Kereső toggle

Tandori Dezső (1938 – 2019)

Egy esszé emléke: „Kés élén vagy a nyelv hegyén”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tandori Dezső. A kortárs irodalom tiszta gyöngyszeme. A verebek, a lóverseny, a plüssmacik és a gombfoci megszállottja. Jó értelemben, mániákusan a kis dolgok költője, a játék és a hétköznapok zseniális krónikása. Musil és Karl Kraus fordítója. Egy talált tárgy megtisztítása és a Töredék Hamletnek kötetek elhíresült szerzője. Új költészetet teremtett. Amiben a mikroszkopikus dolgok kerültek tárgylemezre. A bolyhok, a porszemek és a gyapjú szöszök. A sejtek, a DNS. A pici stresszek a lényegtelen aggódások miatt. Ugyanakkor az emberi lélek, a szív nagy érzései. Behozta a szöveguniverzumba a nagy léptékű, rejtekező benső gondolatait, amelyeket a híres elődök lenéztek.

Ő indított el engem az írói pályán, 1980-ban a Magyar Ifjúság hasábjain, öt zsengém közölte, mint a Szót Kér rovat vezetője. A debütálás következménye az lett, hogy az ÉS is elfogadott a rákövetkező héten egy szonettem (Írás címmel.) „Az első soron már túl vagyok.” Így kezdődött. Tisztára a Mester erudícióját másolva, de végül: nagy odaadással.

A zsalu sarokvasa című kötetét böngészve fedeztem fel újfent, mennyire időtlen és egyetemes. „Beszélünk-e a világról, mint nyelvalkotó géniuszról?” Ő teszi fel a kérdést Karl Kraus nagy művének fordítása1 kapcsán (Az emberiség végnapjai).

A szöveg tartalmaz még néhány meglepő állítást. Nézzük csak! „Azért látjuk a kort, mert beszélt. A beszédesség beszédes. Olyan elemi erővel az, hogy a hallgatás lehetősége fel sem merül. Hiszen ha az emberiség elhallgatná a rémségeit, forgathatjuk Kraust, igen, kedvére, nem volna mit elhallgatnia. Tehát: a nyelv, a nyelv, a nyelv? Éppen nem. A nyelv, itt is, mint minden valamire érdemes műben, szorzás eggyel. A szorzat nem változik tőle. Ha már megvan az a bizonyos evidens nyelv, amennyiben a mű nyelvével annyi, amennyi. Ez így még túlságosan is egyszerű játék a szavakkal. A világ nyelve: a világ gondolkodásmódjának összessége. A gondolkodásmód a létezés kifejezése sajátos síkon. Vagyis.”

Akár egy álló pillanat. Képes kivetíteni a tekintet egyetlen mozzanatát. A nézést tágítja széles horizonttá. Integrálja a jövő felől érkező kihívásokat. Tandori beleszövi a recepció kötésmintájába, hogy a befogadás egy hely. Grammatikai pozíció. Mégis: „Kraus a nyelv révén, az alakok beszédessége által, szintetizálhatóvá teszi a pillanatot. A történelmi pillanatok sorát. Melyek esetleges, de sajnálatos módon törvényszerű egyedi cselekvésekből, s még ennél is leheletszerűbbé manipulálódott elemekből metsződnek.” Majd a felfoghatatlanul vegyes embermatériáról ír TD. Az emberpreparátumról. De ez a kifejezés a bábukra sértő. Mondja a kommentátor, hiszen a teremtés koronája annyira aljas, hogy az leírhatatlan. Ebbe a vákuumba nyomul be a beszéd. „Nem tagad semmit, hogy állítás lehessen.” Nem a valóság ez. Annál üresebb. S Tandorit, mint Az emberiség végnapjai fordítóját, undor kerülgeti munka közben. (Pedig élvezi is.) „Szatirikus, szent őrjöngés.” Így aposztrofálja a drámát a fordító.

Ráadásul észreveszi, hogy bizonyos nyelvi elemeknek nincs meg a magyar megfelelője. Alapmatéria: a történelem. Kafka látomásaihoz hasonlítja. Aki azonban „egyetlen fonállal legombolyítható”. Kraus sajátja a lidérces fény. Túl közel megy a szeméthez. Keserű ostyában adja be keserű pirulát. (És ez még csak a monarchia mocska.) Káposzta szagú melléklépcsőházak, lövészárkok. A végítélet-tartomány. „Kraus a nyelvi masszába fagyott, kövületnek legaktuálisabb formákat halmozza egymás mellé.”

 „Mesterséges manna-, és mákonypótlék”, megteremti a ”művi” egyetemesség nyelvét. Tandori észleli, hogy a végítélet-leírás manipulált. Mi más lehetne egy író műve, ha nem művi? Fantasztikus felfedezés. És ettől hiteles, hogy nemcsak mi olvassuk el, hanem a szöveg is olvassa a lapozható lelkeket. A legbrutálisabb tudat-, és lét-felszín hasad el. És jön a Tandori által felismert dokumentálás inkonzisztenciája. A lázálom annyira hányingert keltő. Mert túl jól sikerült. „Önképzőkörien elképzelt vízfej.” Definiál a fordító.

S ebben benne van a kés élén vagy a nyelv hegyén maradt, kis matéria-darabka. Ami hordozza a lélek ízét. Hogy író csak akkor lesz valaki, ha átkutatja a memória anyaglerakóját. Mert Kraus nem jelképes alakokat teremt. Mint ahogy Tandori sem. Az eltorzult világ maga állítja elő klónjait. Hátország, front? Mindegy. Csak belül legyen szabad a katona. A koherencia és a kohézió itt a szemantikus és a nem-szemantikus összetartozás szerint értendő.

A felelősség hamis. Mondja fordítónk. Az uralkodni vágyás a törvény nyelvét emeli kötelezővé. A humánusan zengő álnyelv azonban metaforák nélküli, mint a táptalaj. TD konklúziója a végnapok kapcsán. „Kraus legnagyobb teljesítménye, hogy a mű nyelve hézagtalanná teszi a széthulló anyagot. A mélyrétegekig köt a kül-hám. Nem a mű nyelve ez, hanem az emberiségé."2

Nincs tudatában a szó annak, ami. Ez is Tandori. Ahol nincs gombfoci, se mackók, se verebek. Se lóverseny. Csak a véres, puszta tények, meg a meztelen egek. Kraus apokalipszise túllőtt a célon. Minden elképzelhetőt felülírt.

 


1- Tandori Dezső: A zsalu sarokvasa, Magvető, 1979. 270. o.

2-„A versben mindig újra kell kezdődnie és végződnie a világnak. S mert ilyen nincs a valóságban, a versek joggal számítanak csodának.” (TD: Még így sem, Magvető, 1978. 290.)