Kereső toggle

Millenniumi zarándokok a katakombákban

Mit keresitek a holtak között az élőt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

II. János Pál pápa a 2000. évi jubileumi szentév alkalmából különös jelentőséget
tulajdonít annak, hogy a katolikus hívek zarándokútjukon a római ókeresztény
katakombákat is felkeressék. Az egyháztörténelemben először most nyílik arra lehetőség
– hangsúlyozza az egyházfő –, hogy a XVI. században felfedezett és az elmúlt években
megnyitott öt római föld alatti temetőt (Szt. Callixtus, Szt. Sebestyén, Szt.
Domitilla, Szt. Priscilla és Szt. Ágnes katakombáját) tömegek látogassák meg, ha
akarják. A miért?-re a Vatikán internetes honlapján a következő válaszokat kapjuk:
"Mert a katakombák az első keresztény nemzedék életének és hitének történelmi
bizonyságai; annak bizonyítékai, hogy az egyház eredendően a mártírok egyháza
volt; a katakombák a hit, remény és szeretet örök iskolái; az imádkozás, a
szellemi meditáció, a liturgia és a szentségi élet központjai; a hitben egyesült
testvérek és nővérek szolidaritásának és kollektív kegyességének kifejeződései;
a megtérés és bűnbocsánat legfőbb helyei a zarándokok számára; az ökumenikus találkozók
kedvelt színhelyei, mivel az ökumenizmus legmeggyőzőbb formája talán a szentek és mártírok
ökumenizmusa". A nyomasztóan komor alagutak lejáratainál máris százak állnak
sorba, hogy borsos belépti díj fejében megtekinthessék a mártírok sírját, "azt a
magot, amelyből az egyház kisarjadt". Alábbi cikkünkben arra keressük a választ,
hogy a katakomba-kereszténység és az abból kisarjadó szent- és ereklyekultusz milyen
szerepet játszott a kereszténység bibliai alapértékeinek eltorzulásában.



Nagy Konstantin diadalíve. Ekkorra már véget ért a katakombakorszak

A holtak városa



Az ókori utazó, ha kocsiján vagy éppen gyalogszerrel Rómába tartott, először nem
az élők, hanem a holtak városával találkozott. Valamennyi civilizált állam törvényei
– így a legősibb római törvények is – tiltották, hogy a város megszentelt
falain belül bárkit kivégezzenek vagy eltemessenek. Így a városokba vezető utak mentén
összefüggő nagy temetők, egész "halotti városok" alakultak ki. (Ilyen
nekropolisz volt eredetileg a Vaticanus-mezőn, a mai Szent Péter székesegyház alatt;
vagy Ostiában az Isola Sacrán.) Az utazónak – ha volt rá ideje – akadt itt éppen
elég bámészkodnivalója. A leggazdagabb rómaiak remek domborművekkel díszített kőkoporsókba,
úgynevezett szarkofágokba temetkeztek, de akik még többet adtak a külsőségekre,
azok hatalmas síremlékeket, mauzóleumokat emeltettek. Ezek mellé nemegyszer kis, fekvőhelyekkel
ellátott ebédlőket is építettek a halotti

torok számára. A szegényebbek még életükben úgynevezett temetkezési egyletekbe váltottak
maguknak tagságot, amelyek gondoskodtak tagjaik illő temetéséről: az elhunyt tagtársak
hamvait úgynevezett "galambdúcokban" (columbarium) helyezték el, melyek belsejében
falifülkékben sorakoztak a hamvak tárolására szolgáló urnák. A columbariumokat
szintén az utak mentén emelték, voltak köztük 6 x 10 méter alapterületűek is, ahol
600-700 urnát lehetett egyszerre elhelyezni. Valamennyi sírhelyen felirat örökítette
meg az elhunyt nevét, rangját, cselekedeteit – gazdagságát a sírhely díszessége már
messziről mutatta.

A pogány rómaiak vallásában fontos szerepet játszott a pietas, amelynek jelentését
csak részben fejezhetjük ki a "kegyesség" szóval. A pietas szerves része volt az
istenek felé kimutatott tisztelet mellett az élő és elhunyt rokonok irányában tanúsított
"kegyes" magatartás is: egy "igaz" római ezért évente legalább kétszer, az
elhunyt hozzátartozó halálának napján és a római halotti napon (február 21-én) köteles
volt kimenni a temetőbe, és ott áldozatot bemutatni a síron. (Ez lehetett ital- vagy
ételáldozat, de egyszer? díszítés is, pl. hogy a sírkőre egy szalagból masnit kötöttek.)

Ilyen columbariumok, díszes síremlékek, mauzóleumok szegélyezték az ókorban az "utak
királynőjének" tartott Via Appiát is, ami mellett – láthatatlan módon – a föld
alatt húzódtak a katakombák, az első keresztények temetkezési helyei. A hagyomány
szerint az üldözések miatt kellett a keresztényeknek a föld alatt temetkezniük, de a
katakombák létezéséről a római hatóságok is tudtak, sőt a telkek tulajdonjogát
is nyilvántartották. Egyes becslések szerint mintegy 5-6 millió holttestet rejtettek a
római katakombák öt-hat emeletnyi mélységben épült, labirintusszer? tárnái. A
teljesség kedvéért azonban hozzá kell tennünk: a föld alatti járatokban nemcsak
keresztények, hanem zsidók és pogányok is temetkeztek, bár ez utóbbiakról – részben
az emlékek pusztulása, részben a kutatás nehézségei miatt – meglehetősen keveset
tudunk.



A "genius" tisztelete



Az antik görög-római vallás csak korlátozott választ tudott adni a halál, illetve a
"léten túli lét" örök kérdésére. Ezért a műveltek a filozófiához fordultak
tanácsért ezekben a dolgokban. "Mi a halál? Talán valami rémkép? Figyeld meg
minden oldalról, lásd, nem harap: a test megválik a szellemtől, ahogy ezelőtt is el
volt választva tőle, és ez előbb-utóbb ismét megtörténik" – vigasztalta olvasóit
az i. sz. II. század divatos sztoikus filozófusa, Epiktétosz. A materialista elveket
valló Epikurosz tanítványai szerint a lélek a testtel együtt megsemmisül: "Semmi
tehát a halál, s cseppet sem tartozik az ránk, / Már miután tudjuk, hogy a szellem lénye
halandó" – énekelte Lucretius A természetről szóló tankölteményében. A halált
a józan és gyakorlatias rómaiak olyan elkerülhetetlen tényként fogták fel, amelyet
gyakorta gúny és nevetség céltáblájává is tettek. Egy katona sírfeliratában ezt
az "életfilozófiát" hagyta az utókorra: "Amíg éltem, vidáman ittam, igyatok hát
ti, akik éltek!" A rómaiak a lehető legnagyobb pompával temették el halottaikat,
tiszteletükre fényes lakomákat rendeztek. A temetési menetet pompának nevezték,
ugyanúgy, mint a gladiátorok és kocsihajtók bevonulási menetét az amphiteatrumokban
vagy circusokban. A zenészek és táncosok mögött haladva – nem tévedés! – színészek
mulattatták az egybegyűlt gyászolókat azzal, hogy kifigurázták az elhunyt mindenki
előtt ismert fogyatékosságait. A görögök és rómaiak holtakhoz fűződő viszonyát
leginkább a deiszidaimonia, "démontisztelet" szóval jellemezhetjük, ahogyan ezt Pál
is tette az Areioszpagosz előtt elmondott beszédében (Apostolok cselekedetei 17,22). Az
antikok szerint valamennyi ember rendelkezik egy daimónnal, illetve geniusszal; ez a láthatatlan
lény viseli gondját, őrködik felette születésétől fogva, sőt halála után is; ő
határozza meg védence személyiségjegyeit. A genius számára (ebből a szóból ered
francia közvetítéssel a "zseni" szavunk is) jeles eseményekkor, így a születés
és az elhalálozás napjain is illő volt áldozatot bemutatni.

Az eredeti zsidó-keresztény felfogás ettől merőben eltérő módon gondolkozott a
halottakról! Az ószövetségi törvények szerint holttest érintése kifejezetten tisztátalanná
tesz valakit. Azt a papot vagy lévitát, aki holttesthez ért, és úgy ment be a Szentélybe,
hogy előtte nem tisztította meg magát hét napig, meg kellett kövezni (Mózes 4. könyve
19,13). De a zsidóknak a halálesetekkel kapcsolatos barbár szokások is (a túlélők
testének összemarcangolása: Mózes 3. könyve 19,28a; halotti torok: Zsoltárok
106,28b) kifejezetten meg voltak tiltva! Ez természetesen nem a gyászra vonatkozott,
amely kifejeződhetett a ruha megszaggatásában, gyászöltözék viselésében, sőt
abban is, hogy hamut szórtak a fejükre, vagy hamuba ültek. Azonban ezt is csak bizonyos
korlátozott ideig volt szabad cselekedniük. Mindebben nem az elhunytak iránti
tiszteletlenség, hanem az élők iránti tisztelet, az élet elsőbbségének joga fejeződött
ki, minthogy "Isten nem a holtak, hanem az élők Istene" (Máté evangéliuma 22,32;
Márk evangéliuma 12,27). Bár a rabbinikus judaizmusban (pogány hatásra?) megfigyelhető
a síroknak bizonyos fokú tisztelete (gondoljunk a pátriárkák sírjára a hebroni Makpélá-barlangban,
vagy Dávid sírjára Jeruzsálemben, amelyre még Péter is hivatkozik: Apostolok
cselekedetei 2,29), amiért Jézus keményen meg is dorgálja korának vallási vezetőit:
"Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt
sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtak csontjaival és
mindenféle undoksággal vannak tele! … Mert építitek a próféták sírjait és ékesgetitek
az igazak síremlékeit", Máté evangéliuma 23,29). Az apostoli egyház idejében
semmi jele annak, hogy a keresztények akár az elhunyt mártírok emlékére is díszes búcsújáró
helyeket építettek volna. Az apostolok egyetlenegyszer sem gyűltek Jézus sírja köré,
hogy ott emlékezzenek meg a Messiásról, és ezt követőiknek sem írták elő. István
diakónus megkövezése után is csak arról olvasunk, hogy istenfélő férfiak eltemették
és megsiratták (Apostolok cselekedetei 8,2); Jakabnak, Jeruzsálem püspökének kivégzését
pedig éppen csak megemlíti az Újszövetség (Csel. 12,2). Ezzel szemben a Biblia egyértelműen
beszél az élők iránti tiszteletről, megbecsülésről; sőt szentek alatt sem csupán
az elhunyt igazakat érti. Pál leveleiben a római, az epheszoszi, philippi, kolosszei gyülekezetek
tagjait is "elhívott szentekként" köszönti; mint akik "az Úr Jézus nevében, a
mi Istenünk Szelleme által" megszenteltettek (Korinthoszbeliekhez írt 1. levél
6,11). Azt, hogy minden ember rendelkezik saját daimónnal vagy geniusszal, a zsidó-keresztény
felfogás sem vonja kétségbe, ámde különbséget tesz a Sátán királyságához
tartozó "gonosz és/vagy tisztátalan daimónok", illetve az Isten által küldött
angyalok (angelosz = küldött) között. Az előbbiek az embert a sötétség királyságához
láncolják, végső soron szellemi és fizikai elpusztítására törnek; az utóbbiak éppen
ellenkezőleg: ki akarják vonni onnan az embereket. Az angyalokat azonban e "jószolgálati
küldetésük" ellenére – bibliai alapon – tilos volt tisztelni! Sőt, az utánuk
való tudakozódás illetéktelen behatolásnak, okkult tevékenységnek számított az
egyházban (Kolosszébeliekhez írt levél 2,18). János apostol, aki szemtől-szemben állt
egy ilyen mennyei lénynyel, leborult annak lábai elé, de az visszautasította a neki szóló
tiszteletadást: "Meglásd, ne tedd! Szolgatársad vagyok neked, és a te testvéreidnek,
akiknél a Jézus bizonyságtétele van. Istent imádd…!" (Jelenések könyve 19,10)



A sír és az oltár



A szentek sírjai, melyek a letűnt Római Birodalom városaiban a falakon kívüli temetőkben
feküdtek, a VI. század végére környékük egyházi életének központjaivá váltak.
Ez azért történhetett így, mert az emberek úgy hitték, a mennybéli szent a maga
teljes szellemi valóságában jelen van földi sírjában is: "Itt nyugszik Márton, a
szent emlékezet? püspök. Lelke Isten kezében, de ő itt van teljes valójában, amint
azt csodatételei tanúsítják" – szól Tours-i Szent Márton püspök sírjának
felirata. De a zsidó gyökereitől elszakadt kereszténység nem csak a sírok köré –
tisztátalan helyekre – gyűjtötte híveit: "kiásták, utaztatták, feldarabolták a
tetemeket, sőt tülekedtek, hogy megérinthessék és megcsókolhassák a csontokat, a
testrészeket pedig nemegyszer ott helyezték el, ahol semmi keresnivalójuk nem volt"
– írja Peter Brown Szentkultusz cím? könyvében. Julianus császár (361–363)
szintén felháborodott ezeken az evangéliumokkal nem igazolható cselekedeteken: "Minduntalan
friss tetemeket fektettek a rég elporladt holttest mellé. Az egész világot sírokkal
és temetőkkel töltitek meg" (A galileaiak ellen 335c). A történelem fintora, hogy
az "aposztata" császár az ótestamentumi próféták szavait olvassa a keresztények
fejére, amiért azok a katakombákban mászkálnak "baljós boszorkányság és jövendőmondás"
céljából! Julianus pogányként is felháborítónak tartotta, hogy "holttesteket
hurcolnak végig óriási tömegben, egész embersűrűség közepette, s a halott
balszerencsés látványával mocskolják be az emberek pillantását. Hogy lehetne a halállal
fertőzött nap szerencsés? Hogy mehet az ember ilyen ceremónia után a templomba, az
istenek elébe?"

Pedig odamentek, mégpedig nem is az istenek, hanem az Egyetlen Isten elébe. Nyugodt
lelkiismerettel tehették, minthogy addigra a templomok is telis-tele voltak a halott
szentek földi maradványaival. A szentkultusz egyik legnagyobb "impresszáriója"
(Peter Brown kifejezése), Szent Jeromos, egy költői kérdéssel készteti állásfoglalásra
az ereklyekultusz bírálóit: "Szóval úgy gondolod, hogy Róma püspöke rosszul
teszi, ha Péter és Pál holtteste felett, melyeket mi tiszteletreméltó csontoknak, te
ellenben egy marék közönséges pornak tartasz, áldozatot mutat be az Úrnak, és sírjaik
Krisztus oltárául szolgálnak?" (Vigilantius ellen VI, 359a) A sír és az oltár összekapcsolása
– a vallástörténeti kutatások szerint – szintén a pogány temetői kultuszokkal
hozható összefüggésbe. Fentebb láttuk, hogy az ókori rómaiak kegyes vallási kötelessége
volt a sírok mellett időről időre áldozatot bemutatni, sőt egyesek pazar halotti
lakomákat is rendeztek a sírkertekben található ebédlőkben. Nem meglepő, ha a pogány
háttérből egyháztaggá váló hívek megtartották ezeket a szokásaikat úgy, hogy közben
keresztény színezetet adtak a kultusznak. Egy III. század végéről, Mauritániából
származó sírfelirat mindennél ékesebben bizonyítja ezt: "Az érdemes sírt méltón
berendeztük, és az oltárra, amely anyánk, Secundula sírját jelzi, kőlapot fektettünk.
Ezt körülüljük, kiosztjuk az ételt és az ivókupákat, s a felhalmozott párnákra
heveredve felelevenítjük számtalan jótettét, hogy behegedjék szívünk sajgó sebe."
A sír tehát átvette az oltár szerepét. Azon már meg sem lepődhetünk, hogy a "szentáldozáshoz"
használt ostya, latin nevén hostia eredetileg a (pogány) áldozatokra szánt állatokat
jelentette. Nem kétséges, hogy a III. századtól fogva rendszeresen tartottak miséket
a föld alatti sírhelyeken azok a pogányokból lett keresztények, akik a "szentek
jelenlétét" (praesentia sanctorum) fontosabbnak tartották, mint a Biblia tisztátalanságra
vonatkozó rendelkezéseit, már ha egyáltalán ismerték azokat. A sírokon található
jelképek és feliratok is egyértelműsítik: a zsidó-keresztény hatásnak ekkorra már
nyomát sem találjuk a római egyházban. (Legtovább a menóra-ábrázolás maradt fenn
a keresztény szimbolikában, de a II. század végével annak is nyoma veszett.)



Mártírok és védőszentek



A katolikus védőszentek tisztelete végső soron a pogány genius-kultuszra vezethető
vissza. A Vincentiusok III/IV. századi katakombájában Vibiát angelus bonusa (jó
angyala) vezeti kézenfogva az istenek lakomájára. 396-ban Veneranda asszony sírkamrájában
a halott úrhölgy oldalán egy késő római divat szerint öltözött dáma áll, a mártír-szent
Petronilla, Péter apostol állítólagos leánya. Ez a kicsit valószínűtlen szent
(akinek tisztelete Rómában nem is élte túl a kései antikvitást) a IV. század végén
még tökéletes "dublőze" volt annak, aki Szent Péter hűséges leánya akart
lenni. Az V. század közepére a szentkultusz láthatatlan patrónusokkal vette körül a
Földközi-tenger vidékének lakóit: "A filozófusokat és szónokokat rég
elfelejtették, a császároknak és hadvezéreknek a nevét sem tudják az emberek, de a
mártírokat jobban ismerik, mint legbensőbb barátaikat" – írta Theodorétosz püspök.
"Láthatatlan barát; legbelsőbb barát" – ilyen és ehhez hasonló neveken szólították
a patrónus szenteket, akiknek tisztelete az aszkéták köreiben terjedt leginkább. A
szentkultusz teológiai alapozását Ágoston adta meg az Isten városa (De civitate Dei)
tizedik könyvében, ahol kifejtette: azok az emberek, akik mártírhaláluk révén
bebizonyították, hogy Isten igaz szolgái, embertársaikat közelebb tudják vinni
Istenhez, mint az angyalok (X, 8, 27).

A késő ókorban tehát az élők egyháza kiköltözött a halottaknak szánt temetőbe.
Ahogy Jeromos írta: "movetur urbs sedibus suis" (megindul a város saját helyéről),
de ez a kiköltözés természetesen jelképes értelm? volt, hiszen a keresztények
sohasem laktak a katakombákban. A III. század elején a nagy létszámú római keresztény
közösség már saját temetővel rendelkezett, aminek olyan nagy jelentősége volt az
egyházon belül, hogy a katakombák gondozásával megbízott Callixtus diakónus (korábban
egy keresztény bankár rabszolgája) számottevő befolyásra tett szert a hierarchiában.
Az elhunyt szentek sírjainak tisztelete azonban még a IV–V. században is megosztotta
a kereszténységet. Bírálói között akadtak "eretnek" püspökök (Vigilantius),
de katolikus egyházatyák is (Ambrus, Ágoston – óvatos formában), míg heves védelmezői
is támadtak (Jeromos). Damasus pápa, aki fontos szerepet játszott "Péter primátusának"
elismertetésében, vagyis abban, hogy Róma püspöke a többi püspöki szék fölé
tudott emelkedni, szintén a katakombák nagy védnöke volt.

Olvasson tovább: