Kereső toggle

A Szeret mentén

Több száz cipősdobozos ajándékcsomaggal Erdélyben és Moldvai csángóknál járt a HISZ Mikulása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

 

Erdély határán túl, Moldvában számtalan kis település lakói vallják magukat csángóknak, akik a magyarokat „nyámoknak” azaz rokonoknak hívják. A települések mindegyikén van magyar iskola, ahol a tanórákon túl tanítják a nyelvet elkötelezett tanárok a település gyermekeinek. Meséket, táncokat, énekeket, hagyományokat adnak tovább sok esetben óriási erőfeszítéseket téve. A HISZ, a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata sok éve támogatja ezt a törekvést, így idén december elején a szolgálat munkatársai a Mikulással keltek útra hogy ezer kilométerre Budapestről, egy délutánt és estét együtt töltsenek a csángó magyar gyerekekkel.

A havas táj szépsége a hegyekben mindenkit lenyűgöz, így a hosszú út legnagyobb kihívása az unalom elkerül bennünket, a táj lenyűgöző így viszonylag hamar eljutunk Marosvásárhelyre, ahol a helyi HISZ aktivistái várnak bennünket, hogy egy rövid éjszakai pihenés után neki vágjunk a csángó vidéknek, kora hajnalban. Pusztina az úti cél, amely Marosvásárhelytől majdnem négyszáz kilométer, ami nem kis távolság, de Kovács Sándor a szolgálat vezetője szerint, egy ugrás csupán. Szoros a program, mert két csángó településen várják a Télapót, az egyik, a kósteleki célállomás ráadásul nehezen megközelíthető igaz hegyi település.

Az ajándékokon túl a szállítmány tartalmaz egy elektromos kerekesszéket, amellyel egy informatikus fiatal hölgyet akarnak meglepni Gyergyószentmiklóson. A szolgálat Svájcból kapta felajánlásként az igen értékes eszközt, és az izomsorvadásban szenvedő hölgy életét teszi könnyebbé. A telefonok végre elnémulnak, az irány a Bucsinon át Gyergyó, komoly kerülő, de Bondor László a HISZ erdélyi szervezője biztos kézzel, remek tempóban siet a cél felé. Vajda Dániel, a Hit Gyülekezete gyergyószentmiklósi pásztora segít bennünket a célig, ahol a nem várt ajándék, könnyekig meghatja a boldog tulajdonost. Évek óta gyűjt egy ilyen kocsira, mert a közlekedését nagyban könnyítené, de nem telt eddig rá, így most óriási áldásként érte az ajándék.

Pusztinán hetven gyermek várja a Mikulást. Békás szoros majd Karácsonkő, és végtelen falvak során át jutunk a csángó településre, a „Magyar ház” elé, ahol minket ér meglepetés. Hetven csángó népviseletbe öltözött gyermek várja a Télapót izgatottan, és nem engedik el stábunkat, míg meg nem ismerjük meséiket, táncaikat, énekeiket, amelyet nagy átéléssel adnak elő. Miközben ők énekelnek, mi a falu magyarságát egy teljes élettel őrző Nyisztor Ilonával suttogunk a csángókról és az itt élő emberekről. Csángó, azaz a szó az elcsángálni igéből származik, és a moldvai magyar népcsoport anyaországtól való elszakadására akar utalni. Ilona azonban elénk tárja, hogy bizony akad más magyarázat is, a csángók határőrző szerepéhez kötődő elmélet szerint a szó a "csángat", vagyis kiabál szóból ered: mikor jött az ellenség, akkor kiabáltak,"csángáltak". Ez csak néhány a sok elméletből, amelyek közül a legújabb talán az, amelyik a csángókat az egykori Etelköz itt maradt magyar törzseivel azonosítja. Háromszázezer volt a legutóbbi népszámláláskor a lélekszámuk, de sokan külföldön élnek közülük.

Olyan vidék a csángók földje, amely szinte sosem tartozott Magyarországhoz. A csángó magyarok a Szeret, a Tatros és a Tázló folyók völgyeiben élnek, Erdély határaitól keletre elterülve. Archaikus, ősi magyar nyelvet használnak, mert a csángókat nem érintette a Kazinczy féle nyelvújítási mozgalom.

Ilona szerint ez az elszigeteltségük egyszerre átok és áldás, mert a hagyományaikban, hiedelmeikben, szokásaikban és nyelvükben máig őrzik az ősi kincseket. Több évszázados nyelvi időutazás az, amit a gyerekek előadnak, és magát az élményét nem lehet szavakba foglalni. A Mikulás is nehezen találja a szavakat, de a budapesti tájszólása és az ajándékok hamar mosolyt csalnak a gyerekek arcára, a vidám hangulatban szinte repül az idő. Alkonyodik, nekünk pedig már régen úton kellene lenni Kóstelekre amely hatvan kilométer, de úttalan utakon. Búcsúzunk, nehéz az elindulás, mert az itt élők számára a vendégnek nem csak a kötelező tisztelet jár, hanem az összetartozás érzése is, amit Nyisztor Ilona szerint mi hoztunk magunkkal.

A sötétben több mint egy órás késéssel, érjük el a legutolsó jeges hegyi utat amely Kóstelekre döcög fel és az utolsó 17 kilométerét 40 perc alatt tettük meg. Vaszi Levente vár itt bennünket a lelkes kis tanítványaival, akik közül sajnos többen már hazaindultak mert a fagyos hidegben és a hóban messzire kel baktatniuk, de a többség megvárta a Mikulást. Az ajándékok azonban mindenkihez eljutnak, mert gyorsan megszervezik, ki viszi el kihez a csomagokat. Sokat beszélgetünk a gyerekekkel, így késő éjszaka indulunk vissza az Erdélyi Marosvásárhelyre, fáradtan, de valami olyan élménnyel, amelyet itt messze az otthontól kaptunk: az összetartozás érzésével.