Kereső toggle

Tragédiák, remény, hatalom

A Clinton-család története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Egyesült Államok később megválasztott42. elnöke egy arkansasi kisvárosban, Hope-ban látott napvilágot 1946 augusztusában. A beszédes településnév (a szó jelentése: remény – a szerk.) bátorító lehetett a vajúdó édesanya számára, aki három hónappal korábban veszítette el egy szerencsétlen autóbaleset következtében első férjét, egyben a gyermek apját.

 

Egy vidám autóalkatrész-kereskedő járta keresztül-kasul a déli államokat, hogy családja számára egzisztenciát teremtsen. Hamar fel kellett nőnie: a vastagbélrák elvitte középkorú édesapját, így a családi farm működtetése és az anyagi teherviselés az ő vállára nehezedett – 15 évesen ő volt a legidősebb egyedülálló fiú a népes Blythe famíliában. Az apja után elnevezett William Jefferson Blythe 18 éves volt, amikor szakított a gazdálkodással, és autóalkatrész-kereskedőnek állt. Megnyerő modora és rábeszélőkészsége révén híre ment a környékbeliek között. 

1943-ban épp egy Lousiana állambeli kórházban járt, amikor tekintete találkozott egy fiatal ápolónőével, Virginia Cassidyvel. Hamar beszélgetésbe elegyedtek, majd a hirtelen lángra lobbant szerelem lendületével néhány hónap múlva összeházasodtak. Az újdonsült pár nem sokáig élvezhette az élet örömeit, a férjnek ugyanis az olasz frontra kellett bevonulnia – javában dúlt még a második világháború. 

A hadiszolgálatból szerencsésen hazatérve W. J. Blythe nekilátott a családi fészek megalapozásának. Virginia az arkansasi Hope városkában maradt, amíg férje leendő otthonukat rendezte be Chicagóban. A feleséget kímélni kellett, hiszen ekkor már a 6. hónapban járt, izgatottan várták első közös gyermeküket. A sors azonban közbeszólt. W. J. Blythe éppen Chicagóból tartott Hope városa felé a késői órákban; feleségét készült átköltöztetni új lakóhelyükre. Kocsija azonban megcsúszott egy nedves útszakaszon, ő pedig a közeli árokba zuhant. A helyszínelők már csak a 28 éves vízbe fulladt férfi holttestét tudták felszínre hozni. 

A közel három év házasság után megözvegyült Virginiának születendő gyermeke adott erőt, hogy emelt fővel folytassa életét. Pár hónappal később életet adott az elhunyt férjéről elnevezett William Jefferson Blythe-nak. 

Bill Clinton jóval később, az elnöksége után kiadott önéletrajzi könyvében elmondta, hogy minden apró információt megragadott, ami közelebb vitte szülőapjához vagy valamiféle hidat képezett kettejük között. 1993-ban a Washington Post egy terjedelmes cikket közölt apák napja alkalmából Bill Clinton vérszerinti édesapjának hátteréről. 

A cikkből többek között az is kiderült – melyről egészen az írás megjelenéséig még egykori felesége, Virginia Cassidy sem tudott –, hogy az egykori tejüzemi dolgozó, majd autóalkatrészekkel kereskedő férfi nemcsak eladott termékeit hagyta maga mögött utazásai során, hanem összetört szíveket és várandós lányokat is; legalább két gyermeket és több rövid életű házasságot.

Családi drámák

 

Virginia szüleitől kért segítséget a gyermeknevelésben, amíg ő pár évre New Orleansba utazott, hogy kitanulja az altatónővér szakmát, mely akkoriban az ápolónők számára új keletű munkakör volt, és magasabb egzisztenciával kecsegtetett. 

A nyitott és csinos fiatal édesanya hamar megtalálta a közös hangot a férfiakkal, és egyre többet randevúzott egy Roger Clinton nevű, kétszer elvált, Buick-autószalon tulajdonossal. A bimbózó kapcsolatból házasság lett, melyből egy újabb fiú, Roger született. 

A társválasztás sajnos nem bizonyult túl szerencsésnek. A híres-hírhedt „bűnös városból”, a szerencsejáték fellegvárából, Hot Springsből származó férj, Roger Clinton kiszámíthatatlan alkoholista volt, aki gyakran fizikailag is bántalmazta feleségét és közös gyermeküket – nem egyszer életveszélyesen. 

Akárcsak valódi apjának, Bill Clintonnak is igen hamar fel kellett nőnie. Bár a családban fizikailag „volt férfi a háznál”, a nevelőapjára rá-rátörő dührohamokat kénytelen volt ő maga kezelni és helyretenni – egy ízben öccse hívta kétségbeesetten, hogy rohanjon át hozzájuk és állítsa le apját, mert egy ollóval a kezében kergeti édesanyját. 

A groteszk családi helyzetek ellenére Virginia sosem tudta igazán rászánni magát, hogy végleg szakítson férjével, egészen annak 1967-ben bekövetkezett haláláig. Érdekes módon Bill Clinton is inkább megerősítette nevelőapjához való kötődését azáltal, hogy 15 évesen Blythe-ról Clintonra cserélte le vezetéknevét.

1969-ben a másodszor is megözvegyült édesanya ismét megházasodott. A rokonok által vitatott kapcsolata az elvált Jeff Dwire-rel szintén nem bizonyult hosszú életűnek: öt évvel később Virginia a harmadik férjét is eltemette. Utolsó házasságát Richard Kelley-vel kötötte 1982-ben, mely egészen az asszony haláláig, 1994-ig tartott. 

Hit és progresszív politika

 

Tinédzser fiúként Billnek a hit jelentette a kapaszkodót. Hagyományosan baptista családban nőtt fel, szűk környezetében azonban ő volt az egyetlen aktív vasárnapi istentisztelet-látogató. Ebben az időben a kedvenc filmjei közé számított a Ben Hur és a Tízparancsolat. Kilenc évesen arra a döntésre jutott, hogy átadja Jézusnak az életét: megtért és bemerítkezett. 

Haladó gondolkodású nagyapja nevelésének köszönhetően Bill nem tett különbséget fekete és fehér ismerősök között – noha a rasszizmus, a szegregáció még mindennapos tapasztalat volt Arkansas államban. 

A nagyszülők egyébként annyira komolyan vették az egyenlő bánásmód elvét, hogy mikor kislányként Virginia a „nigger” szót használta, kíméletlenül elnáspángolták. Ez az 1920-as évek déli államaiban finoman szólva nem volt szokványos.

Bill Clinton feketék iránti gyermekkori rokonszenvét többen megerősítették elnöksége idején. Ernestine Campbell egy toledói lapnak adott interjújában idézte fel, hogy Bill volt az egyetlen fehér, aki vele, az afroamerikai kislánnyal együtt játszott. Campbell azt is elmesélte, hogy családja sokat köszönhetett Clinton anyai nagyapjának, aki a nehezebb időszakokban mindig engedte, hogy a rászoruló feketék hitelre vásároljanak a boltjában. 

Az egykori elnök visszaemlékezéseiben két kiemelkedő keresztény példaképet nevezett meg gyerekkorából: az egyik a nevelőnőjük, Cora Walters volt, a másik Billy Graham. Az ifjú Clinton a hit és a haladó szellem szerencsés párosítását látta megtestesülni a kortárs baptista prédikátor személyében, akit szinte apjaként tisztelt. A fiatal fiú tiszteletét még inkább kivívta az, hogy egy Little Rock-i evangélizáción Graham a különböző érdekcsoportok nyomása ellenére – melyek egy kizárólag fehéreknek tartandó, szegregált rendezvényért lobbiztak – nyíltan kiállt amellett, hogy bőrszíntől függetlenül mindenkinek prédikálni fog. A család szűkös anyagi helyzete miatt Bill csak titokban mert zsebpénzéből adakozni: egy ideig rendszeresen támogatta postán küldött adományaival az evangélista missziós szervezetét. 

Kézfogás Kennedyvel, találkozás Hillaryvel

 

Ahogy telt az idő, és előtérbe került a pályaválasztás kérdése, úgy terelődött Bill érdeklődése a politikára. „Bármilyen furcsa is egy tízéves gyereknél, ezen a nyáron a legtöbbet a tévében a Republikánus és a Demokrata Párt elnökjelölő gyűlését néztem. A földön ültem, egészen közel a tévéhez, és néztem őket 

a képernyőre tapadva. Őrültségnek tűnik, de azonnal otthon éreztem magam a politika és a politikusok világában.” – írja a 2004-ben megjelent Életem című memoárjában.

Középiskolásként Bill Clinton kipróbálta magát a Boys State nevű diákparlamentben, mely egy szimulációs program keretében a politikai élet gyakorlati működésébe vezette be a fiatalokat. Az ifjú Clinton az érdekképviselet során egészen a „szenátori” pozícióig jutott, így lehetősége nyílt egy kézfogásra Kennedy elnökkel a Fehér Ház kertjében. 

Egyetemi tanulmányai szintén vízválasztót jelentettek számára: egy fővárosi elitegyetemre, a Georgetown külügyi szakára nyert sikeres felvételt, végleg háta mögött hagyva a családi fészket. A közismerten jezsuita szellemű iskolavezetésnek eleinte nem kis fejtörést okozott, vajon mi célból jelentkezett hozzájuk egy dél-baptista közegből érkező fiatalember? 

Aktív politikai tevékenységét egyetemi évei alatt is folytatta. Egyik meghatározó élménye ebben az időszakban Frank Holt demokrata kormányzójelölt kampánya volt, ahol lelkes aktivistaként a helyi demokrata elit kapcsolati hálójába is beleszőtte magát. A választást ugyan elvesztették, mégis rengeteg tapasztalattal és új kapcsolatokkal gazdagodva folytatta hátralevő tanéveit. Mire diplomát szerzett, már több év munkatapasztalata volt a Fulbright külügyi bizottságának munkatársaként. 

A feszített tempójú közéleti aktivizmus és a felsőfokú tanulmányok sűrűjében saját magánéletét nehezen tudta kezelni. Már a harmadik egyetemen – történetesen a Yale-en tanult, de még mindig nem jutott dűlőre a társválasztás kérdésében, jóllehet ezidáig rengeteget próbálkozott. Az egyetemi campuson azonban egyik nap szembetalálkozott egy ambiciózus feminista joghallgatóval: borzas-göndör hajával, smink nélküli arcával, szódásszifon-méretű szemüvegével igen szembetűnő jelenség volt. A republikánus nézeteit demokratára váltó Hillary Rodham már ifjú hölgyként országos hírnévre tett szert a Wellesley főiskolán mondott beköszöntő beszédével, határozott véleményformálásával.

Bill mindent megtett, hogy elnyerje az egyre szimpatikusabbá váló hallgatótársa kegyeit, még a betegágyánál is meglátogatta. A két fiatal hamar egymásra hangolódott, és néhány hónap után már közös háztartást vezettek. A lánykérés azonban nem ment ilyen gördülékenyen. Billnek többször kellett megkérnie szíve hölgye kezét, mire végül igent mondott neki. Noha már jó ideje éltek élettársi kapcsolatban, Hillaryt óvatosságra intette udvarlója forróvérű természete, és tartott attól, hogy férjként nem maradna hozzá hűséges. Négy év kitartó ostromlás után végül beadta a derekát, és 1975-ben egy szűk körű esküvő keretében összekötötték életüket.

Kapcsolatuk során már korán igyekeztek egymást kölcsönösen helyzetbe hozni a különböző platformokon: Clinton 1974-ben visszautasított egy felkérést, melyben a Watergate-botrány kapcsán az alkotmányos vádemelés vizsgálóbizottsági tagjának kérték fel – a pozíció végül Hillaryé lett. 

A sikeres közéleti forgolódás meghozta gyümölcsét: Bill Clinton előbb Arkansas főügyésze lett, majd 1978-ban egy intenzív választási hajrában Bill Clinton megnyerte a kormányzóválasztást, Hillary Rodham pedig (aki nem volt hajlandó házasságkötéskor nevet változtatni) az állam first ladyje lett. 

Buktatók és dobbantók

 

A siker azonban hamar a fejébe szállt a 32 éves kormányzónak, és az 1980-as újraválasztást elvesztette. Hatalmas csalódását barátai és közeli ismerősei segítettek feldolgozni kíméletlen őszinteségükkel: közölték a leváltott kormányzóval, hogy népszerűtlen intézkedéseivel (például a jogosítványszerzés megemelt költségei), valamint hatalmi csőlátásával elidegenedett a polgároktól, és azok mindennapi problémáinak hatékony kezelésétől, így elvesztette a választók bizalmát. Bármilyen fájdalmas is volt az igazság, Clinton leszűrte a tanulságokat, és eldöntötte, a továbbiakban nemcsak megszerezni, hanem megtartani is kívánja az emberek támogatását. 

Egy rövid, civil szférában eltöltött időszak után ismét ringbe szállt Arkansas kormányzói posztjáért – ezúttal sikeresen. 1983-tól egészen 1993-ig az állam első embere maradt.

Egy érdekes családi epizód fűződik még Clinton első újraválasztásához: 1982-ben nemcsak Clinton indulását jelentették be a kormányzói székért, hanem az ezidáig lánykori nevét használó Hillary is bejelentette, hogy felveszi a Clinton vezetéknevet. Nem rejtette véka alá, hogy ezt csupán a szavazatok megszerzése érdekében teszi; nehogy a konzervatívabb beállítottságú lakosok 

a szabadszellemű feleség miatt idegenkedjenek Clintontól.

Számos gyakorlati tapasztalattal gazdagodva a ’90-es évek elejére Clinton nem érzett több lendületet egy ismételt kormányzói újraválasztáshoz. Egy másik megmérettetés lehetősége azonban annál inkább érdekelte, mégpedig a ’92-es amerikai elnökválasztás.

A nyilvános televíziós vitákban felülkerekedő Clinton frissességével és határozott fellépésével megnyerte a választók bizalmát. Egyik alkalommal például, az idősebb George H. W. Bush először nem értette a közönség soraiból feltett, gazdasági érzékenységre vonatkozó kérdést, utána pedig nem adott konkrét választ. Szemben Bush bizonytalanságával, ugyanerre a kérdésre Bill Clinton – akinek nyilván kicsit több ideje is volt átgondolni mondanivalóját – sokkal összeszedettebben reflektált, fenntartva a szemkontaktust a kérdezővel, kifejezve, hogy átérzi a mindennapi emberek problémáit. 

Ilyen és ehhez hasonló szituációk során fokozatosan kibontakozott, hogy az amerikai választók új arcot akarnak látni a nemzet élén: így 1992-ben a kék szamár és a piros elefánt nagyszabású küzdelméből ezúttal a szamár került ki győztesen. A Bush-dinasztia közé beékelődő Bill Clinton nyolc évre megtörte az addigra már három cikluson átívelő republikánus hegemóniát. Amerika politikai vitorláit innentől más szelek irányították. (folytatjuk)

 

Olvasson tovább: