Kereső toggle

Bálványbiznisz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A bálvány szó hallatán a ma embere letűnt korok vallási emlékeire, távoli népek
etnográfiai kuriózumaira asszociál, olyasvalamikre, mint a Stonehenge bazaltkövei,
vagy egy indián totemoszlop. A Biblia nyelvei nagyon is gyakorlatias értelemben és egyértelm?
jelentéssel használják a "bálvány" szót: a héber celem mindenfajta faragott,
festett, vésett stb. tárgyat; a görög eidólon pedig bármiféle valóságos vagy képzeletben
élő képet jelent. A mózesi Tízparancsolat második pontja kategorikusan megtiltja
mindenfajta égi, földi és vízi teremtmény képi ábrázolását, mivel azok a pogány
istenek imádásának legfőbb kellékeiül szolgálnak. De az Újszövetség is óva inti
a keresztényeket a bálványoktól és azok tiszteletétől – a pogány államhatalom
és a kereszténység összeütközésének egyik legfőbb kiváltó oka éppen a bálványimádás
utóbbiak általi elutasításában rejlett. Kevéssé ismert tény, hogy a keresztények
pogány bálványokkal (szobrokkal, áldozatokkal, templomokkal, ünnepekkel stb.)
kapcsolatos elutasító magatartása nemcsak vallási–szellemi szempontból, hanem
gazdaságilag is komoly fenyegetést jelentett a Római Birodalom számára.



Epheszosz. A biznisz folytatódik   

Templom és piactér



A templom és a piactér (agora, forum) az ókorban nemcsak jelképesen épült egymás
mellé, hanem vallás és gazdaság érdeke nagyon is gyakorlati módon fonódott össze.
Az ókori pogány vallások szentélyei, pontosabban szentélykörzetei (amelyekbe az épületek
mellett szobrok, parkok, ligetek, különféle melléképületek is beletartoztak) számottevő
gazdasági erőt képviseltek. Az állam kincstárát első helyen terhelték a vallási
kultuszok, szertartások tetemes kiadásai, amennyiben azokat a szentélyek, papi testületek
vagy magánszemélyek bevételeiből származó jövedelem nem tudta fedezni; valamint a középítkezések,
amelyekből a templomok, szobrok, oltárok építése és karbantartása is jelentős összegeket
vont el. A pogány államvallás egyik jelentős (és biztos) jövedelemforrását tehát
az állami támogatás jelentette, a különféle vallási alapítványok (papi testületek)
és magánszemélyek adományai mellett. Az egyes szentélykörzetek ugyanakkor jókora
bevételre tettek szert az ünnepi áldozatokból, a kegytárgykészítésből és a vallásos
turizmusból is. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy ezek a jövedelmek többnyire adómentességet
élveztek, máris elképzelhetjük, hogy a római államvallás bizonyos papi tisztségei
az előkelők köreiben igencsak kelendőek voltak.

A "szentélyüzemek" komoly szerepet játszottak egy-egy város, s így közvetve az
egész birodalom gazdasági életében. Előszeretettel települtek templomok köré a pénzváltók,
akik az itt megforduló idegenek különféle pénzérméit váltották át kívánság
szerint más-más pénznembe. A templomok valójában bankokként is funkcionáltak, mivel
az állam és a magánemberek bennük őrizték legértékesebb kincseiket. A római államkincstár
példának okáért Saturnus szentélyében kapott helyet, ezért úgy is nevezték:
aerarium Saturni, "Saturnus kincstára". Nem ritkán az is előfordult, hogy a
templomok kamatra kikölcsönözték kincseiket a városnak vagy az államnak, így segítve
ki őket a nehéz gazdasági helyzetből. De az ipar számára is előnyt jelentett a
szentélyek közelsége: körülöttük kiskereskedők hada sürgölődött, akik bódéikban
az áldozatokhoz szükséges tárgyakat, edényeket árulták, vagy az áldozati állatok
eladható részeivel kereskedtek. A bőrcserző műhelyek például az áldozatok során
megmaradt bőröket tudták helyben feldolgozni. Ebből a papságnak is komoly haszna
volt, mivel a papok vagy az áldozati segédszemélyzet tagjai kapták meg az áldozati állatok
fején, nyelvén és belső részein kívül a bőrét is, amit eladtak a műhelytulajdonosoknak.
De még olyan "kevéssé szentséges" dolgok, mint az áldozatok során keletkezett állati
ürülék is adás-vétel tárgyát képezte, hiszen a mezőgadaságnak nagy szüksége
volt trágyára.



Kegytárgyipar a csőd szélén



A kereszténység és a pogány "bálványbiznisz" első feljegyzett összecsapása Pál
apostol harmadik térítő útja során (i. sz. 52–56.) során következett be. A pogányok
apostola több mint két évet töltött Epheszoszban, ebben a 250 ezer lakosú ión nagyvárosban,
amelynek legfőbb nevezetességét az az Artemisz-templom jelentette, melyet az ókorban a
"hét világcsoda" egyikeként emlegettek. Templomában harmincegy különféle
Artemisz-szobrot őriztek, köztük azt az állítólag égből pottyant faszobrot is,
amelynek őrzéséről kapta a város a neókorosz (templomőrző) nevet. Az epheszosziak
roppant büszkék voltak világhír? templomukra, mint azt egy i. sz. 160 körül hozott
városi rendelet is mutatja. Ebben Epheszoszt "Aszia első és legnagyobb métropoliszának"
titulálják, amelynek egyetlen kincse "városunk legfőbb istennője, Artemisz, aki nem
csupán hazájában tiszteltetik, amelyet az ő istensége által tett a legtiszteltebb várossá,
hanem a helléneknél és a barbároknál is, úgy hogy sokhelyütt ajánlottak fel neki
szent körzeteket, templomokat, oltárokat és szobrokat, az ő nyilvánvaló megjelenéseinek
(epiphaneia) köszönhetően…"

A város gazdaságának húzóágazatát is az Artemisz-templom, illetve a köréje
szerveződő sokféle tevékenység jelentette. Az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk,
hogy az ezüstművesek céhének vezetője, egy bizonyos Démétriosz valóságos
lincshangulatot keltett a városban és az egész tartományban sikeresen evangélizáló
Pál apostol ellen: "Abban az időben nem csekély zavargás támadt az Úr útja miatt.
Mert egy ezüstműves, név szerint Démétriosz, ezüstből kis Artemisz-templomokat készített,
és ezáltal nem csekély keresethez juttatta a mestereket. Ez az ember összegyűjtötte
a mestereket, valamint a hasonló foglalkozásúakat, és így szólt hozzájuk: »Férfiak,
tudjátok, hogy ebből a keresetből származik a mi jólétünk. De látjátok és halljátok,
hogy nemcsak Epheszoszban, hanem szinte az egész Ázsiában nagy tömeget nyert meg és
vezetett félre ez a Pál, aki azt mondja, hogy amiket emberkéz alkot, azok nem istenek.
Nemcsak az a veszély fenyeget azonban, hogy ez a mesterség csődbe jut, hanem az is,
hogy a nagy istennőnek, Artemisznek a templomát is semmibe veszik, és így ő, akit egész
Ázsia és az egész földkerekség tisztel, el fogja veszteni dicsőségét.«"
(Apostolok cselekedetei 19,23–27) A fogalmazás meglepően egybecseng a fentebb idézett
felirat szövegével, ami nem is meglepő, hiszen a Lukács által lejegyzett történet
minden mozzanatában megfelel a korabeli epheszoszi valóságnak – már amennyire azt
egyéb fennmaradt forrásokból rekonstruálni tudjuk. Epheszoszban az ezüstkészítők
(argürokopoi) céhe a város legtőkeerősebb iparostársulata lehetett, amit az is tükröz,
hogy az innen előkerült római kori feliratok egynegyede valamilyen formában említi őket.
A Démétriosz által készített kegytárgyakból (az ezüstből készített miniatűr
templommakettekből) eddig még ugyan egy sem került elő, de százával ismerünk kis ólomból,
fémből, agyagból, kőből készített Artemisz-szobrokat; valamint egy márványból készült
kis templommakettet is (Bécs, Kunsthistorisches Museum), melyeket a rómaiak kegyajándékként
ajánlottak fel a templomokban, illetve szuvenírként őrizgettek házi szentélyeikben.
Tekintetbe véve, hogy Epheszosz valóban komoly idegenforgalmat bonyolíthatott le a római
korban, ez a vallásos műtárgyipar nemcsak a céh, de az egész város számára is igen
jelentős bevételi forrást jelenthetett.

Történetünk azonban folytatódik. Démétriosz, az ezüstművesek szószólója,
valamint a "a hasonló dolgokkal foglalkozó kézművesek" (Apostolok cselekedetei
19,25) – akiknek megélhetését közvetve szintén a templom biztosította – a 25
ezer fő befogadására épült színházba hurcolták Pál munkatársait, Gaiust és
Arisztarkhoszt. (Pált előzőleg barátai, az asziarkhoszok figyelmeztették, hogy ne
menjen oda. Ez a tisztség valószínűleg nem Aszia provincia főpapjait, hanem bizonyos
ünnepi játékok megrendezéséért felelős római tisztségviselőket jelentette.) A színházban
jó két órán keresztül zűrzavar uralkodott, az összecsődült tömeg lármájából
csak az ütemes "Nagy az epheszoszi Artemisz!" kiáltások hallatszottak ki. Végül a
város jegyzője (grammateusz) csendesítette le a sokaságot: "»Epheszoszi férfiak,
van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy Epheszosz városa a nagy istennő, Artemisz templomának,
és az ő égből leszállt képének az őrizője [neókorosz]? Mivel tehát ezt senki
nem vitathatja, nyugodjatok meg, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlanságot.
Mert idehoztátok ezeket az embereket, akik nem templomrablók, és nem is káromolják a
mi istennőnket. Ha tehát Démétriosznak és a hozzá tartozó mestereknek panaszuk van
valaki ellen, vannak törvénykezési napok, és vannak helytartók, pereljenek ott egymással.
Ha pedig ezen kívül van valami kívánságotok, a törvényes népgyűlésen azt is el
lehet intézni. Mert így is az a veszély fenyeget minket, hogy lázadással vádolnak a
mai nap miatt; nincs ugyanis semmiféle oka, amellyel meg tudnánk magyarázni ezt a csődületet.«
Ezeket mondva feloszlatta a gyűlést." (Apostolok cselekedetei 19,35–40) A népgyűlés
(ekklészia) számára valóban nem a megszokott hely volt a színház, s így azt a városi
jegyző teljes joggal törvénytelennek minősítve feloszlatta. Akkor hát miért a színházba
hurcolták Pál munkatársait az epheszosziak? A választ az itt talált számos felirat
adja meg, melyekből kiderül, hogy a színház az események idején valóságos "másodtemplomként"
funkcionált Epheszoszban. Artemisz hívei itt állították fel legnagyobb számban
fogadalmi szobraikat, melyek közül nem egy aranyból és ezüstből készült – az
epheszoszi mesterek nagy örömére. A színház tehát az Artemisz-templom "szent körzetéhez"
tartozott, ahol joggal várhatták (volna) a pogány városlakók istennőjük epifániáját…,
helyette azonban a törvény ellenállásába ütköztek.



A templomok kiürülnek



A jómódú észak-itáliai családból származó ifjabb Plinius (61–114 körül) tíz
kötetre rúgó levélgyűjteményével kapott helyet a római irodalom nagyságainak polcán.
A kor legnagyobb hírességeivel barátkozott, s karrierjét a császárok is egyengették.
Törvénytisztelő és lojális magatartásának köszönhetően Traianus előbb consullá,
majd a Fekete-tenger déli partvidékén fekvő Bithünia tartomány helytartójává
nevezte ki (111 vagy 112-ben). Plinius itteni tevékenységéről is részletesen beszámol
leveleiben. Többek között felemlíti a császárnak a keresztények ügyét, akikre
ugyan semmi bűnt nem tudott rábizonyítani, ennek ellenére feloszlatta gyülekezetüket.
(Erről lásd Küzdelem a Név ellen cím? cikkünket, Hetek 1999/31, 15.) Eddig kevéssé
figyeltek fel arra, hogy Plinius intézkedésében gazdasági megfontolások is közrejátszottak:
"Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a
babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani és meg
lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat
megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból
megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak
igen ritkán akadt vevő. Ebből is könny? arra következtetni, hogy még rengeteg
embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra." Vagyis a
keresztények létszámának növekedése – a valódi megtérések következtében –
azt eredményezte, hogy szinte kiürültek a pogány templomok, és nem látogatták az ünnepeket,
ennek következtében viszont jócskán megcsappant az áldozati állatok iránti
kereslet, vagyis veszélyben forgott a templombiznisz.

A kereszténység azonban megállíthatatlanul tovább növekedett a birodalomban, ami –
a Plinius által lejegyzett eset analógiájára – nemcsak a templomoknak és azok papságának,
de akár az egész államháztartásnak komoly csapást jelenthetett. A III. század elején
működő karthághói püspök, Tertullianus – sok kortárs egyházfival ellentétben
– igen szigorúan értelmezte a Biblia bálványimádást tiltó parancsait. Hogy mit
jelentett ez a gyakorlati életben? A püspök szerint egy keresztény nem gyakorolhatott
olyan foglalkozást, amely bármilyen módon összefügg a bálványimádással: például
egy építész nem építhetett templomot, oltárt; egy szobrász nem faraghatott
kultuszszobrot, de még szoborfülkét sem, nem sajtolhatott aranylemezt és nem készíthetett
jelvényeket. Keresztény nem lehetett irodalomtanár, mert a költői művek tele vannak
a pogány istenek magasztalásával; nem lehetett tömjénkereskedő, mivel ezt az
illatszert füstölögtették a pogány oltárokon; de még katona sem, minthogy kötelező
volt az eskütétel és a császárok számára történő áldozás. Abban az esetben, ha
egy ilyen mesterséget gyakorló személy megtért, abba kellett hagynia korábbi munkáját:
"Ha áldozati állatokkal kereskedő személy hitre jut, megengeded neki, hogy megtartsa
foglalkozását? Vagy ha egy hívő kezdi el ezt a hivatást űzni, úgy véled, meg kell
tartani őt az egyházban? Nem gondolnám, hacsak valaki még a tömjénkereskedőt is el
nem fogadja. Tudniillik, egyikre tartozik hogy a véráldozatról, a másikra pedig hogy
az illatszerekről gondoskodjon. (…) Mert könnyebb dolog bálvány nélkül bálványimádást
elkövetni, mint ezeknek áruja nélkül. Kérdezzük meg a hit lelkiismeretét! Milyen
arccal jár a keresztény tömjénkereskedő templomról-templomra, milyen arccal köpi le
és fújolja azokat a füstölgő oltárokat, amelyekről ő maga gondoskodik? Milyen állhatatosan
űzi ki kosztosait, akiknek számára házát éléskamraként tartja fenn? Ez az ember
– ha kiűzne egy démont – önmagának se tetszene a hitben, mivel akit kiűzött, nem
volt az ellensége. Könnyen kijöhetett volna azzal, akinek naponta megadja táplálékát.
Tehát semmilyen művészet, semmilyen foglalkozás, semmilyen kereskedés, ami bálványok
felállításához vagy elkészítéséhez bármilyen segítséget nyújt, nem mentesülhet
a bálványimádás minősítéstől, hacsak valami egészen mást nem értünk bálványimádáson,
mint a bálványtisztelet szolgálatát." (A bálványimádásról XI, 6–8)
Tertullianus szigorúan lépett fel az öltözködés, az ételek és a szórakozások kérdésében
is. A rómaiaknál ugyanis voltak olyan ruhadarabok, amelyek közvetlenül a bálványkultusszal
függtek össze, például a pogány papok által viselt tunica, amely mindmáig a
katolikus papok viseletének hivatalos elnevezése. Karthágó püspöke azonban még
megtiltotta híveinek, hogy ezt a ruhafajtát hordják; viszont a hétköznapi férfiöltözetnek
számító toga viselését, valamint bizonyos alapvető szertartások megtartását (például
menyegző, névadás, gyűrűviselés) nem ellenezte.

Tertullianus véleménye ugyan néhány dologban valóban szélsőségesnek mondható, de
kétségkívül közel áll az újszövetségi apostoli egyházban elfogadott mintához. A
III. század első felében még nagyon sok keresztény gyülekezet és egyházi tisztségviselő
gondolkodott hasonló módon a bálványimádásról, amelynek következménye a római
"vallási ipar" látványos hanyatlása lett. A templomokra lakat került, a papok más
foglalkozás után néztek. A pogány kultuszok felélesztésének utolsó kísérletére
a IV. század közepén Rómában került sor, de ezt az időközben kereszténnyé lett
uralkodók hatalmi eszközökkel meggátolták. A pogány kultuszok szelleme más formában
élt és hatott tovább, de ez már egy másik történet.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: