Péter-bazilika látogatói számára. A keresztény
millennium kezdetével kapcsolatos ünnepségekre érkező sokezres turistatömegre, és
II. János Pál pápa sorozatos nyilvános szerepléseire való tekintettel a római rendőrség
a december 24. és január 9. közötti időszakra biztonsági okokból bezáratta az árusítóhelyeket.


A szándékosságot panaszló árusok arra hivatkoznak, hogy sokuk árusítási engedélye
több generáción át öröklődött. "Az egyetlen különbség köztünk és a többiek
között, hogy mi asztalokról árulunk, nekik meg boltjaik vannak. Látható, hogy az egész
ellenünk irányul. A bárok, üzletek és újságárus standok is nyitva lehetnek, csak
mi nem dolgozhatunk" – mérgelődött Enrico Moreschi, az egyik tiltakozó árus,
akinek engedélye 110 éves. – "Itt voltam az 1950-es Szentévben is, itt voltam
1975-ben, és 1983-ban."

A római városi tanács illetékesei megerősítették, hogy a rendőrség csakis biztonsági
okokból vezette be a tilalmat, és semmilyen csoportot nem kívánt hátrányosan megkülönböztetni.

Olvasson tovább: