Kereső toggle

A megrekedt reformáció

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1517. október 31-én egy addig ismeretlen szerzetes hitújítást követelő tételeket szögezett ki a németországi Wittemberg vártemplomának kapujára. Hogy ekkor az addigiakhoz képest valami minőségileg új kezdődött, azt a későbbi századok egyértelműen és egybehangzóan bizonyították, s így mindmáig ezt az eseményt tekintik – Kolumbusz nevezetes fölfedezésével együtt – az Újkor kezdetének.

A nevezetes nap után a fiatal Luther nevét széles körben hamar megtanulták, s néhány éven belül a korabeli Európa legnagyobb hatalmasságai is elkezdtek foglalkozni személyével – azért, hogy elnémítsák.
E küzdelem nem kínált több esélyt Luther számára annál, mint Dávidé Góliáttal szemben. Hisz\' honnan vehette ahhoz a bátorságot egy szerzetesi alázatra nevelt fiatalember, akinek a kezében semmiféle egyházi, politikai vagy katonai hatalom nem volt, hogy meg merjen mérkőzni a pápa, a német-római császár, számos uralkodó, főpap és főúr együttesen ellene támadó, elpusztítására törő erejével? 1520-ban mondták ki rá a pápai átkot, melyet látványosan is nyilvánosságra hoztak egy átok-mise keretében. Ennek során harangzúgás közepette az oltár előtt teljes egyházi díszben felsorakozott papok a főpap vezényletével a földre dobva oltották ki a Luther lelkét jelképező kezükben tartott égő gyertyákat. A Luther teljes fizikai és szellemi összeroppantását célzó szertartást a pápai átok további velejárói igyekeztek még hatékonyabbá tenni, melyek mindenféle emberi közösségből való teljes kizárását írták elő. A következő évben a német-római császár mondta ki rá a német birodalmi átkot. A birodalom minden alattvalóját felszólították, hogy élve vagy halva kerítsék kézre Luthert, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Még ugyanebben az évben az angol király – a majdan két feleségét is lefejeztető VIII. Henrik -adott ki ellene egy dühödten fröcskölődő nyomtatványt.
Mindezek dacára váratlan és különös segítségek folytán nemcsak rendre megszabadult az életveszélyes helyzetektől, hanem továbbra is kezdeményező helyzetben tudta tartani a hitújítást, melynek során újabb és újabb területeket, s a társadalom egyre szélesebb rétegeit sikerült az ébredés mozgalma mellé állítania. Honnan származott az az erő, amellyel a látszólag esélytelen helyzetekből sorozatosan győzelemmel tudott kikerülni? E vonatkozásban Luther többször is hangsúlyozta, hogy ereje nem képzettségéből, vagy netán kivételes egyéni tulajdonságaiból származik, hanem az Isten természetfeletti erejével való kapcsolatából. Sőt arról is teljesen meg volt győződve, hogy a mozgalom további sorsa, sőt saját személyes jövője is alapvetően nem a földi, látható erőviszonyokból, körülményekből következik, hanem természetfölötti szinten dől majd el.
Amikor például 1521-ben a birodalmi átok gyilkos következményei elől Luthert választófejedelme, Bölcs Frigyes Wartburg várába menekítette, az életre-halálra keresett szerzetes hamarosan úgy érezte, hogy nem bujkálhat tovább, mert neki Wittembergben hirdetnie kell az Igét. Frigyes kérve kérte, hogy ne hagyja el a biztonságot nyújtó várkastélyt, mert a pápai, császári ügynököktől, bérgyilkosoktól nem tudja megvédelmezni a városban. Luther megnyugtatta fejedelmét, hogy sokkal magasabb védelem alatt fog Wittembergbe érkezni, mint amit a választófejedelem nyújthatna számára. A levél ráadásul folytatódott, miszerint azért nem hagyatkozhat Frigyes védelmére, mert annak hite még nem elég erős. S hogy a fejedelem szemei még inkább elkerekedjenek, kijelentette, hogy a valóságban Frigyes szorul az ő védelmére. Valóban vissza is tért a városba, de különös módon egyetlen ellenfele sem tudott leszámolni vele az elkövetkezendő 24 év folyamán, s végül hatgyermekes családapaként 63 évesen fejezte be földi pályafutását.
Hasonlóan éles helyzet volt az is, amikor a híres 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen a császár és a katolikus párt felszólította Luther addigra igencsak megszaporodott híveit, hogy a legsürgősebben térjenek vissza a római egyházba. Végső határnapként a következő év április 15-ét szabták meg. Hozzáfűzték, hogy ha nem engedelmeskednének, akkor a császári haderő fogja eltörölni a föld színéről az eretnekség fészkeit. A határnap vészesen közeledett. Luthertől kértek hát tanácsot. A reformátortól azonban sokak számára hajmeresztő válasz érkezett: semmiképpen se próbálják a császár elleni fegyverkezéssel megvédeni magukat. Buzdította őket, hogy higgyenek az Igének, s ha e szerint járnak el, akkor Isten természetfeletti módon fog segítségükre sietni. A tízezrek pusztulásával fenyegető helyzetben e tanács többek számára túl elvontnak tűnt, az események azonban különös módon mégis Luthert igazolták. A minden fegyveres szervezkedést elutasító reformátor városa ellen csaknem minden esztendőben el akartak indulni a császári seregek, azonban 15 éven át valahogy mindig közbejött valami, ami miatt mégsem indulhatott meg a hadjárat. Hol a török háború, hol az itáliai problémák vagy éppen a francia ügyek. Így ment ez egészen 1546-ig, Luther haláláig. A következő évben azonban hirtelen minden akadály elhárult, s az időközben mégis megszervezett protestáns katonai szövetség, amelyben sokan annyira bíztak, mit sem segített – súlyos vereséget szenvedett a császári seregtől.
Luther sokszor hangsúlyozta, hogy annak a természetfeletti erőnek a forrása, amely őt annyiszor győzelemre segítette nem más, mint az újra felfedezett Szentírás, a hittel párosított Ige. Ezért tulajdonított különös fontosságot annak, hogy a Bibliát eljuttassa minden emberhez.
Azt is világosan látta, hogy az élő hit legmakacsabb ellenfele az Igétől függetlenedett vallási tradíció. Felismerte, hogy a IV. századtól kialakuló római katolikus hagyomány a keresztény hit meghatározó igazságait emberi tanításokkal cserélte föl, s ezért vált a római egyház szerinte alkalmatlanná arra, hogy az evangéliumot közvetítse az emberek számára. Ezért kezdett hozzá oly kíméletlenül a katolikus tradíció lebontásához. A fellépését követő évtizedek aztán látványosan megmutatták, hogy mire képes az újra megtalált bibliai hit. Nemcsak a német fejedelmek egész sora szakított a pápasággal és a katolicizmussal, hanem Angliától az Erdélyi fejedelemségig számos más uralkodó is. Sőt bekövetkezett, amire korábban még soha nem volt példa, hogy maguk a római egyház legfőbb vezetői, püspökök, érsekek, apátok tucatszámra szakítottak a katolicizmussal, felismerve, hogy a katolikus tradíció meghatározó elemei teljesen összeegyeztethetetlenek a Bibliával. A leghíresebb esetek közé a kölni érseknek, a canterburyi érseknek, a német lovagrend nagymesterének, s a kapucinusok helyettes rendfőnökének megtérése tartozott. Magyarországon is hasonló látványos sikereket ért el a hitújítás. A század végéig – egybehangzó korabeli katolikus becslések szerint – a lakosság mintegy 80-90 százaléka szakított a katolicizmussal, s lett protestánssá. Köztük három püspök is: Dudich András pécsi, Kecseti Márton veszprémi és Thurzó Ferenc nyitrai püspökök.
Luther pályáját, s az egész reformációt a számos siker mellett súlyos ellentmondások is terhelték. Mert bár reformátor alapelvként hirdette az Ige abszolút tekintélyét, mégis már az első évtizedektől több lényegi ponton eltértek ettől. Így például Luther már korán felismerte, hogy a csak az V. századtól elterjedt csecsemőkeresztség teljesen ellentétes a Bibliával. Ezért – mit sem törődve azzal, hogy ez ekkor milliók által gyakorolt, sőt elvárt, ezeréves tradíciónak számított – 1521-ben bátran elkezdte szóban és írásban hirdetni a hitből történő, felnőttkori vízkeresztséget. Ebben a következőképpen vonta le a gyakorlati következtetéseket: "Álljunk el a csecsemőkeresztségtől, mennél hamarabb, annál jobb, s ne merészeljünk többé egyetlen gyermeket sem megkeresztelni, hogy ilyen balgasággal és szemfényvesztéssel, amelynek semmi alapja nincs, Istent ne csúfoljuk és ne káromoljuk." Miként volt lehetséges, hogy néhány év múlva Luther e téren feladta bibliai látását, és az evangélikus egyház hitvallási iratává vált 1529-es Nagy Kátéjában már ördögi szektás tanításnak minősíti a csecsemőkeresztség elutasítását?
A reformáció zsidósággal kapcsolatos álláspontjában is hasonló megdöbbentő változások zajlottak le. Így például az a Luther, aki 1523-ban kiadott, már címében is beszédes munkájában – "Jézus Krisztus, aki zsidónak született" – még teljes bibliai fegyverzetben állt ki a zsidók védelmében, két évtized elteltével A zsidókról és hazugságaikról cím? művében már fizikai üldözésükre szólított fel. További kutatások feladata annak részletes feltárása, milyen okok következtében távolodott el a reformáció a már megtalált bibliai alaptól. A válasz minden bizonnyal abban keresendő, amit Luther már indulásakor a reformáció sikerének kulcsaként jelölt meg: mennyire sikerül hűségesnek maradni a Bibliához.

Olvasson tovább: