Kereső toggle

Spiegel-cikk az inkvizíció történetéről

Szemtől szemben a tényekkel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A római katolikus egyház évszázadokon keresztül máglyával, kínzásokkal, lelki terrorral, tilalmakkal és cenzúrával üldözte a hitetleneket és a hitehagyókat. Ennek dokumentumai, a római központi inkvizíció aktái egészen 1998. január 22-ig a Vatikán leginkább őrzött titkai közé tartoztak. A szóban forgó napon azonban Joseph Ratzinger bíboros e féltve őrzött titkokat tizenkét kiválasztott tudós számára hozzáférhetővé tette. A 4500 kötetnyi embervadászat nyilvánosságra hozatalát a Vatikán az öntisztítás aktusának tekinti. E bátor glasznoszty során azonban egyetlen válasszal továbbra is adós marad: mit rejt az inkvizíciós archívum mai napig zárolt, XX. századra vonatkozó gyűjteménye? Cikkünk a Der Spiegel 1998/23-as számában megjelent írás rövidített változata.

Amikor a halálos ítélet órája elérkezett, a Duna partján összegyűlt tömeg a megkötözött Agnest a hídra vezette. A szerencsétlen teremtés "remegett, reszketett, jajgatott, panaszkodott sorsa keménysége és az őt ért igazságtalanság miatt." Hiába. A hóhérok megragadták a fiatalasszonyt, és beletaszították a vízbe. A halálraítélt szabadon maradt lábával úszni kezdett a part felé, miközben teli torokból segítségért kiáltozott. A hóhér azonban sietve fogott egy hosszú rudat, amellyel az asszonyt a víz alá nyomta. Agnes Bernauer 1435 októberében "politikai boszorkányként" halt meg. A herceg ugyanis rangon aluli házastársnak tartotta őt fia számára, ezért szerelmi varázslás koholt vádjával átadta menyét a pápai inkvizíciónak. Agnes Bernauer esete azonban csupán egyetlen kiragadott példa a hírhedt pápai intézmény sötét fejezeteiből.
Az inkvizíciót IV. Ince pápa vezette be 1252-ben. Az eltérő becslések egy- és tízmillió közé teszik az inkvizíció által a felvilágosodás korszakáig meggyilkolt emberek számát. Legtöbbjüket elevenen elégették.
Végül már nemcsak a katolikus egyház volt ettől megfertőzve. A reformátorok, mindenek előtt Luther Márton és Kálvin János, a vélt eretnekekkel és boszorkányokkal szemben kegyetlenebbül viselkedtek, mint a pápai inkvizítorok. Az eljárás kezdeményezője azonban kétségkívül Róma. Az Isten nevében elkövetett gyilkosságokat szorgalmasan lejegyezték, majd a levéltárban összegyűjtötték. A római inkvizíció aktái ez év január 22-ig titkosak voltak. Ezen a napon nyitotta meg a katolikus egyház legfőbb hitőrzője, a német Joseph Ratzinger bíboros történészek egy külön kiválasztott seregének a Vatikán titkos archívumát.

A középkori inkvizítorok modern kori hivatalának vezetője szerint ugyanis az egyházat "az igazság érdekli, semmi más". Az igazság azonban az, hogy túlságosan sokáig próbálta a katolikus egyház az inkvizíció bűneit szépíteni vagy legalábbis kisebbíteni. Valójában először csak II. János Pál pápa nevezte az inkvizíció "munkáját" nyíltan szégyennek. Egy 1994-ben kelt, bíborosoknak írt levelében végre kimondta: "Hogyan lehet elhallgatni a hit nevében elkövetett erőszaknak megannyi formáját? A vallásháborúkat, az inkvizíció törvényszékeit és az emberi jogok megsértésének más formáit?" A Péter apostol székében trónoló katolikus egyházfő elismerte, hogy módszereit tekintve az inkvizíció a Gestapo, a KGB és a Stasi előfutára volt. Brutalitását számos európai levéltár jól dokumentálja. A vádlottaknak semmiféle joguk nem volt, a vádló a bíró is volt egy személyben, gyermekeknek a szüleiket, asszonyoknak a férjeiket, férjeknek a feleségeiket kellett besúgniuk. A kínzást nemcsak megengedték, hanem meg is parancsolták. Az eddig hiányzó információkat a római inkvizíció ez évben hozzáférhetővé vált iratainak kell majd feltárniuk: hogyan működött az egyházi megtorló gépezet a nyugati társadalomban. Négyezerötszáz iratköteg várja a Szent Péter téri Palazzo del Sant\'Uffizio termeiben, hogy végre beszélhessen. Az írások sok tekintetben hasonlítanak a volt NDK állambiztonsági minisztériumának (Stasi) jelentéseihez. Miként a Gauck-hivatalban megőrzött Stasi-iratok, úgy a vatikáni titkos dokumentumok is tartalmaznak kihallgatási jegyzőkönyveket, besúgók beszámolóit, bírósági ítéleteket és szakvéleményeket az egyházi hajtóvadászat számtalan áldozatáról. Összességében a most nyilvánosságra hozott anyag a katolikus egyház legsötétebb korszakának alapvető dokumentumgyűjteménye: "Lettere degli Inqisitori" (Inkvizítorok levelei); 225 dokumentumköteg, mely az "egyházbiztonságisok" terjedelmes levelezését tartalmazza; a sienai inkvizíciós bíróság ügyiratai; zsidókkal való bánásmódról szóló anyagok; gazdasági ügyiratok; megvesztegetési összegek pontos adatai.

Ezeket egészíti ki az uzsora, a szodomizmus, a varázslás és a babonaság eseteit tartalmazó ötven könyv, valamint a Szent Hivatal könyvcenzúrájának ügyiratai. Az archívum eredeti ügyiratállománya jóval nagyobb volt, az iratok kétharmada azonban a XIX. század elején elveszett. 1810-ben Napóleon az egész archívumot Párizsba vitette. A Vatikán később visszakapta tulajdonát, ám az anyag Rómába szállításának finanszírozására a Vatikán megbízottjai eladták párizsi műkedvelőknek és kereskedőknek az "értéktelen" perügyiratok egy részét. A kereskedők az inkvizíció hulladékpapírjaiból zacskókat gyártottak, hogy azokba zöldséget csomagoljanak. További anyagok vesztek el az Alpokon átvezető nehézkes úton.
A katolikus inkvizíció római központi hivatalát csupán 1542-ben rendezte be III. Pál pápa – három évszázaddal azt követően, hogy előde, IV. Ince Európa-szerte már létrehozta e hatóságot. Az eretnekek üldözése eleinte főleg az egymástól független inkvizítorok buzgóságára és a világi uralkodók jóindulatára volt bízva. A római inkvizíció ellenben arra volt hivatott, hogy az egyház főhadiszállásán belül fogja össze az újonnan keletkezett, Luther Márton-féle, igen fenyegető eretnekség elleni harcot.
A cenzúrahatóságot 1571-ben alapították meg, válaszul a könyvnyomtatás feltalálására. Johann Gutenberg találmánya ugyanis nagy fejtörést okozott az egyházfőknek: a nép, amelynek ez idáig csak válogatott falatokat adtak a Bibliából, most hirtelen olvasni, s ezzel együtt gondolkodni is tanult. A reformátorok írásait és Luther bibliafordításait milliószámra terjesztették. A tiltott könyvek listáján sok alkotót találunk Olaszországtól Franciaországig, Spanyolországtól Németországig. Sokak nevét az "Opera omnia" (Összes műve) megjegyzéssel egészítették ki. Indexen található az egyházgyűlölő Voltaire, aki az inkvizíció áldozatainak számát tízmillióra becsülte, de a filozófus Immanuel Kant A józan ész kritikája cím? műve is. A frankfurti teológiaprofesszor, Hubert Wolf becslése szerint a Vatikán összesen tízezer könyvet vagy teljes életművet helyezett indexre. Csak a II. vatikáni zsinat távolította el az intellektuális gyámkodás e hagyatékát. A cenzúrahatóság ügyiratai világossá teszik a kirekesztés évszázadokon keresztül eltitkolt okait, hogy miért is veszíthette el valaki Ratzinger bíboros elődeinek a kegyeit.

Itt van például Heinrich Heine esete. Az iratok szerint a költőt egy híres besúgó mocskolta be Rómában – az osztrák kancellár, Metternich fejedelem. Azzal vádolta Heinét, hogy veszélyes forradalmi gondolatokat terjeszt, amelyek Európa feudális társadalmi összetételét romba dönthetik. A könyvellenőrök csupán a könyveket égették el, nem pedig azok szerzőit. A spanyol inkvizíció azonban már magukat az embereket likvidálta. Intézményét a XV. század hetvenes éveiben Alonso de Hojeda domonkos szerzetes szorgalmazására vezették be. Hojeda besúgta a kereszténységre áttért zsidókat a királyi házaspárnak, mondván, hogy azok titokban továbbra is ragaszkodnak régi hitükhöz, majd hozzátette, hogy sokan közülük magas állami pozíciókat töltenek be, amivel veszélyt jelentenek az uralkodóház hatalmára. Ennek következtében a spanyol uralkodó állami felügyelet alatt álló inkvizíció felállítását kérte s kapta meg a pápától. Az első "hitlátványosságon", az úgynevezett autodafén hat átkeresztelkedett zsidót égettek meg. Őket azután ugyanabban a városban további négyszáz követte, főleg gazdag családokból. Tulajdonukat természetesen elkobozták. Az első nagy inkvizítor, Torquemada domonkos szerzetes az eretnekeket főleg nagy ünnepnapokon vezette a hívő nép elé. Csupán 1481-ben tizenkétezer zsidót égetett el, akik nem akartak megkeresztelkedni. Az iszlám királyság, Granada legyőzése után az inkvizítorok újabb munkaterületre bukkantak: a "moriscosokra", azaz a keresztény hitre áttért mórokra. A katolikus Stasi csalafinta nyomozási eljárást fejlesztett ki, hogy a mórokat hitetlenekként leplezhessék le. Eretneknek számított mindaz, aki tartózkodott a disznóhústól és a bortól. Aki pedig túl sokat mosakodott, könnyen a Korán alapján rituális tisztálkodást végző ember gyanújába keveredett.

A mórokkal kapcsolatos problémát az inkvizíció végül néhány nap alatt megoldotta: kihajóztatta a mór keresztényeket az iszlám Észak-Afrikába. Némely inkvizítor arra használta a hivatalát, hogy meggazdagodjon. Cordoba inkvizítora például a város gazdagabb zsidó polgárait koholt vádak alapján máglyára küldte, majd a vagyonukat elkobozta. Csupán egyetlen autodafén 107 gyanúsítottat égetett meg. Az egyik szemtanú feljegyezte a tömegkivégzés menetét is. Eszerint az áldozatokat egy két napig húzódó, vallásos szertartásokkal fűszerezett ünnepségsorozat keretében végezték ki.
Az inkvizíció az ötszáz éven keresztül tomboló boszorkányőrületben érte el a csúcsát. Az első boszorkányt 1275-ben Toulouse-ban égették el. A történészek becslései szerint Európa-szerte összesen egymillió asszony vált ennek a tömegőrületnek az áldozatává. Különösen erős volt a boszorkányüldözés Németországban. A püspöki városban, Bambergben egyetlen év alatt 600 nőt végeztek ki boszorkányként, a rajnai Siegburgban 200-at, a hesseni Fuldában három éven belül 205-öt. A reformátorok, főleg Luther Márton, ezen a területen semmivel sem voltak jobbak, mint a pápah? katolikusok. Az utolsó boszorkányt 1782-ben egy svájci kantonban ítélték máglyahalálra. Természetesen az uralkodók a boszorkányőrületet arra is felhasználták, hogy nemkívánatos alattvalóikat vagy konkurenseiket elpusztítsák. Jeanne d\'Arc halála ékes példája ennek.
Az említettekhez képest a római központi inkvizíció, amelynek ügyiratai most kerültek napvilágra, szinte jelentéktelen halálgyárnak tűnik. Négyszáz éves fennállása során "mindössze" kevesebb mint ezer vélt eretneket szállított a túlvilágra. Aki pedig lemondott tévhitéről, azt verésre vagy gályarabságra ítélte. Csak a keménynyakúaknak nem volt túlélési esélyük.

A rómaiaknak eleinte nyilván nem tetszett az új hatóság. Tizenhét évvel a központi inkvizíció felállítása után az örök város felháborodott polgárai ugyanis megostromolták az akkori hatósági épületet, megvertek egy pár inkvizítort, kidobtak néhány aktát az ablakon, és felgyújtották a házat. Az ostromnak azonban nem lett hosszú távú kihatása. Két évvel később V. Pius pápa majdnem ugyanazon a helyen építtette fel a Palazzo del Sant\'Uffiziót. Az inkvizíció intézménye egészen 1908-ig "Római és univerzális inkvizíció szent kongregációja" néven létezett. Később a szalonképesség érdekében átkeresztelték "Szent Hivatalnak", mára pedig az ártalmatlannak tűnő "Kongregáció a hittanért" nevet vette fel. Hogy a brutális hitrendőrség a felvilágosodás ellenére oly sokáig fenn tudott maradni, csak a római katolikus egyháznak azon szívós követelményével magyarázható, miszerint egyedül ők birtokolják az igazságot. Az inkvizícióval az egyház lényegében hatékony hatalmi eszközt teremtett magának arra, hogy ezt a követelményt minden eltéréssel szemben érvényesítse. XII. Pius pápa még az ötvenes években is azt hirdette, hogy a tévedésnek nincs joga a létezésre és a propagandára. E kijelentés emberi életek ellen is irányul, hiszen az úgynevezett tévedés mindig emberekben manifesztálódik. Csak az utóda, XXIII. János jutott el addig, hogy elismerje a vallásszabadságot mint alapvető emberi jogot.

Az inkvizíció régi tömlöcei fölött 16 éve egy német bíboros, a 71 éves Joseph Ratzinger székel mint a hitkongregáció prefektusa. A pápai hatóság módszerei talán változtak, de a cél nem: továbbra is afölött őrködik, hogy a katolikusok az egész világban csak azt tekintsék igaznak, amit Róma előír számukra. A pápa után még mindig ő a leghatalmasabb férfi a Vatikánban. Ratzinger bizonygatta ugyan, hogy az inkvizíciós archívum megnyitását az egyház csakis az igazság érdekében teszi meg. Felmerül azonban a kérdés: ha valóban így van, akkor miért tartják továbbra is zár alatt a XX. századra vonatkozó anyagokat? Vajon évszázadunkra nem vonatkozik az igazság keresésének követelménye? A válasz valószínűleg rendkívül egyszerű. Az időbeli korlátozás Ratzingert a közelmúlt áldozataival kapcsolatos vitáktól kíméli meg. Eszerint a közelmúltnak is lennének inkvizíciós áldozatai.

Hans Küng, volt tübingeni teológiaprofesszor szerint a XX. századi anyag zárolása lényegében átmenti a XXI. századra az inkvizíciót – ha nem is fizikai terrorral, de pszichikai és erkölcsi szinten. Küng át is élte, amiről beszélt, ugyanis e megnyilatkozása következtében a modern inkvizíció áldozata lett: megvonták tőle az egyházi tanítási engedélyt, és száműzték a tanszékről. Ratzinger a mai napig megtagadja tőle az aktájába való betekintést, melyet a tiltott anyagokat jelző "i" megjelöléssel láttak el. Mellesleg jegyezzük meg, hogy a római archívum mostani megtekintési módja sem arra enged következtetni, hogy az egyháztörténet "sötét oldalainak" a feldolgozása Ratzinger bíboros szívügye lenne. Az olvasóteremben csupán tizenkét tudós számára van hely, a munkaidő napi négy órára van korlátozva, kávé vagy egyéb frissítők nem fogyaszthatók. Bár a spanyol levéltárfőnök a "rossz pénzügyi ellátásra" panaszkodik, a gyanú nem oszlik el teljesen: nem az igazság őszinte feltárásáról, hanem sokkal inkább annak további manipulálásáról van szó.

Összeállította Jana Baude és Flaisz Endre

Olvasson tovább: