Kereső toggle

A nemzet jobbágyai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nyár első vasárnapja. Nem fogható az anyák napjához, és a piros betűs nemzeti ünnephez képest is jelentéktelen. Szinte átrohanunk rajta, s legfeljebb a déli hírekből jut el pár száraz hangfoszlány füleinkbe: pedagógusnap.

Végül is mire föl? A lakosság nagy része örül, hogy túl van rajta (mármint az iskolai éveken) a másik éppen szenvedi a válogatott gyötrelmeket. Valahol középen meg ott áll magában a peidagogosz, ez az ókori rabszolgaféleség, a nemzet napszámosa (későbbi kifejezés) oly pálya bérese, ahová immár és jobbára a futottak még diákok tévednek. A resztli, minekutána tisztességes helyre nem vették fel őket. Maradt nekik a tanári pálya, meg az ácsingózás a megbecsült és tiszteséggel megfizetett hivatások felé. Bent ragadtak a szakában tehát, pár parszeknyire minden pozíciótól, mellyel mérhető befolyást gyakorolhatnánk a társadalomban…

Persze mindezt nem én gondolom így. De a számok és grafikonok kemény tények. Igy hát jókora gyomrosként hatott egy bizonyos tanári közösség értekezletén az elmúlt napokban egy felismerés: nagyjából a fent sorolt állítások szerinti a tanári pálya értéke napjainkban - a lapunkban is szemlézett kutatások szerint (HETEK 2019.04.26.) Ezt támasztja alá, hogy a KSH legutóbbi (2016-os) felmérése szerint a pedagógusi pálya presztizse a 35. helyre esett vissza, az 1988-as 7. helyről. Gyógyír a sebre, hogy más felmérések szerint (társadalmi bizalom-skála) a tanári pálya rendre az elsők között van - az örök győztes tűzoltó után, ám valahol az orvos körül.

Miféle kép következik ebből? Az, hogy a gyerekeinket oktató (és amennyiben megvan a bizalom: nevelő) értelmiségieknek egyelőre megvan még a respektje, csakúgy, mint a mások testi-lelki javát védelmező hivatásoknak. Ám kissé lesajnáljuk őket persze. Mintha azt mondanánk: „Köszönjük szépen a munkátokat… de azért fiam nehogy közéjük keveredj…” Pedig az oktatás-nevelés a létező összes emberi helyzetben benne van, tehát (minő rémület!) mindenkiben kell, hogy rejtezzen egy-egy tanár. Aki a gyerekét biciklizni tanítja, vagy segíti új munkatársát, diáktársának matekpéldát magyaráz, nagylányt főzni tanít, vagy éppen a nagyinak mutatja, hol van az enter-gomb, mégis mi mást csinálna…?

Gyanítjuk, ennek rögzítése vajmi kevés a pálya vonzásához. Még ha a tanárság-tanulóság témája mélyen benne is van a kultúránkban. Nyilas Misi szenvedései Móricz regényében, a Tanár úr kérem, meg az Iskola a határon. Később pedig a filmbe írt tanárkarakterek: Mr. Keating (Holt költők társasága) és Mr. Hundert (Császárok klubja) mindenek előtt, mely utóbbit egy lelkes kommentelő szerint „minden szülőnek és minden tanárnak látnia kellene” Egészen a mostani iskola filmekig és tévésorozatokig, ahol az ideális tanár már nem lehet többféle, sokszínű karakter (mint mindannyiunk múltjában) csakis jófej, haver és cinkos.  Együtt méghozzá. Igy talán nem kap orv ütéseket egy másokért élt élet végén, mint Kosztolányi Aranysárkányában…

 Az említett viharos értekezlet után másnap újra tanítás. Majd jön a délután. Az iskolában furcsa zaj támad: csönd van. De a munka megy tovább. Ami a termekben zajlik, rég nincs a kötelező óraszámokban, nincs már túlóra sem, megszűnt. De a rajzteremben nem szűnt meg a szakkör, igényes versenymunkák készülnek. A matek 4-ben érettségi feladatokat gyúrnak, amíg csak nem megy a példa. A Humán 2-ben szövegértéssel birkóznak, a középkori bulla nem könnyen adja magát. A szomszédban érettségi esszék javítása zajlik, ami jócskán belenyúlik az estébe. Kell tehát némi alkudozás, hogy a takarítók is végezhessék a munkájukat. Aztán hazafelé tart a nemzetnek fáradt jobbágya és a metrópótlón olyan mondatot hall, ami szinte az egész nap fáradtságát képes zárójelbe tenni: „A diák olyan, mint a teniszháló. Útban van, de nélküle nincs értelme az egésznek…” Kedélyes marhaság, de nagyon igaz, gondolja mielőtt elalszik. Reggelig elfelejti a portfóliót, amit 28 év tanítás után a nyáron kell megírnia, hogy a Ped egyből a Ped kettőbe kerüljön az előírások miatt. Meg a havi nettó 12 ezer többletért.