Kereső toggle

A teológia kihívásai a XXI. század küszöbén

Hit és tudomány

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hit és tudás, teológia és természettudomány kapcsolata legalábbis ellentmondásosnak nevezhető a "keresztény Európa" elmúlt kétezer éves történetében. Kopernikusz tanainak katolikus és protestáns részről történő teljes elvetése; a világmindenség végtelenségét állító Giordano Bruno máglyahalála; a kopernikuszi megfigyeléseket továbbvivő Galilei inkvizíciós pere – a hosszú és korántsem teljes lista láttán nem is csoda, ha sokan úgy vélik: hit és tudomány két különböző, összeegyeztethetetlen valóságot képvisel. A természettudományokban a XX. században bekövetkezett forradalmi változások azonban – úgy tűnik – ismét közelítik egymáshoz e két antagonisztikus világot. "Valami elképesztő dolog zajlik e két öreg csataló, a tudomány és a vallás körül" – írta a Newsweek júliusi összeállításában, melynek címe is sokatmondó: Science finds God (A tudomány rátalál Istenre). A teológusok hittételeik bizonyítására buzgón tanulmányozzák a kvantumfizika alaptételeit; a természettudósok pedig egyre gyakrabban állítják: az anyagi világ alapvető szinten nem materiális, hanem "szellemi" törvényszerűségeknek megfelelően viselkedik.

A régiek tudománya

Az újkori természettudomány gyökerei a XVII. századba nyúlnak visz-sza. Amikor Kepler, Galilei és Newton létrehozta az új világkép alapjait, még elevenen élt az az általában csak "középkorinak" aposztrofált világnézet, amely a természetet Istentől teremtettnek tekintette. De még a XVII. század nagy tudósai számára sem volt kézenfekvő az anyagi világ Istentől független vizsgálata. Kepler így vall erről a "Kozmikus harmónia" c. művének befejező szavaiban: "Hálát adok neked Úristen, teremtőnk, hogy teremtett világod szépségeit látnom engedted, és kezeid alkotásaiban gyönyörködöm. Lásd, itt befejeztem a munkát, amelyhez hivatást éreztem; gazdálkodtam a tehetséggel, amit nekem adtál. Alkotásaid szépségét, amennyit ezekből szellemem korlátoltságában felfoghattam, hirdettem az embereknek, akik ezeket a bizonyításokat majd olvasni fogják." Newton többek között azt írta Isten szerepéről az általa kutatott világmindenségben: "A napok, bolygók, üstökösök csodálatos rendszerei csak egy mindentudó és mindenható Lény tervei és útmutatásai alapján jöhettek létre."
Rövid néhány évtizeddel később azonban az ember viszonya a természethez gyökeresen megváltozott. A Newton utáni kor a newtoni mechanika módszereit a természet mind tágabb területein alkalmazta sikerrel. Megkísérelte, hogy a természeti folyamatok egyes részleteit kihámozza, objektíve megfigyelje és törvényszerűségeit megértse. Arra törekedett, hogy az összefüggéseket matematikai formulákba öntse és ezáltal "törvényekhez" jusson, amelyek az egész kozmoszban korlátlanul érvényesek. A Teremtőt a kozmoszból teljességgel kirekesztő materialista, vagy létezését ugyan elismerő, de Őt tétlenségre kárhoztató deista nézetek a felvilágosodás korában jutottak teljes győzelemre. Beszédesen példázza ezt a Laplace francia csillagásszal (1749–1827) kapcsolatos anekdota, amely szerint mikor Napóleon megkérdezte tőle, hogy hol van Isten helye az ő kozmikus rendszerében, azt felelte: "Felség, erre a hipotézisre a tudománynak ma már nincsen szüksége." Ez a közel háromszáz éves tudományfelfogás azonban mára csapdának bizonyult: "Az emberiség, anyagi hatalmának látszólag határtalan kiterjesztésével egy olyan hajóskapitány helyzetébe került, akinek hajója oly mértékben csak vasból és acélból épült, hogy iránytűje az északi irány helyett már csak a hajó vastömegére mutat. Ilyen hajóval többé semmilyen úti célt sem lehet elérni; a hajó már csak körbe forog, s eközben ki lesz szolgáltatva a viharoknak és tengeráramlásoknak" – írta Werner Heisenberg, a kvantumfizika egyik legnagyobb XX. századi kutatója.

Az új tudomány

Az első, ha egyelőre nem is nagyon veszélyes betörést ebbe a felfogásba még a múlt század második felében az elektromosságtan fejlődése jelentette, ahol nem az anyag, hanem az erőtér jelentette a tulajdonképpeni létezőt. Ezeknek keletkezését azonban az atomokra, illetve az atomok között fellépő kölcsönhatásokra lehetett visszavezetni. A radioaktivitás múlt század végén bekövetkezett felfedezésével azonban már a kémiai atomokat sem lehetett többé az anyag utolsó, tovább már nem osztható részeinek tekinteni, s kiderült, hogy az atomok legalább háromféle (ma protonnak, neutronnak és elektronnak nevezett) építőkőre vezethetők vissza. Ezeken az alapokon nyugodott a XIX. és a kezdődő XX. század szilárd világképe, s egyszerűsége miatt teljes meggyőző erejét évtizedeken át megtartotta.
Századunkban azonban éppen ezen a ponton az atomfizika alapjaiban mélyreható változások mentek végbe. Kiderült, hogy az elemi részecskék legalapvetőbb szinten egyáltalán nem viselkednek szabályszerűen, sőt e részecskéknek a megfigyelési folyamattól független viselkedéséről nem is beszélhetünk, mivel az anyag legkisebb építőköveivel kapcsolatos bármiféle megfigyelés az abban lejátszódó folyamatok durva megsértését jelenti – röviden szólva: a kvantummechanika "törvényei" nem az elemi részecskékre mint olyanokra vonatkoznak, hanem az elemi részecskékre vonatkozó ismereteinkre. "Az atomfizikusnak – írja Werner Heisenberg – bele kellett törődnie, hogy tudománya az emberi természetmagyarázat végtelen láncolatának csupán egy tagja, mely azonban nem beszélhet egyszerűen a természetről mint olyanról. A természettudomány az embert mindig már előfeltételezi, s tudatára kell ébrednünk annak, hogy – miként ezt Niels Bohr kifejezte – nemcsak nézői, hanem velejátszói vagyunk a természet színjátékának".
A mai tudományos felfedezések fényében is egyre világosabb, hogy az anyag legalapvetőbb szinten nem a realista-materialista feltevések szerint viselkedik. Más korokkal ellentétben, mikor az idealisták és realisták közötti vita tisztán filozófiai síkon zajlott, manapság a tudomány súlypontja is erőteljesen az idealizmus irányába tolódott el. A sors iróniája, hogy a természettudományok abszolút objektivitásába vetett bizalom éppen akkor rendült meg alapjaiban, amikor a teológiai materializmus befolyásának csúcsára érkezett. 1920 és 1980 között a hivatalos egyházi doktrínák leghitehagyóbb és legtévelygőbb korszaka köszöntött be. Az amerikai és európai lelkészképzőkön a nietzschei és marxista filozófiákkal ötvözött "magasabb bibliakritika" vált elfogadottá. E teológiák a materialista világnézetet fogadták el alaptételként, és azt hirdették, hogy a mai ember nem hihet a csodákban, mert azok nem egyeztethetők össze a modern tudománnyal. Az egyik legjelentősebb bibliakritikus, Rudolf Bultmann (1884–1976), aki a marburgi egyetemen foglalt el professzori széket, 1941-ben mondta el híres beszédét az Újszövetség és a mitológia viszonyáról. Azzal érvelt, hogy az Újszövetség világképe lényegében véve mitológiai: Mennyről és Pokolról van benne szó, angyalokról és démonokról. Ma, a tudomány és technika korában azonban az ilyesmi már nem fogadható el. "Aki nap mint nap villanyt használ, rádiót hallgat, s ha beteg, a modern orvostudománytól vár segítséget, már nem hihet a csodák és szellemek világában, amelyet az Újszövetség elénk tár. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy mégis, akkor szembe kell néznie azzal, hogy – ha az ilyen hitet azonosítja a keresztény hittel – akkor a keresztény hitet érthetetlenné és elfogadhatatlanná teszi kortársai számára." (Idézet a "Kérügma és mítosz" c. kötetből.) Ugyan e megállapítást éppen a tudomány tette idejétmúlttá, mégis a legtöbb történelmi egyház teológiája még fél évszázadig azt a materialista doktrínát tanította, miszerint a tudomány kizárja a csodák lehetőségét – szerintük szavainkkal és gondolatainkkal nem befolyásolhatjuk a természetes világot.

Kvantumteológia?

A kvantumfizika forradalma úgy kezdődött, hogy megpróbálták a fény tulajdonságait tanulmányozni. Az optikában Newton óta hosszadalmas viták folytak arról, hogy a fény hullám- vagy részecsketermészet?-e? Most végre eldőlt a kérdés: mindkettő egyszerre! Sőt, a további kísérletek során az is kiderült, hogy a fény a megfigyelést végző személy távollétében felváltva hol hullám, hol részecskeformában nyilvánult meg, de egyikben sem állapodott meg (komplementaritás-elv). Ha jelen voltak a kísérletnél, hullám alakot vett fel. Ez a tény alapjaiban rázta meg a materialista-realista tudományszemléletet, amely szerint a természet az elmétől (a megfigyelő személyétől) függetlenül működik. A materialista világképet újabb csapás érte, amikor felfedezték, hogy a radioaktív bomlás során az uránból és más elemekből teljesen véletlenszerűen, kiszámíthatatlan módon távoznak az elemi részecskék. Ez az ún. "Heisenberg-féle bizonytalansági elv", amely éppoly univerzális tényező, mint az előbb említett komplementaritás. (Einstein különösen nem szívelte ez utóbbi tételt, amelyre egy elhíresült mondással válaszolt: "Isten nem kockázik!")
A kvantumfizika teológiai vonatkozású fejtegetései ma már a hivatalos egyházi irodalomban is fel-felbukkannak. Sajnálatosan ez fél évszázaddal azután történt, hogy a kvantumfizika legújabb felfedezéseit már tisztázták. A komplementaritás elvét például sok bibliai kijelentésben felfedezhetjük. Ilyenek például: Jézus egy személyben ember és Isten; vagy hogy az ember szabadon dönthet örökkévaló sorsa felől, mégis Isten öröktől fogva már elrendelte, hogy kik léphetnek be országába. Ezeket a paradoxonokat, amelyeket a Biblia a "hit titkainak" is nevez, felfoghatjuk komplementer igazságoknak.
John C. Polkinghorne éveken át a részecskefizika professzora volt a Cambridge-i Egyetemen. 1982-ben azonban leköszönt katedrájáról, hogy anglikán pappá szenteltesse magát. Ma Nagy-Britannia tudományos közéletében ő a keresztény hit legismertebb apologétája. "Számomra az Istenbe vetett hit egyik legfőbb alapigazsága az, hogy létezik egy értelem és egy cél az univerzum mögött." Az a tény, hogy az absztrakt matematika útján behatolhatunk a világ felépítésének titkaiba, értelmes teremtő elmét feltételez; a cél pedig egyértelműen annak a természetnek a megalkotása volt, amelyben az élet születhetett.
Az ötvenes években egy episzkopális lelkész, Don H. Gross mutatott rá arra, hogy a jó hírt – amely szerint a kvantumfizika analóg bizonyítékai a bibliai világképet támasztják alá – a hivatalos egyházak teológusai milyen konokul elutasítják. Gross könyve a "A szellemi gyógyulás kérdése" (The Case for Spiritual Healing) – az egyházban úttörő módon kitért a kvantumfizika és a természetfeletti gyógyulás kapcsolatára, jóllehet még sokáig kellett várni arra, amíg a nyilvánosság is méltányolni kezdte gondolatait.
William DeArteaga "A Szellem megoltása" cím? könyvéből idézzük a kérdés tanulságait. Az elkötelezett hívő keresztény szerző szerint – s ezt a látását egyre több világi tudós is osztja – a materialista tudományos felfogás alapját vesztette, ergo a materialista teológiáknak sincs többé létjogosultságuk. "Ma már láthatjuk, hogy a szellemi rend a világegyetem fundamentális törvényeivel összhangban működik, s a kettő között nincsen ellentmondás. A kvantumfizika és a szellemi élet közötti párhuzamok feltárják előttünk a Teremtő elméjében megfogant terv forgatókönyvét. Isten célja az volt, hogy az univerzum – a szubatomi részecskéktől az arkangyalokig – szellemi legyen. Ugyanakkor le kell szögeznünk azt is, hogy a bibliai hit nem a kvantumfizikai törvények mechanikus végrehajtása. A modern fizika inkább csak egyfajta segédeszköz a hit világában lezajló jelenségek modellezésére, szemléltetésére. A keresztény hit lényege ugyanis a Teremtő és a teremtmény, az Atya és a gyermek kapcsolata, amely nem mechanikus, hanem nagyon is személyes.


Az európai tudományos gondolkodás "nagy ugrásai"

800–1000 – A Spanyolországon és Szicílián keresztül Európába is behatoló iszlám tudomány felfedezi és alkalmazza először a görög természettudomány kiemelkedő eredményeit, főként a csillagászat, a matematika és az orvostudomány területein.
1268–73 – Az arisztotelészi alapokon álló iszlám és zsidó tudományosságot a keresztény tanításokkal próbálja összhangba hozni a párizsi egyetem neves teológusa, Aquinói (Szent) Tamás. Az ő tanításait alapul véve jön létre a skolasztika, amely a keresztény Európában először próbálja meg egyeztetni a hitbéli igazságokat a tudományos világképpel.
1543 – Egy Kopernikusz nevű lengyel kanonok barátai unszolásának engedve végül is nyomtatásban közreadja kis füzetét, melynek címe: "Az égi pályák körmozgásáról". Ebben kifejti azt a szintén antik eredet? nézetet, amely szerint a Föld a Nap körül forgó égitest (heliocentrizmus). Kopernikusz tételét Luther azonnal elutasítja.
1600 – Giordano Bruno olasz szerzetest a római inkvizíció döntése alapján máglyán elégetik, miután nem volt hajlandó visszavonni azt a tételét, amely szerint a világmindenségben végtelen számú galaxis létezik, így meglehet, hogy az ember nem egyedüli lakója a világegyetemnek.
1633 – A nemzetközi hír? Galileo Galileit Párizsból Velencébe hazatérve az inkvizíció letartóztatja. Az a vád ellene, hogy a pápa utasítása ellenére tanításaiban és írásaiban a kopernikuszi rendszert propagálja. Több-évi fogság után megtörve Galilei visszavonja állításait. Utolsó tárgyalásán – állítólag – ezt kiáltotta oda az inkvizítoroknak: "És mégis mozog a Föld!"
1687 – Az angol Isaac Newton – ugyancsak egy anekdota szerint – kertjében egy fáról leeső almát szemlélve rájön az általános tömegvonzás elméletére, amelyről azt állítja, hogy az egész kozmoszban létező jelenség. Ebben az évben publikálja "Alapelvek" (Principia) cím? művét, ahol mechanisztikus nézeteinek összefoglalását adja, miközben azt sem tagadja, hogy Istent tartja a mindenség Teremtőjének.
1842 – Richard Owen megállapítja, hogy az Angliában talált kövületek egy kihalt állatfaj, a dinoszauruszok maradványai. A felfedezést egyesek az evolúció, mások a vízözön bizonyítékának tartották.
1859 – Charles Darwin a "Fajok eredete" cím? művében arra a következtetésre jut, hogy az egyes fajok – köztük az ember – fokozatos fejlődés utáni kiválasztódással jöttek létre. Tizenkét évvel később publikált "Az ember leszármazása" cím? munkájában arról ír, hogy az ember és a majomfélék közös őstől erednek.
1900 – Max Planck nyilvánosságra hozza a kvantumelméletet, amit az elkövetkezendő két évtized kutatásai fejlesztenek tovább. Végül 1927 tavaszán Koppenhágában születik meg a kvantumfizika egységes értelmezése.
1916 – Albert Einstein relativitáselmélete romba dönti az addig egyeduralkodónak számító newtoni világképet. "A tudomány a vallás nélkül béna. A vallás tudomány nélkül vak" – mondta később.
1948 – George Gamow megalkotja az ősrobbanás (Big Bang) teóriáját a világegyetem keletkezésével kapcsolatban. Az elmélet nyitva hagyja a Teremtő létezésének kérdését.
1965 – Arno Penzias és Robert Wilson felfedezik, hogy a világűr tele van ún. "háttérsugárzással", ami az ősrobbanás elméletét közvetlenül is alátámasztja. 1989-ben a COBE műhold felvételt is készít a sugárzásról.
1992 – A Vatikán hivatalosan rehabilitálja Galileit. II. János Pál négy évvel később kijelenti, hogy a katolikus egyház elfogadja az evolúciós modellt, amit Isten "mesteri tervének részeként" értékel.

Olvasson tovább: