A megosztott iszlám

Burik Géza 1998. 08. 01. (II/31)

Az egyik tényező, amely lehetővé tette a zsidó állam fennmaradását, sőt
gyarapodását a Közel-Kelet nyilvánvalóan ellenséges környezetében, az, hogy az
arab világ mind etnikai, mind vallási szempontból megosztott. Nem minden közel-keleti
muzulmán arab, s a nem arabok között vannak törökök, kurdok, irániak, azerik és
berberek is. Az iszlám valláson belül pedig számos egymással szembenálló irányzat
létezik.

Etnikumok az iszlám világban

Önmagában is elégséges az arabok törökökkel szembeni ellenséges
magatartásához az a tény, hogy a törökök túlélték az Oszmán Birodalom bukását.
Az évszázadok során az oszmán törökök uralmuk alá hajtották Egyiptomot,
Palesztinát, Szíriát, Mezopotámiát – ma Irak –, Arábia egy részét és
Észak-Afrikát.

Ezek a történelmi gyökerek – de van más okuk is az arab muzulmánoknak, hogy ne

bízzanak Törökországban. A muzulmán radikálisok a modern, világi berendezkedés?
Törökországot, melyet Atatürk hozott létre a birodalom romjain, tüskének érzik a
muzulmán világ oldalában. A hadsereg ellenőrzése alatt tartja a közéletet, és
lehetetlenné teszi a radikális muzulmánok előretörését politikai téren. Épp 1997
nyarán mondatták le az iszlám beállítottságú Erbakan-kormányt, az iszlám felé
nyitott Refah Pártot betiltották, és Necmettin Erbakan miniszterelnököt öt évre
eltiltották a közügyek gyakorlásától.

Törökország muzulmán szomszédait mégis leginkább az dühítette fel, hogy 1996
februárjában a török kormány katonai együttműködési egyezményt kötött
Izraellel. A paktum szerint amennyiben Szíria megtámadja Izraelt, akkor Törökország
katonailag is segítséget nyújt Izraelnek.

A kurdkérdés szintén fájó pont a török–szír–iraki kapcsolatokban. Bár a
kurdok a negyedik legnépesebb etnikumként vannak jelen a közel-keleti térségben, a
közös nyelv, a közös vallás hiánya eddig gátat szabott függetlenségi
törekvéseiknek. A kurdok kb. 20 millióan élnek Törökország, Szíria, és Irak
metszéspontjában. Egyes kurd politikai-katonai tömörülések és pártok
gerillamozgalmat indítottak a török hatóságok ellen. Észak-Irakban a rivális Kurd
Demokrata Párt (KDP) és a Kurd Hazafias Unió (PUK) egymás ellen küzdenek. Így nem is
csoda, hogy a független Kurdisztán reménye távoli.

Ami a perzsa népet illeti, Irán egyik fő célja az, hogy az iszlám világ
vitathatatlan vezetője legyen. De az, hogy lakossága nem arab eredetű, sorompóként
áll e terv útjában, s nemkülönben az is, hogy lakosságának 95 százaléka az
iszlám síita ágához tartozik. Az iszlám világ túlnyomó többsége ugyanis
szunnita, csak a maradék a síita muzulmán.

Teherán tervei az atomfegyver megszerzésére is irányulnak, hogy a Jeruzsálemért
vívott háború győzteseként és az iszlám világ vezető hatalmaként csapatai
elsőként vonulhassanak a szent városba.

De ugyanerre a vezető szerepre törekszik Egyiptom is, mivel Kairóban úgy gondolják,
hogy geopolitikai helyzetük erre jogosítja fel őket: mintegy kapocsként szolgálnak az
észak-afrikai arab nemzetek, és a közel-keleti arabok között. Irán ezzel
szembenállva folyamatosan emlékezteti az arab közvéleményt arra, hogy 1967-ben
Egyiptom Camp Davidben békét kötött Izraellel. Teherán szerződést is kötött
Damaszkusszal arról, hogy katonai támogatást nyújt egy Tel Avivval folytatandó
háború esetén.

Szíria most a híd szerepét szeretné betölteni Irak és Irán között, és egy orosz
hátter? szövetségen munkálkodik Izrael ellen. A szálak Irán és Szaúd-Arábia
között is egyre szorosabbra fűződnek.

Az azeri nép 83 százaléka Azerbajdzsánban él. Háromnegyedük síita muzulmán. Egyes
azerbajdzsáni csoportok örülnének Nagy-Azerbajdzsán létrejöttének, mely magában
foglalná Irán északi részét is. Irán lakosságának 24 százaléka azeri.
Azerbajdzsánnak is megvan a maga Boszniája. Karabah térségében még most is a
fegyverek nyelvén tárgyalnak a muzulmán azerik és a keresztény örmények.

Észak-Afrikát már az ősidők óta berber törzsek lakják. A hetedik században
vették fel az iszlámot, mikor érintkezésbe kerültek az arabokkal. Túlnyomórészt
szunniták. Napjainkban lélekszámuk nem haladja meg a 10 milliót. Főleg Marokkóban
élnek, de Algériában is jelentős szerepet játszanak a gazdaságban, s Líbiában és
Tunéziában is megtalálható egy kis csoportjuk. Az arabok és a berberek közötti
ellentétnek napjainkban az a forrása, hogy a berberek nem hajlandók magukévá tenni az
iszlám törvénykezést. Az ellentétek esetlegesen törnek felszínre, de a berberek
úgy érzik, hogy az arabok kultúrája magába akarja olvasztani az övékét. Az
algériai terrorcselekmények egy részéért – egyes források szerint – egy berber
szélsőséges csoport felelős.

Vallási megosztottság

A fő ellentét és viszály forrása az arab világban az, hogy a muzulmán vallás
sem egységes. Két fő irányvonaluk doktrinálisan nem hozható közös nevezőre. A
szunnita muzulmánok abszolút többségben vannak (85 százalék), de a síita muzulmán
tábor lélekszáma sem elhanyagolható.

A szunnita muzulmánok az első három kalifa legitimációját vallják, akik Mohamed
örökösei voltak. Életüket a Korán határozza meg, valamint a Hadit (Mohamed
összegyűjtött tanításai, élettörténete) és a saria, az iszlám állam
törvénykezési rendszere. Az imámok – a papság – szava az élet minden területén
döntő és meghatározó. A "szunni" név az arab "szunna" szóból származik,
mely viselkedési törvénytárt jelent.

A síita muzulmánok nem fogadják el az első három kalifa legitimitását, hanem
Mohamed unokaöccsének legitimitását vallják, és eredetileg Ali pártjának nevezték
őket. Sokkal inkább rituálisak, mint a szunniták. Úgy hiszik, hogy Mohamed és egyes
leszármazottai isteni jellemvonásokkal rendelkeztek – ezt a szunniták elvetik. A
síiták között a papság befolyása sokkal inkább domináns, mint a szunnita imámoké
azok között.

Egy fontos szunnita irányzat a wahhabita mozgalom, amelyet Muhamad ibn Abd al-Wahhab
(1703–92) alapított. A wahhabitizmus meg akarja újítani az ortodox szunni
irányzatot, és vissza akar térni a gyökerekhez. A fundamentalista wahhabiták minden
más irányzatot eretneknek tekintenek. A wahhabitizmus az iszlám puritán formája,
amelyet főleg Szaúd-Arábiában gyakorolnak, ahol a királyi család mindig a wahhabita
mozgalmat támogatta.

Az alaviták a síita irányzat egyik ágazata, melyet a XIV. századi nagy konzervatív
iszlám jogtudóstól, Ibn Taimijától eredeztetnek. Az alaviták az uralmon lévő
csoport Szíriában, ahol a lakosság háromnegyede szunnita.

Fundamentalisták és világi nacionalisták

A szunniták és a síiták ellentéte mellett egy másik törésvonal mentén további
megosztó tényező a szakadás a fundamentalisták és a világi nacionalisták között.
Mint az iszlám oly sok aspektusát illetően, itt sem lehet éles választóvonalat
húzni. Az iszlám fundamentalisták mindenhol megtalálhatóak a Közel-Keleten, még
olyan országokban is, melyeknek kormányzata sokkal inkább világi nacionalista mint
vallásos.

De az állami szint? fundamentalizmus leginkább Iránt és Afganisztánt jellemzi.
Amióta az iráni iszlám forradalom 1979-ben Khomeini Ajatollah vezetésével elsöpörte
a sah uralmát, Irán a fundamentalista síita klerikusok acélökle. A rendszer
terrorizmust exportál, és támogat világszerte az iszlám világban. Napjainkban egyes
jelek arra engednek következtetni, hogy Khatami elnök mérsékeltebb, mint elődje; az
enyhülés híve, és fel akarja venni a kapcsolatot a Nyugattal.

De a konzervatívok, Ali Khamenei ajatollah vezetésével – aki ellenőrzése alatt
tartja a bíróságokat, a parlamentet, a hadsereget és a rendőrséget – mindent
megtesznek azért, hogy ez ne járjon sikerrel. A Forradalmi Gárda is közvetlenül neki
van alárendelve. Idén májusban erőszakos és tömeges megmozdulások voltak
Teheránban a keményvonalasok és a mérsékelt diákok között.

Afganisztán 80 százalékát ellenőrzi egy szélsőséges fundamentalista tálib
csoport, amelyet Pakisztánból támogatnak. Az országban még dúl a polgárháború, de
azokban a körzetekben, ahol a tálibok uralmon vannak, az iszlám törvénykezést
vezették be, amelynek értelmében a férfiak nem vághatják le szakállukat, a nők nem
léphetnek csador nélkül az utcára, és így is csak valamely férfi rokonuk
kíséretében. A tálib rendszer sokal inkább vallási színezetű, mint politikai, és
az említett esetek csak kóstolót adnak abból, hogy mit is akarnak bevezetni az egész
országban.

A többi közel-keleti iszlám ország – mint Líbia, Szíria és Irak – kormányai
sokkal inkább világi nacionalista irányítottságúak, bár az iszlám nagyon fontos
szerepet játszik a nemzeti kapcsolataikban.

Líbia népessége 97 százalékban szunnita, Kadhafi ezredes hagyományos iszlám
oktatást vezetett be, és a törvényhozás is főképp iszlám törvényeken nyugszik,
vallási bíróságokkal. De ezek ellenére Líbia világi, szocialista alapelveken
nyugszik és katonai diktatúra van az országban.

Szíria lakosságának mintegy 74 százaléka szunnita muzulmán. Asszad elnök az alavita
(síita) kisebbséghez tartozik. Akárcsak Líbia, Szíria is egy baloldali katonai
diktatúra, és nem iszlám berendezkedés? állam. Az 1979–82-es fundamentalista
iszlám felkelést leverték. Az uralmon lévő, erősen világi berendezkedés? Ba\'ath
párt a tradicionális muzulmánok nagy ellensége.

Irak lakosságának mintegy 60-65 százaléka síita, és több mint 30 százaléka
szunnita muzulmán. A rendszer alapja itt is az iszlám törvénykezésre épülő
bírósági rendszer, de az országot egy katonai diktatúra vezeti, mely a lényegét
tekintve világi nacionalista.

Hasonló ezekhez a Palesztin Felszabadítási Hadsereg is, amelyet szintén a világi
nacionalizmus vezet, és az a céljuk, hogy világi palesztin államot hozzanak létre.
Ezért az iszlám–zsidó ellentét képe rendszeresen visszatérő eleme
retorikájuknak. A Hamasz szervezet a másik véglet, mely vallási fundamentalista
csoport és az iszlám dzsihadba, a fegyveres "szent" háborúba vetett hit jellemzi
őket. Az idén májusban Ahmed Jasszin sejk, a Hamasz vezetője, azt követően, hogy
megegyeztek a Palesztin Felszabadítási Népi Fronthoz való csatlakozásról, a
következőket nyilatkozta: "A jövő évszázad első negyedében lesztek tanúi annak,
hogy megsemmisül a zsidó közösség, és létrejön a Palesztin állam egész
Palesztina területén."

Nemzeti ellentétek

A közel-keleti iszlám államoknak sok mindmáig húzódó viszálya egyelőre
elérhetetlenné teszi az egyesült iszlám front létrejöttét. A legtöbb a mai napig
élő viszály forrása az Oszmán Birodalom felbomlása, és az, hogy a gyarmataikról
visszavonuló britek és franciák területeket osztogattak a különféle államok
között. Az alábbiakban e viszályok főbb pontjait fogjuk áttekinteni.

Szíria és Törökország viszonyát meghatározza, hogy 1939-ben Alexandra
Szandzsákság Törökország része lett, elszakadt a francia fennhatóság alatt álló
Szíriától, és most a Hatay tartomány nevet viseli. Szíria sohasem fogadta el ezt,
idén májusban a szír washingtoni nagykövet ezt mondta: "Miután a Golán-fennsíkot
viszavettük Izraeltől, elérkezett annak az ideje, hogy visszaszerezzük Hatayt
Törökországtól."

Szíria vitában áll Törökországgal a Tigris és az Eufrátesz folyók vízkészletei
miatt is. Szíria és Irak azt állítják, hogy az Atatürk duzzasztógát üzembe
helyezése veszélyezteti a vízellátásukat. Végezetül a két ország kapcsolatait az
is feszültté teszi, hogy Szíria támogatja a kurd gerillákat Törökországban.

Ami Szíriát és Irakot illeti, bár mindkét országban a Ba\'ath párt van uralmon ez
mégis szembeállítja őket egymással. Az iraki ba\'athista párt főleg szunnita (bár
eredetileg nem volt az) és a főleg síita lakosságon uralkodnak. Szíriában viszont a
törpe alavita kisebbség uralkodik a szunnita többség? lakosságon a hatalmon lévő
Ba\'ath Pártot és a hadsereget is uralmukban tartva. Asszad elnök is alavita. A
rivalizálás folytatódik – ez magával vonja a Szíria és Irak közötti feszültség
növekedését is.

Szíria és Libanon viszonya közismert: 1976-ban az előbbi lerohanta az utóbbit, és
jelenleg 30-35 ezer szír katona tartózkodik Bejrútban, Észak-Libanonban és a
Beeka-völgyben. Most Szíria az egykori Nagy-Szíria részének tekinti Libanont, és
annektálni akarja az egész országot.

Jordánia területe az Oszmán Birodalom fénykorában szintén Nagy-Szíria része volt,
és Szíria hosszú távú tervei között az is szerepel, hogy Jordánia is Szíria
része legyen. A szírek libanoni bevonulása vészjel volt az amanni kormány számára.
Jordánia ezért Irakot támogatta az 1980–1988-as háború idején, mivel Irak és
Szíria riválisok.

Egy másik érzékeny pont, hogy a Jordán folyó vízhozama csupán 1,8 milliárd
köbméter évente. Szíria, Libanon, Jordánia és Izrael osztozik ezen a gyér
vízkészleten. Izrael megsemmisítése, Libanon és Jordánia bekebelezése lehetővé
tenné Szíria számára ennek a létfontosságú forrásnak az ellenőrzését.

Irak és Irán az 1980–88-as véres háborút követően helyreállították a
diplomáciai kapcsolatokat. Ez a konfliktus egy határvitával kezdődött és hamarosan
egy totális háborúvá nőtte ki magát. A két ország máig nem rendezte a pontos
határ helyét, akárcsak a Shatt al Arab vízi folyosó feletti uralom kérdését és a
navigáció szabadságát a szorosban. Valójában a feszültség hátterében az
húzódik meg, hogy mindkét ország magáénak akarja tudni a Perzsa-öblöt. Iraknak egy
régóta dédelgetett álma az is, hogy bekebelezi azt a két kicsi kuvaiti szigetet,
melyek révén jobb hajózási útvonalat alakíthat ki a Perzsa-öbölben. Irak egész
– 1961 óta független – Kuvait területére igényt formál azon a címen, hogy az
Baszra tartomány része volt az ottomán birodalom idején. Irak viszont sem Kuvait
függetlenségét nem hajlandó elismerni, sem az ENSZ által kijelölt határokat.
Nyilvánvaló, hogy a kuvaiti olajkincsre áhítozik.

Az Irán és az Egyesült Arab Emirátusok (EAE) közötti viszály alapjául három apró
sziget feletti fennhatóság kérdése szolgál, melyek a Perzsa-öböl bejáratánál
fekszenek. A szigetek egy részét Irán még 1971 novemberében foglalta el, két nappal
az Egyesült Arab Emirátusok létrejötte előtt. Jelenleg a szigetek miatt meglévő
egyet nem értést félretéve erőfeszítéseket tesz azért, hogy javítsa kapcsolatait
az öbölbeli Együttműködési Tanács Arab-félszigeten fekvő államaival,
kísérletet téve az amerikai befolyás csökkentésére az Öbölben.

Szaúd-Arábia és Jemen között a határ nagy részét nem határozták meg pontosan.
1980-ban, mielőtt Jemen egyesült volna, fegyveres összecsapások voltak észak-jemeni
és szaúd-arábiai csapatok között a határövezetben. Bár sem Szaúd-Arábia, sem
Dél-Jemen hivatalosan nem lépett fel területi követeléssel a másikkal szemben, és
határvonalukat sohasem jelölték ki, Szaúd-Arábia élesen szemben áll az adeni
marxista rendszerrel.

Észak- és Dél-Jemen 1990-es egyesítése óta a jemeniek szeretnék rendezni a határok
kérdését, de ez idáig nem történt előrehaladás az ügyben. A jemeni nacionalisták
azonban vissza akarnak szerezni olyan jemeni tartományokat is, amelyeket átengedtek
Szaúd-Arábiának egy 1934-ben megkötött szerződésben. Most májusban szaúd-arábiai
csapatok elfoglaltak egy kicsiny, Jemenhez tartozó lakatlan szigetet, Harimot az
észak-jemeni partok mentén.

Marokkó és Algéria: előbbi már 1956 óta igényt tart Nyugat-Szaharára. 1973-ban egy
függetlenségi mozgalom bontakozott ki itt, melyet az Aranypart Népi Felszabadítási
Front (Polisario) vezetett. Franco tábornok 1975-ös halálát követően Spanyolország
feladta a területet, melyet 1976-ban felosztottak Marokkó és Mauritánia között.
1979-ben Mauritánia lemondott az általa ellenőrzött Nyugat-Szaharáról, melyet
Marokkó azonnal megpróbált megszállni. A Polisario gerillái algériai támogatással
a hátuk mögött ellenálltak a marokkói fegyveres erőknek, és azóta folyamatosan a
függetlenségükért küzdenek. Az ENSZ fennhatósága alatt 1992-ben népszavazást
rendeztek volna Nyugat-Szahara jövőjéről, de a terv megbukott azon a kérdésen, hogy
ki jogosult a szavazásra. Az ENSZ kétségbeesetten próbálja fenntartani a
tárgyalásokat a küzdő felek között.

Hosszú idő óta tartó törekvése az arab országoknak, hogy a nyugati világ és
Izrael ellenében iszlám egységfrontot hozzanak létre. De mint láthattuk, a vallási
és nemzeti viszálykodások e keveréke eddig megakadályozta az egység létrejöttét,
és egyelőre úgy tűnik, meg fogja akadályozni a jövőben is. Az eddigi
tiszavirágélet? koalíciók mind hamar szétestek, mikor a hagyományos rivalizálás
szembeállította őket egymással. Ez a viszálykodás megnöveli Izrael túlélési
esélyeit, de nem jelent megnyugtató védelmet a zsidó államnak. Izraelt olyan
ellenség veszi körül, amely megosztott. De ellenség veszi körül.