Háttér

Épül az új Nagy Fal

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 17:25:49 +0100

A 2008-as világgazdasági válságot Kína egy példa nélkül álló gazdasági bravúrral hagyta a háta mögött. A pénzügyi krízisre reagálva 2008 novemberében a kínai kormány az éves GDP valamivel több mint 13 százalékára rúgó, mintegy 4 billió jüan (586 milliárd dollár) összegű fiskális ösztönző csomagot jelentett be, amelynek több mint 80 százalékát infrastrukturális beruházásokra és építkezésekre fordították. Ahogy évezredekkel korábban a kínai Nagy Falat húzták fel, a 21. századra virradóan Kína úgy kezdett hasonló volumenű építkezéssorozatba, csak most ingatlanok, autópályák vagy repülőterek százai szimbolizálták az egyes építőkockákat.

A gazdasági növekedés biztosításához és ma-gas szinten tartásához mondhatni rohamtempóban húzták fel a városokat, messze felülszárnyalva minden eddig látott fiskális expanziót. Ugyanakkor a felduzzadó építkezési hullám a magasra szökő árak mellett jelentős túlkínálatot generált az ingatlanpiacon, amely az úgynevezett „szellemvárosok” kialakulásához vezetett. Mindezek eredményeként, napjainkban becslések szerint körülbelül 64 millió lakás és ház áll üresen az ország különböző részein felépített városokban. Azonban egyes néptelen városok ingatlanjait befektetési céllal felvásárolták, ahogy ez történt az ország délkeleti részén található Qiandaohu város lakatlan, méregdrága tóparti luxusapartmanjaival is. A jelenség természetesen az üzlethelyiségeket ugyanúgy érinti. Így például Kína elképesztő ütemben növekvő fogyasztói társadalmának szimbólumaként a 2005-ben felépített, mintegy 1500 üzlethelyiséget tömörítő, napi 70 ezres vevői forgalomra tervezett bevásárlóközpont, a New South China Mall megnyitása óta csupán
1 százalékos kihasználtsággal működik, és folyosóin szinte csak a takarítók és a biztonsági őrök „lézengenek”.
A hirtelen mintegy „föld alól” kinövő városok tucatjai, azaz az ingatlanpiac felpörgése tehát nagyban hozzájárult a kínai gazdaság rohamos tempójú növekedéséhez. Ugyanakkor a rendkívül magas árak, a kereslet-kínálati egyensúlytalanság és a szellemvárosok számának emelkedése megkérdőjelezte a folyamat fenntarthatóságát.

Túlfűtött gazdaság

A gazdasági szárnyalás természetes kísérőjeként, valamint az ársokkok tovagyűrűző hatásaként az infláció is emelkedő pályára állt, valamint a korábban még 6 százalék közeli éves GDP-növekedés is jóval a 10 százalék fölötti tartományba katapultált.
A túlhevült gazdasági folyamatok hatására 2010 őszén már a kínai kormány is felismerte, hogy a növekedést egy fenntartható mederbe kell terelni. Így megkezdődött a szigorú monetáris politika korszaka, melynek keretein belül, 2010 októbere óta a kínai jegybank mintegy öt alkalommal emelt alapkamatot (5,31-ről 6,56 százalékig), a bankok számára a tartalékolási követelményeket pedig kilenc lépésen keresztül 21,5 százalékra duzzasztotta, és ingatlanpiaci korlátozásokat vezetett be. A nagyobb városokban az ingatlanvásárlás feltételekhez kötése – mint a harmadik lakás vásárlásának tilalma, a fővárosban a nem helyi lakosok vásárlásának korlátozása –, valamint a kötelező önrész és a hitelkamatok mértékének megemelése, a bevezetett éves ingatlanadó mind-mind az ingatlanpiac lehűtését célozta.

A szigorú monetáris politika visszavág

2011-ben, részben a megszorító jegybanki politika, illetve a globális gazdasági lassulás eredményeként a kínai fogyasztói árszínvonal növekedése a 2011. szeptemberi 6,1 százalékról decemberre egészen 4,1 százalékra zuhant vissza, míg a negyedik negyedéves, 8,9 százalékos GDP-növekedési adat már 2,5 éves mélypontnak felelt meg.
A lassulás leglátványosabb jelei azonban az ingatlanpiacon voltak láthatóak, így a lakásértékesítések számában, 2011 decemberében pedig már negyedik hónapja az árakban is csökkenés mutatkozott. A Kínai Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2011 novemberéről decemberére 70 város közül 52-ben estek az ingatlanárak, míg két hónappal korábban csupán 33-ban.
A növekedés lassulásának hatására tovább éleződő társadalmi feszültségek sokakban még inkább megkérdőjelezték az egészen eddig folytatott szigorú monetáris politika fenntarthatóságát. Ez azért megkerülhetetlen kérdés, mivel Kínában a tömegek hatalmas ereje jelentős rendszerkockázati tényező. A legfrissebb statisztika 2010-ben már 180 ezer sztrájkról, demonstrációról és tüntetésről számolt be, amely duplája a 2006-os adatoknak, és ez a növekvő tendencia feltehetően napjainkban tovább folytatódik. A média által világszerte fokozott érdeklődéssel kísért wukani demonstrációt az emelte ki a sorból, hogy az közel három hónapig húzódott el, 20 ezer fős tömeget mozgatott meg, illetve a városból teljesen kiszorították a kormányzati tisztségviselőket. A kínai vezetés így egy időre teljesen elvesztette a „falu” feletti irányítást, amire korábban aligha volt precedens.

A „finomhangolás” korszaka

A túlfűtött gazdasági növekedéssel kapcsolatos félelmeket így viszonylag gyors ütemben váltották fel azon aggodalmak, hogy a növekedés visszafogása netalán túl hatékonyra sikerült, és az egyéb külső sokkok hatásaival karöltve már a tervezettnél is jobban lefékezik a gazdasági aktivitást. Emiatt a vasszigorral alkalmazott, restriktív monetáris politikát felül kellett vizsgálni, nehogy a növekedés lefékezése helyett egyenesen derékba törjék azt. Így a szigorú monetáris politika után a „finomhangolás” korszakába léptünk, vagyis a kormány nagyon óvatosan manőverezve igyekszik „jumbo jet” méretű gazdaságát a leszállópálya felé irányítani, és a növekedést egy fenntartható tartományba terelni.
A kínai döntéshozók meg is tették az első lépéseket a túlzott lassulás feltartóztatása érdekében. Csökkentették a pénzpiaci kamatokat, döntöttek a banki mennyiségi hitelplafonok részleges eltörléséről, és november végén a nagybankokra előírt kötelező tartalékolási ráta 50 bázispontos lazításáról is, amelyet várakozásaink szerint még akár további három ilyen nagyságrendű lazítás is követhet az idén.
Egyrészről biztató, hogy a legutóbbi GDP-bővülés még bőven a 7-8 százalékos szint felett alakult, amely egyébként vízválasztó lehet egy esetleges „puha” vagy „kemény” landolás között. Azonban a tartós globális gazdasági lassulás Kínára tovagyűrűző hatása, vagy az országspecifikus makrogazdasági tényezők akár hosszabb időn keresztül is nyomás alatt tarthatják a hatalmas gazdaságot. Az alapkezelők körében végzett egyes felmérések jelenleg igen optimista kimenetelt valószínűsítenek, ugyanis a befektetők még mindig felülsúlyozzák a kitettségüket a kínai tőkepiacon, és csak töredékük számít a „kemény földet érésre”. Azonban hiába zuhant a sanghaji tőzsdeindex decemberben már így is 33 hónapos mélypontra, a befektetői várakozásokkal ellentétes kimenetelű forgatókönyv további negatív meglepetést okozhatna a piacon.
Úgy gondoljuk, hogy közép és hosszú távon az ország hatalmas, 3,2 billió dollárra rúgó devizatartaléka, a viszonylag alacsony – a Nemzetközi Valutaalap becslése szerint mindösszesen 27 százalékos – GDP-arányos adósságállománya, illetve állandó fogyasztói bázist jelentő 1,3 milliárdos lakossága nyújthat támaszt Kína gazdaságának. Mindezek eszközt adhatnak a döntéshozók kezébe, hogy gyorsan reagálva, mondhatni „kézi vezérléssel” és finom kalibrálással a fenntartható, stabil növekedési tartományba tereljék ezt az óriási gazdaságot.
(Orosz Dániel stratégiai elemzési igazgató és Oszkó Ildikó befektetési elemző, AXA-csoport, Magyarország)

Ennyit ér a diplomád

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 17:23:50 +0100

Míg a német diplomások a minimálbérhez képest jó kilátásokkal indulnak neki a munka világának, addig amerikai társaik – a magyarokhoz hasonlóan – sok esetben nyakig eladósodva, például postásként tudnak csak elhelyezkedni.

Az Európai Unió legerősebb gazdaságában a friss diplomásoknak is van lehetőségük karriert építeni. A tanácsadók, akik az újdonsült diplomásoknak segítenek elhelyezkedni, ennek megfelelően azt ajánlják, hogy ne kizárólag a felkínált jövedelem legyen a fő mozgatórugója a döntésnek, ami persze nem elhanyagolható még a németeknél sem. Azokban az iparágakban, amelyek sikeresek a gazdaságban, lehetőség van arra, hogy a kezdő fizetésből is jól megéljen valaki. Hazánkkal ellentétben a németek a legtöbbre az orvosokat becsülik, itt a havi fizetés a pályakezdőknél mintegy 3850 euró (kb. 1,15 millió forint). Ettől csak kicsit maradnak el a mérnökök vagy a műszaki pályát választók, ők 3660 eurót (kb. 1,09 millió forint) vihetnek haza havonta. Még a kulturális szférában is, ami nem tartozik a sikerszakmák közé, havi 2750 eurós (kb. 825 ezer forint) kezdő fizetéssel tud elhelyezkedni egy friss diplomás.
A stabil gazdasági helyzet, a világmárkákat előállító német vállalatok lehetővé teszik, hogy a fiatalok tervezzék is a karrierjüket. Megfelelő szorgalommal, odaadással rövid idő alatt komoly egzisztenciát tud építeni egy munkavállaló. Ha valaki nagyon kitartó, és keményen dolgozik, olyan álomfizetések is realitássá válhatnak, mint mondjuk a Volkswagen vezetője, Martin Winterkorn havi jövedelme, ami a legfrissebb adatok szerint 775 ezer euró (232,5 millió forint). A „legrosszabbul” kereső csúcsvezető a Der Spiegel listáján Thomas-B. Quaas, a Beiersdorf vezetője, havi 91 750 eurós fizetésével (27,5 millió forint).
Ehhez képest az Egyesült Államokban a diákok egyre inkább kétségbeesnek. Az országban a legjobban eladósodott réteget ugyanis nem a hitelkártya-tulajdonosok, hanem a diákhitellel rendelkező egyetemi hallgatók jelentik. Az álomállások megszerzése ugyanis csak jó nevű egyetemeken szerzett diplomákkal lehetséges, ahol nem ritka, hogy 60 ezer dollárba (kb. 14,2 millió forint) is belekerül egy év. Az állami képzés is 7600 dollárba kerül évente (1,8 millió forint), így aztán nem csoda, hogy a diploma megszerzésének idején már nem ritkaság a diákok között a 200 ezer dolláros (47 millió forint) adósság sem.
Ennek megfelelően aztán nagyon nem mindegy nekik, hogy mennyi a kezdő fizetésük. Ezt a helyzetet használja ki a pénzpiac – hatékonyan szívja el a tehetséges koponyákat pont azoktól az iparágaktól, amelyeknek a gazdaság fellendítéséhez nagy szüksége volna a vérfrissítésre. A Wall Street fejvadászai járják az Ivy League iskoláit, hogy a legtehetségesebb diákokat meghívják egy látogatásra New Yorkba, mindegy, hogy természettudományi, zenei vagy műszaki diplomát szereznek majd. Jacob Hacker, a Yale Egyetem Politikai Intézetének igazgatója szerint „meg akarják szerezni a legjobb gondolkodókat. Aggodalomra ad okot az intézményeink csúcsáról történő agyelszívás. Jobb volna azt látni, ha ezek a fiatalok a saját szakmájukban innovatív termékeket fejlesztenének ki a vonzó jutalékok és a befektetők által lehetővé tett kockázatos üzleteken keresett nagy pénz helyett, amely semmiféle hasznot nem hajt a gazdaságnak.”
Mindenesetre az amerikai diákok mintegy kétharmada kénytelen diákhitelt felvenni, ami igen sötét kilátásokat fest a végzősök elé. Obama elnök ki is használta ezt a helyzetet a választási kampány előkészítésében, mivel tavaly rendelet született arról, hogy a volt egyetemisták 25 éven keresztül a fizetésük maximum 15 százalékát kell, hogy hitelvisszafizetésre fordítsák, a többit elengedik nekik. Ha újra megválasztják, Obama ezt az időtartamot 20 évre csökkenti, és legfeljebb a tartozás 10 százalékát kell majd a diákoknak visszafizetniük. Az elnök saját élményeire vezeti vissza a döntést, mivel elmondása szerint ő és felesége együtt 120 ezer dollár adóssággal fejezték be az egyetemet, és tíz évig magasabb összegeket törlesztettek a diákhitelre, mint a házuk jelzálogára.
A Rutgers Egyetem 2011 májusában kiadott tanulmánya szerint a friss diplomások mintegy 9,1 százaléka nem talál munkát. A többiek sem mind a szakmájukban, mivel az Ohio Egyetem közgazdaság-tudományi professzora, Richard Vedder szerint az amerikai postások 12 százaléka, a pincérek 13 százaléka, illetve a villanyszerelők 8 százaléka rendelkezik bachelor diplomával. Ennek megfelelően a munkáltatók igényei is nőnek, és olyan pozíciókhoz is előírják a diplomát, amihez semmi szükség nincsen rá, mivel – ahogy Vedder utal rá –, a postások feladata nagy valószínűséggel nem lett bonyolultabb, mint 40 évvel ezelőtt.
A világ egyik vezető fejvadásza, a Manpower egyik tanulmánya szerint viszont világszerte a munkáltatók egyharmada nem talál megfelelő munkavállalót az általa meghirdetett pozíciókra. Jonas Prising, a ManpowerGroup elnöke szerint nem a diplomások számával, hanem a megszerzett tudás minőségével van a probléma. Szerinte az, hogy „elvégeztél egy főiskolát, nem jelenti azt, hogy készen állsz a munkavállalásra”. A megoldás a Manpower szerint az, ha a diákok már az egyetem kiválasztása előtt tájékoztatást kapnak azokról a területekről, ahol kvalifikált munkaerőhiány van. A tapasztalat szerint ugyanis a cégek sokkal inkább hajlandók alkalmazni egy fiatalt szakmai alaptudással, hogy aztán megtanítsák neki a gyakorlatban szükséges pluszt. Sőt, ez a fajta munkaerőképzés már az egyetem alatt elkezdődhet, amíg a diák gyakornokként dolgozza be magát a betöltendő pozícióba. Prising szerint a cégeknek a jövőben sokkal inkább hozzá kell szokniuk ehhez, ami jelentősen átalakítja majd a felsőoktatást.

Az erõszak földjén

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 16:39:13 +0100

A világ egyik leggyönyörűbb, de egyben talán legveszélyesebb helye az etiópiai Erta Ale-vulkán régiója, amelytől minden ország külügyminisztériuma óva inti állampolgárait – mondta el a Heteknek Lantai-Csont Gergely természetfotós-újságíró, aki tavaly ősszel négy hetet töltött el a kegyetlennek ismert afar etnikum egyik közösségében, majd élményeiről fotókat és cikket közölt a National Geographic magazin. Mind mondta: őt helybeli forrásai lebeszélték arról, hogy az Erta Ale-vulkán térségébe utazzon – oda, ahol múlt héten két magyar kutatót megöltek afar terroristák.

Mennyire veszélyes az afar térség?
– A mintegy másfél milliós afar népesség Etiópia, Eritrea, Dzsibuti és Szomália területén él szétszórva. Fontos leszögezni, hogy én az Awash környéki afaroknál jártam, mintegy nyolcszáz kilométerre délre a Danakil depressziótól és az Erta Ale-vulkántól, ahol a tragédia történt. Ez azért lényeges különbség, mert bár azok az afarok is meglehetősen agresszívek, akiknél én jártam, de a vulkán környéki régió talán a világ egyik legveszélyesebb helye, az első tízben benne van. Nincs olyan ország, amelyik utazásra javasolná azt a területet az állampolgárainak, az USA külügyminisztériuma például úgy fogalmaz, hogy csak halaszthatatlan ügyintézés érdekében utazzon oda bárki is.
Ennek ellenére egymást érik ott a turistacsoportok…
– Ez igaz, hiszen az Afar-medence geológiailag a Föld egyik legaktívabb vidéke, tele forróvizes forrásokkal, sómezőkkel, és ott van az Erta Ale-pajzsvulkán. Tavaly szeptemberben, amikor a saját utamat szerveztem, gondolkoztam azon, hogy én is ebben a térségben látogassam-e meg az afarokat. Több helyi forrással is beszéltem – köztük egy antropológussal, aki el is kísért később Awashba –, akik nem javasolták ezt az utat. Azt mondták, hogy veszélyes, és a biztonsági intézkedések miatt költséges. Egy főre hatfős katonai kíséretet és két terepjárót kellett volna bérelni, és minden éjszaka egy rendőrőrsön aludtunk volna. A helyiek szerint ugyanis arrafelé előfordul, hogy fej vagy írás alapon lődözik az embereket.
Mi az oka ennek a feszültségnek? Azt olvastam, hogy az afarok hadilábon állnak az etióp és az eritreai kormánnyal, miközben a rivális Kerejuk törzzsel is háborúznak…
– A kérdés még ennél is összetettebb, ugyanis néhány éve ért véget az etióp–eritreai konfliktus, de béke-egyezmény máig nem született. Etióp állampolgárok nem léphetnek be Eritreába, a határ zár alatt van. Eközben számos különböző etnikum él a területen, köztük a nomád állattartó, folyamatosan vándorló afarok. Mivel folyamatosan szűkül az életterük és nő a népességük, egyre vadabb eszközökkel próbálnak legelőket szerezni a konkurens törzsektől. Közben az állam próbálja őket letelepíteni – mérsékelt sikerrel.
Mégis, mi a közvetlen oka annak, hogy az afarok a turistákat is megölik?
– Ez egy kirívó eset volt, megdöbbentem, amikor hallottam. Az emberrablások eddig is gyakoriak voltak, ebből finanszírozzák a fegyverbeszerzéseiket az eritreai afarok közreműködésével. A mostani akcióért az Afar Egységes Forradalmi Demokratikus Front vállalta a felelősséget, ami tulajdonképpen egy terrorszervezet. Nem elképzelhetetlen, hogy valamiféle afar egységesülésért, vagy akár saját államért küzdve hajtanak végre egyre véresebb támadásokat. Számos hasonló célt kitűző terrorszervezetnél látjuk, hogy ezzel hívják fel magukra a figyelmet, illetve így szereznek pénzt.
Milyennek ismerted meg az afarokat?
– A legtöbb turistához képest nagy különbség volt, hogy én beépültem közéjük. Amikor találkoztam velük, akkor a helyi antropológus kísérőm elmagyarázta nekik, hogy a ramadán egy részét velük szeretném tölteni, utána pedig együtt imádkoztak. Gyakorlatilag egy óra alatt eldőlt, hogy a következő heteket velük tölthetem, és nem mondják azt, hogy azonnal távozzak a területükről.
Természetesen abban az afar közösségben sem fogadott mindenki örömmel, többen megjegyezték, hogy jobb lenne, ha távoznék, és megesett, hogy kővel dobáltak meg. Ugyanakkor vendéglátóim védelmeztek: éjszaka hárman-négyen feküdtek a sátorunk előtt, az első este pedig a családfő két órát futott, hogy a szomszédos faluból vacsorának valót hozzon nekünk.
Egyetlen hibát követtem csak el: egy szent fa alatt sütöttem meg a kecskét, amit házigazdáinknak vettünk ajándékba. Emiatt a helyi vének egy napra börtönbe csuktak: egy sövénnyel elkerített területen kellett letöltenünk a büntetésünket. Éjszaka csak állhattunk, nappal csak ülhettünk, és mindössze két pohár kecsketejet kaptunk.
Mennyire vallásosak az afarok?
– Muszlim hitük van, de írástudatlanságukból fakadóan nem mélyültek el az iszlámban. Kérdezgettem őket, de Mohamed alapvető tanításait sem ismerték, mindössze pár imát tudtak, és egyetlen ember volt közöttük, aki tudott énekelni a Koránból.
Említetted, hogy nagyon agresszívek, ez mit jelent?
– Például azt, hogyha kell nekik a zseblámpa, ami a kezemben van, akkor nem kérdeznek semmit, hanem elveszik. Mivel évszázadok óta harcokban élnek, ilyen a viselkedésük, a mentalitásuk.
Ha ez a tragédia a te utazásod előtt történik, akkor is felkerested volna az afarokat?
– Biztos, hogy nem. Elmentem volna Etiópiába, de inkább az Omo folyó völgyébe vagy a hegyvidéken élőkhöz. A több mint 80 milliós Etiópia ugyanis csodálatos ország, nem szabad egybemosni őket az afarokkal, és azt is fontos kiemelni, hogy nem minden afar terrorista.

„Este mennyország, reggel pokol”

Afar terroristák vállalták a felelősséget azért a támadásért, amelyben öt turistát, köztük két magyar kutatót megöltek, két etióp személyt és két német turistát pedig elraboltak. Az egyelőre nem ismert, hogy az Afar Egységes Forradalmi Demokratikus Front miért gyilkolt.
Az etiópiai körúton résztvevő magyar kutatócsoport – amely kezdetben hétfős volt, de ketten még a tragédia előtt hazautaztak – január 15-én egy helyi utazási iroda szervezésében egy négynapos túrára indult, melynek egyik állomása az Erta Ale-vulkán volt. A csoport több forrásból is azt az információt kapta, hogy a terület látogatása teljesen biztonságos.
A vulkán területére folyamatosan érkeznek turisták, ott minden éjszaka körülbelül húsz-, harminctagú nemzetközi turistacsoport táborozik.
A magyar csoport január 16-án 20 óra körül – három másik csoporttal együtt, csoportonként két fegyveres őr kíséretében, az Afar régióra szóló útvonalengedélye birtokában – érkezett meg az Erta Ale felső táborába, amely fedett és fedetlen fa- és kőkunyhókból áll.
Január 16-áról 17-ére virradóra a magyar túrázók fegyverropogásra és hangos kiáltozásra riadtak föl, majd fegyveresek jelentek meg a hálóhelyük mellett. A hálózsákokban fekvő magyarokat a fegyveresek a kunyhók közötti nagyobb szabad területen sorakoztatták fel, majd lövéseket adtak le rájuk. Az első lövések Fábián Tamást, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) természeti földrajzi tanszékének oktatóját érték, aki azonnal elhunyt. A mellette álló Szabad Gábor – az SZTE Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinika adjunktusa – súlyosan megsebesült.
A sor másik végén álló Vizler Csaba – az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont (MTA SZBK) kutatója – és Puskás Irén - az SZTE természeti földrajzi tanszékének posztdoktor munkatársa – eközben egy szakadékba vetve magát próbált menekülni. Winter Zoltán – az MTA SZBK kutatója – egy közeli üres kunyhóba menekült. Néhány percnyi csönd után a magyarok előjöttek a búvóhelyekről, és megkezdték súlyosan sebesült társuk, Szabad Gábor elsősegélyben részesítését. Mint hazaérkezésük után Winter Zoltán és felesége, Puskás Irén egy sajtótájékoztatón elmondták: társukat az oldalán érte a támadók egy lövése, s bár a férfi erősen vérzett, több mint tizenhárom órán át életben tartották. A sérültet stabil oldalfekvésbe helyezték, próbálták csillapítani a vérzést, folyamatosan cukros vízzel itatták, így fenntartva vérnyomását, és hővédő fóliába is tekerték, hogy ne hűljön ki. Szabad Gábor orvosként – amíg tudott – maga adott instrukciókat ellátásához. A 39 esztendős kutatóban – az etióp hatóságok ígérete alapján – azzal tartották a lelket, hogy hamarosan helikopteren segítség érkezik, de az csak másfél nappal a támadás után ért oda.
Puskás Irén szavai szerint az Erta Ale-vulkán, amelyet január 16-án délután pillantottak meg, „maga volt a mennyország, ami reggelre pokollá változott”.

Jók és rosszak háborúja

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 16:37:03 +0100

A diktatúrák kialakulásában fõszerepet játszó tekintélyelvû gondolkodást nemhogy nem temette maga alá a 20. század, hanem napjainkban még inkább fölerõsödik. A rendkívüli önbizalomhiány és az indokolatlanul nagy társadalmi különbségek könnyen a kirekesztõ, radikális ideológiák felé sodorják a magukat a rendszerváltás veszteseinek érzõ tömegeket – derül ki Csepeli Györggyel folytatott beszélgetésünkbõl, aki társszerzõje az Új tekintélyelvûség a mai Magyarországon címmel nemrég megjelent kutatásnak.

Melyek a tekintélyelvű gondolkodás gyökerei itt, Közép-Kelet Európában?
– A kérdésfeltevés visszanyúlik a múlt század húszas éveibe: Frankfurtban volt egy szociológiai iskola, amely az első világháborúban vesztes német társadalomban megpróbálta feltérképezni azokat a vonásokat, amelyek nem sokkal később a fasizmushoz is elvezettek. Azt feltételezték, hogy itt a tekintélynek egy olyan sajátos válfajáról van szó, amely a társadalomban egy piramisszerű elv alapján szerveződött, melynek csúcsán a császár állt. A militáns, parancsuralmi rendszer azért tudott mindent áthatni, mert a család leképezte az állami tekintélyvilágot: ahogy a társadalomban a császár, úgy a családban az apa volt az első számú tekintély. Ez elsődlegesen a fiúkban hozta létre azt a fajta kritikátlan azonosulást a felsőbbséggel, amelynek a lényege, hogy lefelé nagyon is tapostak, míg fölfelé feltétel nélkül engedelmeskedtek. Ez a séma a frankfurti iskola szakemberei szerint a húszas években táptalajává vált azoknak az elméleteknek, amelyek segítségével a németek megpróbálták feldolgozni a háborús vereségüket. Erre épült rá a hitleri retorika, amely azt hangsúlyozta, hogy a német hadsereg a szigorú tekintélyi rendnek köszönhetően bátran helytállt, de a zsidók hátulról leszúrták, s emiatt következett be a vereség. Ez önmagában kevés lett volna persze: a nemzeti szocializmust a gazdasági világválság segítette hatalomra, valamint a weimari demokrácia képtelensége arra, hogy a tekintélyelvű tendenciákkal szemben felvegye a harcot.
Könyvük szerint az egyenlőségelven alapuló demokratikus gondolkodás mindig védtelen az alá-fölé rendeltséget teremtő intoleráns mentalitással szemben. Világméretekben mégis győzött az igazság a kétpólusú világ eltűnésével, vagy mégsem?
– Nem győzött, és ez az alapprobléma. A szexuális forradalomnak és a globalizációnak köszönhetően felbomlottak az állam és a család hagyományos keretei, mégis úgy látszik, hogy a fasiszta, majd bolsevik típusú diktatúrák idején beazonosított dogmatikus mentalitás mára nemhogy nem tűnt el, hanem még inkább fölerősödött. A tekintélyelvű személyiség merev módon gondolkodik a világról, elsődlegesen tagadásokból állítja össze az identitását, és kétosztatú világot feltételez, ahol egyik oldalon vannak a jók, másik oldalon a rosszak. Felmerül a kérdés, hogy ha a hagyományos tekintélyi rend alapjai, a család és az állam elenyészett, akkor miért él ma is olyan erősen az a fajta merev azonosulási készség egy párttal, mozgalommal, vezérrel, ami annak idején a húszas, harmincas évek Németországában teljesen magától értetődő volt?
Más ez a tekintélyelvűség, mint régen?
– Annyiban igen, hogy olyan gondolkodásmódhoz ragaszkodik, amelynek lebomlottak a tartóállványai, mivel sem az állam, sem a család nem a régi. Ez a tekintélyelvűség az óriási társadalmi egyenlőtlenségeket a különböző csoportok alsó- és felsőbbrendűségével magyarázza: az emberek kategoriális hovatartozásuk révén jobbak vagy rosszabbak másoknál. A kutatásunk azt mutatta ki, hogy ennek a mentalitásnak két típusa van. Az egyik osztályszempont alapján tesz különbséget. A konzervativizmus szerint egy felsőbb osztálybelinek több joga lehet az alsóbb osztályokhoz képest. A másik típus a vér szerinti kötelékek alapján különít el csoportokat, ez a hagyományos rasszista teória. Ez a két minta olykor együtt jár, olykor elválik egymástól, és van egy szűk kisebbsége a társadalomnak, amelyre azt lehet mondani, hogy mentes mindkét típusú kísértéstől, tehát semmilyen szempontból sem fogadja el, hogy jogos vagy szükségszerű az emberek közti egyenlőtlenség. A hozzáállás kialakulásában a mai napig meghatározó a család, a korai szocializáció hatása, ami ugyanakkor korrigálható is.
Mitől olyan szívós ez a dogmatikus gondolkodás?
– A kiinduló helyzet az a fajta globalizációból adódó, egzisztenciális problémák szülte bizonytalanságtömeg, amivel mindenkinek nagyon nehéz együtt élni. Rendkívül erős a félelem, a kiszolgáltatottság érzése a mai világban. Ezt a feszültséget, amit a bizonytalanság jelent, hatástalanítani lehet egy ilyen merev, leegyszerűsített gondolkodásmóddal egyfelől, egy romantikus, heroizáló gondolkodással másfelől, miszerint vannak hősök és árulók, ezáltal a világ értelmezhetőnek és kezelhetőnek tűnik. Enyhítő hatású az egyenlőtlenségelmélet, az antiszemitizmus, a rasszizmus és a bezárkózó nacionalizmus. Ezek segítségével el lehet élni úgy a nagy bizonytalanságban, hogy mi magunk nem teszünk semmit annak érdekében, hogy ne legyünk bizonytalanok.
Kérdés persze az is, hogy egyáltalán mit tehetünk, mivel a demokrácia lehetőségei itthon egyre csökkennek. Az elmúlt húsz évben rendszerszinten egyre inkább elégedetlenekké váltak az emberek, hiszen egy nagy tömegű, magát vesztesnek érző csoport áll szemben egy kis tömegű nyertes csoporttal, ez a szakadék irracionális. Gazdasági fellendülés hiányában a helyzet romlik, és még tovább rontható.
Ha azt vesszük, hogy a magyar emberek kimutathatóan kudarckerülők, bizonytalanságkerülők, konfliktuskerülők, rosszhiszeműek és zárkózottak, akkor mindebből az következik, hogy Magyarországon a tekintélyelvűség még régiós viszonylatban is kimagasló lehet.
– Ez sajnos így van. A legnagyobb probléma, hogy az önbizalmunkkal nagy baj van, ami a tekintélyelvűségnek nagyon jó táptalaja. Mert ha valaki önmagában nem bízik, akkor másokban sem hisz, és kénytelen külső támaszt keresni, de nem a bizalom alapján, hanem a vakhittel való azonosulási lehetőség alapján, és ez az igazi probléma. Ilyenkor könnyen behódol egy karizmatikus személynek, akivel kapcsolatban szükségszerűen hamis illúziókat táplál.
A nemzettudat könyvükben felsorolt vonásai közül a nemzeti paranoia elég általánosnak tűnik: össznépi szintű leképeződése az egyént kínzó magányosságnak, magárautaltságnak, „senkiben sem bízhatok” érzésnek. Ez jól megmutatkozott a közelmúltban is, amikor arról beszéltek a politikusaink, hogy szervezett nemzetközi támadás érte Magyarországot…
– Igen, ez az igazi hungarikum, ez a fajta nemzettudat, az árvaságkomplexus, elszigeteltségérzés. Ebben az elmúlt húsz év semmi újat nem produkált, csak ráépített a korábbi traumákra, melyeknek lényege, hogy teljesen egyedül vagyunk, mindenki az ellenségünk, rajtunk senki sem segít, mártírként feláldozzuk magunkat a nyugat védelméért. Ez egy nagyon súlyos lelki teher a magyarok számára, hogy még egymás között keresik az ellenséget. Ebből jön létre egy folyamatos megosztottság, polgárháborús helyzet egyrészt, illetve egy nagyfokú atomizáltság másrészt, hiszen az általunk megkérdezettek kilencven százaléka semmilyen szervezetnek sem volt tagja. Ez a bezárkózottság az önbizalomhiányt, a magányérzetet még tovább fokozza, s ha valaki egy nagyon erős üzenettel rárepül erre a nagyon atomizálódott társadalomra, akkor képes egy tekintélyelvű közösséget létrehozni, amint azt könyvünk esettanulmánya jól mutatja, hogy egy radikális szélsőjobbos csoport hogyan tudja a közösség élményét biztosítani ezen a bázison. Ugyanakkor ellenpéldaként felhozhatjuk a környezetvédőket, én az ellenszert mindenképpen a civiltársadalom-szerveződésben látnám.
Kérdés, hogy a környezetvédelem mennyire lehet szívügye egy lestrapált társadalomnak? Mi jelenthet védelmet a radikális, kirekesztő ideológiákkal szemben?
– Azt, hogy valaki milyen közösséghez szegődik, leginkább, bár nem egyértelműen az iskolai végzettség határozza meg. A másik, ami nagyon meghatározó, a munka. Magyarországon a gazdaságilag aktív korú népesség felének jogi értelemben nincs munkaviszonya. Ez eleve nem normális jelenség, s ha társul egy bezártsággal, egy nemzeti fantáziavilággal, illetve a másságnak egy olyan típusú reprezentációjával, mint az antiszemitizmus vagy a cigányellenesség, amire elég könnyű szert tenni, különösen, ha valaki vidéken él, akkor szinte egyenes útja van a radikális csoportosulásokhoz.
A vallásosság ebben mennyire befolyásoló?
– Úgy láttuk, hogy normális esetben védettséget jelenthet a tekintélyelvűséggel szemben, mivel perspektívát, életmagyarázatot ad, a világ kezelhetőbbé válik, az egyén védettebb.
A könyvükben bemutatott Őrsereg nemzeti radikalizmusa milyen viszonyban áll a jelenlegi kormányzó elit nemzetképével?
– Színtiszta fantazmagória, ami megoldás lehet egy pár száz fős csoport identitásválságára, de országos szinten működésképtelen.
Mit szól a temetetlen múlt, az elmaradt történelmi igazságtételek közérzetet romboló teóriájához?
– Rákérdeztünk erre, de a válaszadók kilencven százalékánál nem volt személyes érintettség, családi üldözöttség-élmény. Létezik az emberek fel nem dolgozott múltja, de ezt nem feltétlenül politikai terminusokban lehet csak értelmezni, hanem úgy, hogy mindenkinek van egy elmondatlan története.
Egyáltalán képesek lennénk rendbe tenni a múltunkat ilyen lelkivilággal? Ilyen fokú önbizalom- és önkritikahiány mellett?
– Persze, hogy képesek lennénk. A terápia alapja a beszéltetés. Például az internet egy jó terep lehet arra, hogy az emberek végre elmondhassák, mi történt velük vagy a felmenőikkel, hogy kibeszélhessék magukat egymásnak. Ily módon, a magántörténetek sokaságából jön létre a mindennapi életben egy olyan mozaik, ami az emberi lét lényege: hogy sokféle olvasata létezik.
Az internetes felület marad lassan a szabadság egyetlen terepe, csak kérdés, hogy élünk vagy visszaélünk vele. Annyi bizonyos, hogy a radikálisoknak, szélsőségeseknek kiváló közeget jelent.
– A névtelenség, a belépési küszöb alacsonysága elszabadította a poklot. Aki ír, annak nincsen semmi akadálya, hogy megsokszorozza magát ebben a térben. Ezért úgy tűnik, a racionális kommunikációnak az internet – legalábbis egyelőre – nem a hordozó terepe.
A józan többség különösen hallgatag. Hol marad a civil kurázsi, a kiállás bátorsága?
– Az internetes szerveződések jelentőseknek látszanak, de még nem tudni, hogy mennyire lesznek tartósak. Már csak azért sem, mert a kiállás feltétele az egzisztenciális függetlenség. Akinek van mit veszítenie, az gyáva lesz, mert nem lesz bolond beáldozni magát és a gyerekeit. Ha lenne polgári egzisztenciája, nem függne az államtól, akkor megjönne a bátorsága. Most sajnos épp az ellenkező tendencia érvényesül, az állam megpróbál mindenkit magához láncolni, vagy kriminalizálja, és kitaszítja a nemzetből.
A húsz éve tartó szabadságkeresésünknek mennyire szükségszerű epizódja a mostani kiábrándulás és visszarendeződés? Ez is a folyamat elkerülhetetlen része, amin majd átlendülünk?
– Lehet, hogy az elmúlt húsz év volt az epizód, hiszen a mostani tendencia eléggé visszafordíthatatlannak tűnik. Az igazi kérdés, hogy a demokratikus nemzetek közössége, melynek Magyarország része, eltűri-e azt, hogy a tendencia visszafordíthatatlan maradjon.

Vahabita falvak kétszáz kilométerre a magyar határtól

Hetek Online — Thu, 26 Jan 2012 14:42:31 +0100

Január közepén Banja Luka egyik sportcsarnokában a rendőrség több kilogrammnyi pusztító erejű robbanószert, lőfegyvereket, lőszert és kézigránátokat talált egy nappal az előtt, hogy a boszniai Szerb Köztársaság fennállásának 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen a csarnokban megjelentek Szerbia és a boszniai szerb állam legfelső vezetésének tagjai, valamint a szerb pravoszláv egyház vezető tisztségviselői. A hatóságok szerint a térség destabilizálása céljából nagyszabású iszlám terrorakció volt készülőben.

Ivica Dačić szerb belügyminiszter már tavaly nyáron jelezte kollégái Hágában megrendezett találkozóján, hogy Szerbiát támadás fenyegeti az albán és koszovói terroristák részéről. Dačić beszámolt a raškai körzetben megfigyelt terrorista tevékenységekről is, ahol a mai napig a radikális iszlámot képviselő vahabiták jelentenek biztonsági problémát. A szóban forgó területen a rendőrség 15 vahabitát tartóztatott le, akiket terrortámadás tervezése és fegyver, illetve robbanóanyag birtoklása miatt el is ítélt a bíróság. Egy évvel korábban pedig ismert gyülekezőhelyükön, Gornja Maoča településen csapott le rájuk egy nagyszabású művelet keretében hatszáz bosnyák rendőr, és az ország helyzetének megingatásával gyanúsította meg őket. Ez volt a legnagyobb rendőrségi akció az országban az 1992 és 1995 között dúló háború óta. A több tucat előállított között volt a fundamentalista közösség vezetője, Nusret Imamović is. A prédikátor az interneten terjeszti fanatikus tanait, melyben kiemelt szerep jut a dzsihád tanának is.

Mit keresnek a vahabiták a Balkánon?

Egy lapunknak nyilatkozó magyar békefenntartó beszámolója szerint a bosnyák muzulmánok Tito idején mérsékelt szunnitaként élték mindennapjaikat, egészen a balkáni háborúk idejéig, amikor is Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina első elnöke iszlám harcosokat hívott Boszniába a tartomány megvédésére, az ortodox szerbekkel és a horvát katolikusokkal szemben. Vahabiták százai érkeztek elsősorban Szaúd-Arábia (itt államvallás) és Jemen területéről, hogy szent háborút vívjanak a kereszténységgel. A mudzsahedek vezetésével megalakították az iszlám dandárt, amely a 7. muzulmán hadtest néven harcolt a szerb konfliktusokban. Izetbegović akkor mérsékelt muzulmánként viselkedett a nyugati vezetőkkel folytatott tárgyalások során, mára azonban egyértelműen bebizonyosodott, hogy együttműködött az al-Kaidával, sőt magával Bin Ladennel is tartotta a kapcsolatot.

A '95-ben elfogadott béke véget vetett a vallási háborúnak, és kimondta, hogy a mudzsahedeknek el kell hagyniuk a térséget, a lassú békefolyamat következtében többségük azonban az újonnan megalakult ország területén maradt, sőt még az állampolgárságot is megkapta. Azóta felfogásukhoz hűen folyamatosan toborozzák az új híveket a muzulmán lakosság köréből egy szíriai imám vezetésével. Mivel Imad al-Huszszein egyre kényelmetlenebbé vált a bosnyákok számára, többször is kiutasították az országból, ám az elhúzódó jogi procedúrának köszönhetően máig háborítatlanul tevékenykedhet.

„Becslések szerint a Boszniában élő 1,4 millió muzulmán közül mintegy tízezerre tehető a vahabiták száma. Többségük kis, elszigetelt falvakban él az iszlám törvények, a saría alapján, és életmódjukban nem akadályozzák őket a hivatalos szervek" - magyarázta lapunknak egy névtelenséget kérő vajdasági magyar újságíró.

A szélsőséges csoportok által kontrollált településeken főleg mezőgazdaságból élnek, elutasítják a televízió és a telefon használatát, valamint gyermekeiket állami iskola helyett medreszekben, muszlim tanodákban képzik a jordániai nemzeti alaptanterv szerint. Szakértőnk úgy tudja, hogy a muzulmán iskolák korábbi tanulói közül több fiatal került már a mozgalom vezetésébe. Bár nagyon nehéz bizonyítani, fokozatosan gyarapodik a vahabiták számlájára írható terrorakciók száma. 1996-ban egy horvát rendőrt gyilkoltak meg, a 2000-es év végén a keresztény szenteste akartak merényleteket végrehajtani, tavalyelőtt pedig feltehetően egy vahabita csoport robbantott a bugojnói rendőrőrsnél. A támadásban egy ember meghalt és sokan megsebesültek.

Mit nekik Washington

A Gornja Maoča-i nagyszabású bosnyák rendőrségi akció után a falusiak ellenségesen viselkedtek az odatóduló újságírókkal, azonnali távozásra szólították fel, és a település határáig kísérték őket. Egy odalátogató riporternő, Belma Bećirbašić arról számolt be, hogy egy, a Brčkói kantonhoz tartozó faluban helyi férfiak egy csoportja erőszakkal állította meg őt és kísérőit annak ellenére, hogy az iszlám előírásainak megfelelő hidzsábbal fedte le a haját. Az út mellett íjjal és nyílvesszőkkel játszadozó gyerekektől kérdezték meg, hogy jó felé járnak-e, s közben a fotóriporter egyikükről készített egy képet. Kisvártatva három autó jelent meg, és leszorították őket az útról. Az egyik kocsiból hosszú, őszes szakállú, magas férfi szállt ki, és köszönés helyett a fényképezőgépet követelte. Igazoltatták, megmotozták őket, átkutatták az autót, majd közölték, hogy ők egy zárt közösség, akiket senkinek sincs joga kéretlenül meglátogatni. (Brčko és környéke felügyeletét egyébként a bosnyák állam, illetve maga az Európai Unió látja el.) Az újságírónő ellenvetéseire csak annyit mondtak, hogy fogja be a száját, mert nőkkel eleve nem tárgyalnak. Amikor pedig Szarajevóra hivatkoztak, csak annyi választ kaptak, hogy vahabita látogatóik washingtoniakat is zavartak már el.

Belma Bećirbašić azért ment a magyar fővárostól néhány óra autózással elérhető településre, hogy a saját szemével győződjön meg arról, vajon az ottani gyerekek valóban a jordániai nemzeti alaptanterv szerint tanulnak-e. Kutatásait a zárt iszlám közösségek párhuzamos oktatásáról azt követően kezdte, miután Smajo Abdurahmanovićot, a zavidovići lakosú Velid Zahirović megölésével vádolták meg, az áldozat ugyanis nem akarta későbbi gyilkosához hozzáadni tízéves lányát. A lánykérő a kislányt egy, a Koránt a fundamentalista elvek alapján oktató iszlám vallási iskolában nézte ki magának. A régió rurális, azaz belterjes falusi területeiről egyre több gyereket íratnak ki a bosnyák állami iskolákból, és helyette a „korános", vagyis az oktatási minisztérium szükséges engedélyével nem rendelkező, vallási alapon működő magániskolákba járatják őket. A helyiek azzal indokolták iskolaalapítási kérvényüket, hogy „a falvak messze találhatók az olyan nagyobb településektől, ahol van iskola", másrészt az állami iskolákban „egyes tantárgyak nem állnak összhangban az iszlám előírásaival".

A bosznia-hercegovinai BH DANI című újságban közzé tett cikk szerzője azért próbált kapcsolatba lépni Nusret Imamovićcsal, a helyi vahabita közösség önjelölt vezetőjével, a „saría jog professzorával", mert szerette volna bemutatni, hogyan zajlik náluk az oktatás, mire tanítják gyermekeiket annak fényében, hogy nemrég egy nyilatkozatában kifejtette: „Nem tiltjuk az öngyilkos merényletek végrehajtását, viszont csak különleges esetekben szabad őket alkalmazni." A nagy közfelháborodást kiváltó szöveget a putvjernika.com címen elérhető bosnyák nyelvű iszlám honlapon tették közzé, ahol Oszama bin Laden Európának címzett üzenete örvendett egykor a legnagyobb látogatottságnak. A professzor ugyanott a karrierista, házas nőkről is kifejtette véleményét: „Egy férfi elválhat a feleségétől, ha az asszony alapos ok nélkül nem akar gyerekeket szülni. A munka és a karrier semmi esetre sem alapos ok ez esetben. Éppen ellenkezőleg, egy nő számára a legjobb karrier a gyermekek világrahozatala, és Allah igaz hitére nevelése."

Európai iszlám bástya

A Danas nevű lap egyébként azt is kiderítette, hogy tavaly októberben a szarajevói amerikai nagykövetségre lövöldöző, fundamentalista merénylő, Mevlid Jasarević nem Boszniából, hanem a dél-szerbiai Szandzsákból származik, és abban a Gornja Maočaban képezték ki, ahol az újságírónőt és kollégáját az inzultus érte. A régió székhelye, Novi Pazar az iszlám terroristák másik fontos „délszláv" fellegvára. A Szandzsákban gyakorolt vahabizmus központi alakja Muamer Zukorlić mufti ellen a hatóságok 2007-ben kezdtek kiterjedt akciót, melynek során sok követőjét letartóztatták a Tutin közelében elhelyezkedő Ninaja nevű hegyen, mozgalma ennek ellenére máig töretlen népszerűségnek örvend.

Dževad Galijašević, boszniai muszlim politológus szerint a hatalom stratégiailag legnagyobb hibája eddig az volt, hogy a térségben állomásozó nemzetközi szervek elbagatellizálták a szélsőségesek jelenlétét. Egy, a politológus által közölt tanulmány szerint Alija Izetbegović elnöksége a '90-es évek háborús időszaka óta támogatóan és kesztyűs kézzel bánt a vahabitákkal. A szakember szerint sok gyilkosság és terrorcselekmény történt Boszniában, melyekben a vahabiták jelentős szerepet játszhattak, ezeket azonban mindezidáig úgy kezelték, mint más, köztörvényes bűntetteket. A politológus becslése szerint az ország 1,5 millió muzulmán lakójának körülbelül 12 százaléka támogatja a vahabiták mozgalmát.

A lapunk által megkérdezett szakértő szerint az iszlamisták mind nagyobb veszélyt jelenthetnek a térségre, az utóbbi évek szaporodó támadásai arra utalnak, hogy Bosznia-Hercegovina az európai iszlám terrorizmus egyik bástyájává válhat. A szerb hatóságok, illetve a bosnyák szervek gyakorlatilag napi szinten kénytelenek foglalkozni a problémával. A vahabita iskolákban és mecsetekben folyamatos „utánpótlás-nevelés" zajlik, és már a nyilvánosság előtt is egyre több vezetőjük hirdeti, hogy céljaikat csak fegyverrel lehet megvalósítani.

Galijašević szerint, ha az érintett kormányok hagyják kibontakozni a vahabiták mozgalmát, akkor hamarosan olyan terrorcselekmények történhetnek a Balkánon is, mint Oroszországban és annak kaukázusi köztársaságaiban. A pesszimista jóslathoz csatlakozik Darko Trifunović szerb terrorszakértő is, aki kollégájával együtt már régóta figyelmeztette a kormányt és a boszniai nemzetközi főmegbízottat: az ország hamarosan a terroristák melegágyává és az al-Kaida kiképzőhelyévé válhat.

A bosnyák helyzetet tovább bonyolítja, hogy az államberendezkedéssel elégedetlen boszniai szerbekben a délszláv háborúk óta él a muszlimoktól való fenyegetettség érzése, így a szélsőséges vahabiták tevékenysége kifejezetten felerősíti a Bosznia-Hercegovinát szétfeszíteni igyekvő szerb törekvéseket, mivel - elmondásuk szerint - senki sem akar egy államban élni terroristákkal.

Koránból terror

A vahabita mozgalom az iszlám szigorú, hanbalita jogi irányzatából (madzhab) nõtt ki a 18. században. Fõ gondolata az iszlám eszméinek megtisztítása a vallásra rárakódott „idegen elemektõl”, és ezzel a Korán eredeti tanainak feltétlen és következetes érvényesítése. Mozgalommá legfõbb harcosa, Mohamed Ibn Abd al-Vahab (1703–1792) tevékenysége nyomán vált, aki küldetéstudattól vezérelve gyújtó hatású prédikációkat tartott a beduinok erkölcsi romlottsága, a szentek imádata és a vallási újítások ellen. „Szent háborújához” jelentõs számú hívõt nyert meg a nincstelen néptömegektõl a gazdag uralkodócsaládokig.
A vahabi vallási vezetõk szerint a Korán mindenhol egyértelmûen fogalmaz, így tanításait szó szerint kell érteni, és a való életbe átültetni. Bár a vahabizmus összességében kisebbségi álláspont az iszlám világban, mégis nagy a befolyása a különbözõ radikális mozgalmakra az egész Közel-Keleten. Szélsõséges formái fô forrásai az iszlám terrornak. Oszama bin Laden is szaúd-arábiai származású és fanatikus vahabita volt. Õt elsõsorban az egyiptomi Muszlim Testvériség fõ ideológusa, Szaid Kutb eszméi befolyásolták. Kutbista mintára szervezte meg hadseregét, az al-Kaidát is. A vahabizmus ma államvallás Szaúd-Arábiában, és sok követõre talált Bosznia-szerte is.

Magyarországról is elérhetõk a legjobb egyetemek

Hetek Online — Thu, 26 Jan 2012 14:15:14 +0100

„Miért kellene ma a diákoknak ugyanazokat az eszközöket használniuk a tanuláshoz, mint az 1950-es években? Olyan ez, mintha arra a világra készítenénk fel őket, ami már nem is létezik" - áll az Apple legújabb kampányvideójában, amellyel az interaktív tankönyveket népszerűsítik. Az amerikai cég a világ legjobb egyetemeit nyerte meg partnernek ahhoz, hogy bárki számára ingyenesen elérhetővé tegyék kurzusaik egy részét. Ma már egy regisztrációt követően be lehet iratkozni a Stanford vagy a Yale Egyetemek kiválasztott szemesztereire, ami sokak szerint világméretekben forradalmasíthatja az oktatást.

Amióta Kr. e. 387-ben Platón megalapította az első akadémiát, a felsőoktatási intézmények egy közös jellemzővel rendelkeztek: tudást mindig csak keveseknek tudtak biztosítani. Bár az elmúlt évtizedekben egyre szélesebb társadalmi rétegnek vált elérhetővé az egyetemek zárt világa, azok még így sem tudtak felnőni a huszonegyedik század követelményeihez. A naprakész és legmagasabb szintű tudás követelménye, úgy, hogy közben a tudományágak egyre sokrétűbbek és akár évről évre változnak, olyan kihívást jelent az egyetemek számára, aminek egyre kevésbé tudnak megfelelni.

Amire a korlátozott erőforrásokkal rendelkező intézmények önmagukban, a régi eszközökkel nem képesek, a több tízmilliárd dollár tőkeerejű technológiai cégek talán igen. Legalábbis ebben bízik az Apple, amely január közepén két új szolgáltatásával lépett be elsőként erre a - sok szakértő szerint az évszázad üzletét jelentő - piacra.

A New Yorkban megtartott sajtótájékoztatón a cég nem mutatott semmilyen új eszközt, a hangsúly ezúttal az oktatás forradalmán volt. Elsőként az iBooks 2-ről lehetett hallani, ami a tankönyvek új generációját jelenti. Phil Schiller, az Apple alelnöke (képünkön) szerint „korunk tankönyvének hordozhatónak, naprakésznek, tartósnak, kereshetőnek és mindenekelőtt interaktívnak kell lennie".

Az amerikai középiskolások 90 százalékát ellátó három nagy tankönyvkiadó új digitális tankönyvsorozatai kétségkívül teljesítik is ezeket az elvárásokat. Az iPadhez hasonló digitális eszközök adottságait kihasználó könyvek videót, interaktív elemeket, infógrafikát, 3D-s modelleket, tanulást segítő jegyzetelőrendszert, valamint papír alapon elképzelhetetlen mennyiségű képanyagot tartalmaznak. Mindezt 16 dolláros átlagáron, miközben az Egyesült Államokban egy tankönyv ára általában 50 dollártól indul. A tananyag ráadásul online „frissül", így mindig a legújabb kiadás áll a tanuló rendelkezésére. Az új rendszerrel mindenki jól jár, a tanárok, akik új módon inspirálhatják tanulóikat, a diákok, akik kedvenc készülékükön tanulhatnak és persze leginkább az Apple, aki 2012-ben tömegesen szeretné elárasztani az amerikai iskolákat és egyetemeket olcsó iPadekkel.

Míg az iBooks az oktatás módját hivatott megváltoztatni, az Apple másik nagy bejelentése már magát az oktatási rendszert gondolja újra. „Tanulj bármit, bárhol, bármikor" - hirdeti az iTunes University, a cég mindenki számára elérhető nyílt „egyeteme". A 2007-ben indított projekthez mára több mint ezer oktatási intézmény csatlakozott, köztük a Stanford, a Yale, az MIT, az Oxfordi és a Cambridge-i egyetemek, valamint a Berkeley, hogy csak a legnevesebb intézményeket említsük a világ 26 országából. A program eddigi sikerét mutatja, hogy alig négy év alatt több mint 700 millió előadást töltöttek le. Az Apple a sikereket és az új lehetőségeket látva januártól hat nagy intézmény segítségével több mint 300 teljes kurzust tettek elérhetővé, amihez rövid időn belül további ingyenes és később fizetős tárgyak kapcsolódhatnak. Ezek a kurzusok teljes mértékben a digitális világ nyújtotta előnyökre építenek, és anyagaik közé az előadásokon túl felkerülnek majd az iBooks 2-re épülő interaktív jegyzetek is.

Az új online oktatási rendszerek hihetetlen lehetőségeket rejtenek magukban: az egyetemek jobban tudnak majd specializálódni, mert megszűnik az a kényszer, hogy mindenben a legjobbat kell nyújtaniuk. A diákok az elméleti tudás megszerzése mellett jobban fel tudnak készülni a munkaerő-piaci követelményekre, hiszen élvonalbeli tudáshoz juthatnak a legjobb oktatóktól, azokból a tárgyakból, amelyekre igazából szükségük van. Lehetővé teszi, hogy a tanulás és a továbbképzés az emberek mindennapi életének részévé váljon, és személyre szabott oktatási tervet dolgozunk ki magunknak aktuális érdeklődési és feladatkörünknek megfelelően.

Nem utolsósorban pedig, a történelemben először internetkapcsolaton és nyelvtudáson keresztül a világon bárki számára elérhetővé válhat a felsőoktatás legmagasabb szintje, függetlenül attól, hogy hol és milyen körülmények között él, vagy éppen milyen az adott ország politikai helyzete.

Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, az kell, hogy a nagy technológiai cégek üzletet lássanak benne, mert ha igen, akkor már csak a bürokrácián múlik, hogy a fent felsoroltak mikor válhatnak valósággá. Szerencsére a Google, a Microsoft és az Amazon is nagyban dolgozik már azon, hogy hogyan tudná követni az Apple előremutató példáját.

Kultúrgyár Ózdon

Hetek Online — Fri, 20 Jan 2012 16:29:52 +0100

Egy digitalizációs városfejlesztési terv keretében 2020-ra a lepusztult egykori iparvárost, Ózdot Magyarország kulturális fõvárosává teszik. Az észak-borsodi város kohászati mûemléképületeit alakítják át országos digitalizációs és logisztikai központtá.

Nagyszabású kulturális beruházás megvalósítását tervezi a kormány Ózdon, a munkanélküliséggel sújtott észak-borsodi régió gazdasági fellendítésének céljából. Az ózdi kohászati művek közel kétszáz éves ipari épületörökségének teljes felújítása és korszerűsítése révén létrehoznák az országos digitalizációs és logisztikai központot a nemzeti kultúrkincs (múzeumok és könyvtárak állománya, egyházi, köz- és magángyűjtemények) hozzáférhetőségének biztosítása céljából – virtuálisan és valóságosan is. A Magyar Nemzeti Digitális Archívum (MaNDA) ózdi komplexuma egyben nemzetközi „kreatívipari” szolgáltató centrumként is működne, ahol a legkorszerűbb, akár háromdimenziós digitalizációs technikával örökítenék meg a hazai és külföldi műkincseket, elérhetővé téve őket a széles nagyközönség számára is. A központi „adatbank” egyebek mellett a kulturális GPS, az oktatási, közművelődési, idegenforgalmi, tudományos szféra információs bázisaként is szolgálna.
„A magyar műkincsek alig hét százaléka kerül a szűk nagyközönség elé. A többi alkotás raktározása, karbantartása igen esetleges és drága, a létezésükről is kevesen tudnak, ilyenformán ezek a művek mondhatni nem is léteznek” –magyarázza Riz Gábor ózdi fideszes országgyűlési képviselő. Tárolásuk egy központi helyen, a lehető legkorszerűbb körülmények között szerinte biztonságosabb is, olcsóbb is, miközben hozzáférhetővé válnak a kutatók, kiállításszervezők, érdeklődők számára, és a digitalizációjuk is biztosított.
A külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy a híres múzeumok raktárkészleteire épített „leányintézmények” a lepusztult iparvidékekre telepítve gazdasági felhajtóerővel bírnak, elsősorban az idegenforgalom terén. A kultúraipar, s ezen belül a kreatívipar a legdinamikusabban fejlődő ágazat Európában, megelőzi az ipari szektort – állítja Riz Gábor.
A „kreatívipar” gyűjtőfogalom: idetartozik a divat, művészet, reklám, IT, szabadidősport, média, design is. A kultúra- és élményipar iránt megnövekedett kereslet tapasztalható világszerte, ám az ózdi Kultúrgyár ezen túlmenően egyfajta technológiai fellegvár, a művek tárolásának, karbantartásának, illetve virtuális sokszorosításának és nyilvántartásának európai szintű központja kíván lenni. Számítások szerint a Kultúrgyár működése a projekt első, hároméves szakaszának lezárta után indul majd be.
Hogy miért éppen Ózdra esett a választás, azt Riz Gábor két okkal magyarázza. Egyrészt a hajdani iparváros egyedülálló abból a szempontból, hogy a centrumában egy pusztulófélben lévő, több tízezer négyzetméternyi ipari épületegyüttes és park tátong, amely kedvező közlekedési és közmű infrastruktúrával bír: „a vasút házhoz megy.” Másrészt néhány éve Ózdon került archiválásra az OEP teljes papíralapú dokumentációs állománya, ami tapasztalt helyi munkaerőt is feltételez. Harmadrészt Ózd az informatikusképzésben erős miskolci egyetem és a bölcsészképző egri főiskola között van félúton, továbbá régiós központi fekvése, fővárosközelisége is pozitívum.
Évtizedes projektről van szó, 10 milliárd forintos komplex beruházásról, 700 képzett ember tartós foglalkoztatásáról, illetve sok szálon kapcsolódó régiós beruházásokról is. A terv egyelőre előkészítő szakaszban van: decemberben született együttműködési megállapodás az ózdi városvezetés és a MaNDA között – mondja Riz Gábor. Az „ózdi kiútprogram”-ként is emlegetett projekt megvalósítása uniós fejlesztési forrásokon alapul, az Europeana terv része, amelynek égisze alatt nemcsak nemzeti, hanem uniós szinten is egységes adatbázisba rendezik a tagországok kulturális örökségét. Az egyes országok adatbázisukat saját szerzői jogi törvényeik szerint kezelik, aminek legújabb magyar változata még várat magára. A kormány-ülésen kiemelt fejlesztési tervként várhatóan még januárban napirendre kerül az ózdi program, amely az NGM Növekedési Tervének része.
„Ózd 36 ezer lakosának egyharmada roma, a munkanélküliség 22 százalékos, nagy az elvándorlási arány, egy nyári internetes szavazás hazánk legélhetetlenebb városaként hozta ki a települést” – mondja Hodnics Krisztián helyi vállalkozó. Szerinte első hallásra az ózdiak is kétkedve fogadták, hogy Magyarország kulturális fővárosává válhatnak, de jobban belegondolva mindinkább megbarátkoztak az ötlettel. Ha a virtuális téren át bekapcsolódnak a kulturális szolgáltatások világába, akkor a valóságban is kézzelfogható változások indulhatnak el a régióban, amelynek mondhatni ez az egyetlen reménysége.
„A kultúra egyértelműen nem tartható fenn abban a hagyományos intézményi struktúrában, ami több évszázad alatt kialakult” – mondta lapunknak Fórizs Zoltán, a MaNDA ózdi projektjének vezetője. A digitalizáció újfajta információközvetítésként tudja ezeket az értékeket a mai világban megszerezhető ismeretté tenni. Ehhez kapcsolódik a digitalizációs városfejlesztési program is, amelynek keretében 2020-ra Ózdból egy digitális várost hoznak létre, ami teljesen újszerű kezdeményezés.
Sokan tartanak attól, hogy a folyamat vége az lesz, hogy teljesen virtuális térre terelődik át a kulturális világ, pláne Magyarországon, ahol éppen a múzeumi szféra gazdasági átvilágítása és intézményi átszervezése zajlik. Elég csak a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum összevonására gondolni, melynek kapcsán folynak a találgatások arról, vajon hol köt ki az MNG gyűjteménye. Bár az illetékesek szerint két külön történetről van szó, nem zárható ki, hogy a szálak előbb-utóbb összeérnek. Tény, hogy a nemzeti műkincs-digitalizációs projekthez a NEFMI kezdeményezésére minden jelentősebb hazai közgyűjtemény csatlakozott.
„A kérdés az, hogyan tudunk a nemzeti kultúra ügyéből egy kulturális és kreatív szolgáltatóipart létrehozni, hogyan lehet elindulni egy olyan pályán, ahol a kultúra fenntartása nem egy klasszikus költségvetési alapon nyugszik, hanem önfenntartó módon elmegy egyfajta komplex szolgáltatásipar irányába. Ebben a projektben rengeteg szakembert lehet foglalkoztatni távmunkával, de az egész komplexum maga is végezhet távmunkában rengeteg feladatot külföldre. Magyarország informatika terén jól áll, s Európa legkorszerűbb digitalizációs központjává válhat” – fejtegeti Fórizs Zoltán. Hozzáteszi: ez egyben nagyszabású kulturális reformot is jelent. Meg kell tenni az első lépéseket, elébe menni kicsit a trendeknek, amihez szemléletváltás is szükségeltetik.

Vukovár rózsái

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 18:54:23 +0100

Szlavónia fővárosától, Eszéktől 36 kilométerre délkeletre, a Duna jobb partján, a Vuka folyó torkolatánál fekszik Vukovár, amelyet a régi magyarok csak Valkóvárnak hívtak. Az egykori barokk város nevét húsz évvel ezelőtt ismerte meg a világ, és az akkori tragikus események a mai napig meghatározzák az itt élő lakosok – a horvátok, szerbek, németek, bosnyákok és magyarok – életét.

Vukovár mindig is stratégiai helynek számított. A város területén a rómaiak erődöt építettek. Vukovárt a korabeli források először 1150-ben castrum Vlcou néven említik. Luxemburgi Zsigmond magyar király a közeli Bázaközben győzte le a Boszniából betörő Horváti János bán seregét. A térséget a török dúlta, majd 1687-ben a Villányi-hegység lábainál lezajlott nagyharsányi (más néven második mohácsi) csata után szabadult fel Vukovár a szultán igája alól. A Habsburgok idején nyerte el későbbi arculatát, ekkor épült egyik ékessége, az Eltz-kastély, és egyben megerősödött közigazgatási szerepe: Trianonig Szerém vármegye vukovári járásának székhelye volt. 1848 novemberében Vukováron győzte le a szerbeket gróf Batthyány Kázmér baranyai főispán, kormánybiztos. A szabadságharc leverése után a város egy volt csupán a Monarchia délvidéki városai közül, bár fontosságát a dunai kikötő erősítette.
1910-ben Vukováron 10 359 polgár élt: ebből 4125 horvát, 3502 német, 1592 szerb és 954 magyar. A magyarság jelenléte a történelem során mindvégig jelentős volt, mind a város igazgatásában, mind a gazdasági-kereskedelmi, oktatási vagy kulturális életében. Vukovár a két világháború között a Szerb–Horvát–Szlovén, majd később a Jugoszláv Királysághoz tartozott. 1945-től a Tito-rendszer alatt békében éltek itt a nemzetiségek: egymás között házasodtak, kereskedtek, közösen igazgatták a várost. Aztán jött 1991: Horvátország függetlenségének kikiáltása. Nemzetközi tiltakozás ellenére a Jugoszláv Néphadsereg 40 ezer fős alakulattal és 600 tankkal zúdult rá Vukovárra, amelyet azonban a hős védők hónapokig tartani tudtak. A város végül elesett, szinte teljesen lerombolták, fogságba esett védőit kivégezték. A mai napig közel 2000 ember szerepel az eltűntek listáján.
A Duna-parti Vukovár lett a független Horvátország jelképe, a hősiesség és hazaszeretet nemzetközileg is elismert példája. 1998-ban ENSZ-közvetítéssel visszakerült Horvátországhoz. Ma Vukovár több mint 30 ezer lakosú, békés város, Vukovár-Szerém megye székhelye, ahol a két legnagyobb etnikum – a horvát és a szerb – együtt él, de intézményeiben mégis elkülönül egymástól.
Rozalija Jakumetović, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnöke személyesen is átélte a húsz évvel ezelőtti eseményeket. Rozalija asszony a megalakulástól kezdve vezeti a magyar egyesületet. „Már 2000-től kerestem a lehetőséget a több mint 400 Vukováron élő magyar összefogására. Az egyesület jogelődjének az 1940-es évek elején működő magyar ifjúsági cserkészegyesületet tekinthetjük. Megalakulásához a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségétől (HMDK) kaptunk támogatást” – mondja Rozalija elnök asszony. A Vukovári Magyarok Egyesülete a közel négyéves működése alatt számos eredményt ért el: 150 stabil, aktív taggal rendelkezik. Létrehozták az Őszirózsa Asszonykórust, tanulják és ápolják a magyar nyelvet. Idén alakult meg a Piros Rózsa Néptánccsoport, amely már több anyaországi fellépésen szerepelt. Az egyesület tagjai gyönyörű kézimunkákat, hímzéseket készítenek. Az évek során kialakult az egyesület éves programja.
Rendszeres programnak számít a Vukovári Magyarok Bálja, amelyet minden évben februárban – az egyesület alapításának hónapjában – rendeznek meg. A bál kezdőtánca hagyományosan a palotás, amely a régi kastélyok hangulatát idézi. A legutolsó bálon 300 vendég vett részt. A vukovári magyarok minden évben a Duna-parti fehér kereszt emlékműnél és a temetőben emlékeznek meg a honvédő hősökről – köztük a város védelmében elesett 50 hős magyarról. A városhoz közeli ovčarai tömegsírnál pedig minden évben koszorút helyeznek el a 200 ártatlanul meggyilkolt civil emlékére – akik közül hárman magyarok és többen Rozalija asszony közvetlen munkatársai voltak a vukovári kórházban.
A Vukovári Magyarok Egyesülete és Rozalija elnök asszony személyesen is jó kapcsolatot ápol Vukovár polgármesterével, Željko Sabóval, aki lehetőségei szerint támogatja is a városban élő magyarokat. A vukovári önkormányzatot azonban még mindig erősen leköti az újjáépítés, a közelmúltban szinte teljesen elpusztított város életminőségének javítása, ami húsz év távlatából még ma is komoly feladatot jelent.
A Vukovári Magyarok Egyesülete tervei között szerepel egy önálló magyar központ létesítése, amely iránt a megyében élő magyarság részéről erőteljes igény van, és amely igazi otthont adna a Vukovár-Szerém megyében élő közel 2000 magyarnak. A jelenlegi egyesületi helyiséget ugyanis csak hetente egyszer használhatják, és egyébként is túl kicsi a programokhoz. A Vukovári Magyar Központban kapna helyet a Rozalija elnök asszony által legfontosabbnak tartott magyar anyanyelvi oktatás, hagyományőrzés, az énekkar és a tánccsoport is. A saját tulajdonú ingatlan lehetőséget biztosítana akár tájház és vendégszobák kialakítására, a magyar gasztronómia bemutatására (magyar étterem, magyar cukrászda), de konferenciák megszervezésére is különböző témakörökben (tudomány, történelem, turizmus, művészet). A Vukováron élő nemzeti és etnikai kisebbségek, a németek, az ukránok és a szerbek is rendelkeznek már saját kultúrházzal, amelyeket nemzeti kormányaik segítségével létesítettek.
Rozalija Jakumetović elnök asszony egy mondatban foglalja össze politikájukat: „Legfőbb célunk, hogy felébresszük a vukovári és szerémségi magyarságot az ezeréves Csipkerózsika-álmából.” A vukovári magyarok nagyon szeretnék, ha az anyaországgal még szorosabb lenne a kapcsolatuk, és terveiket, projektjeiket a magyar kormány támogatná. Szívesen látnának vendégül gyakrabban anyaországi politikusokat, tudósokat, művészeket, akik segítenék őket a magyar identitás megerősítésében.
A vukovári rózsák tehát élnek és virágoznak. Töveiket, ágaikat és bimbóikat mégis ápolni kell, hogy a szirmok ne hervadjanak el.

Névjegy

Rozalija Jakumetović
A Vukovári Magyarok Egyesületének elnöke 1961. május 4-én született a vajdasági színmagyar Gombos községben (szerbül: Bogojevo), leánykori családi neve Andrasity. Gomboson fejezte be a magyar elemit, Zomborban a középiskolát magyar nyelven, majd gyógyszerész-technikusi végzettséget szerzett. Vukováron kezdett el dolgozni, ahol a horvát nyelvet meg kellett tanulnia, mert addig csak magyarul beszélt. A honvédő háború előtt a vukovári külvárosi (Slavija) gyógyszertárat vezette. Mivel a vukovári ostrom elején a gyógyszertár találatot kapott, a megmaradt gyógyszerekkel együtt a hadikórházban dolgozott tovább. Vukovár eleste után Zágrábba került, ahol a klaityevói gyermekkórházban vezetett egy donációs (külföldről adományozott gyógyszerekkel működő) gyógyszertárat. 1995-ben Zágrábban saját drogéria-gyógyszertárat nyitott. Vukovár békés reintegrációja után családjával hazatért. Otthonukat újraépítették, és 2003-tól újra vukovári lakos. Ma nyugdíjas, szabad idejében kertészkedik és gyümölcsöket termel, kézimunkázik, és egy kicsit a festészettel is próbálkozik. Családi házuk 2010-ben megkapta a „Horvátország legszebb kertes háza” címet, valamint elnyerte az első, „zöld virág” elnevezésű turisztikai díjat.

Csatornapolitika

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 18:46:59 +0100

„Bár a magyar médiaviszonyokat érõ kritikák nem mindig megalapozottak, az kétségtelen, hogy az elmúlt egy évben torzult a társadalmi nyilvánosság. A kormánynak két célja van ezen a téren: egyrészt a közmédiumokon keresztül befolyásolni a politikailag kevésbé aktív tömegeket, másrészt piaci eszközökkel építeni tovább a jobboldali médiabirodalmat” – értékelte lapunknak az elmúlt egy év médiapolitikáját Polyák Gábor médiakutató.

Miközben éles nemzetközi és hazai bírálatok érik a magyar médiaviszonyokat, kormánypárti képviselők arra panaszkodnak, hogy internetes felületeken igazságtalan, túlzó és esetenként durva támadások érik őket, ami egyébként – teszik hozzá – éppen a hiányolt sajtószabadság jele. A napokban Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár is ebben a szellemben igyekezett meggyőzni egy Párizsban szervezett háttérbeszélgetésen vezető újságírókat arról, hogy Magyarországról az utóbbi időben olyan „politikailag és érzelmileg fűtött vélemények” jelentek meg Európában és a világban – többek között a médiatörvény vonatkozásában is –, amelyeknek „vajmi kevés közük van a valósághoz”.
Polyák Gábor, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője, a Pécsi Tudományegyetem docense szerint valóban lehet találkozni pontatlan és túlzó kritikákkal, ugyanakkor az már csak statisztikailag sem lehet valós, hogy mindenki téved, csak a Médiatanácsnak van igaza. „Kétségtelen, hogy az elmúlt egy évben a társadalmi nyilvánosság jelentős torzuláson ment keresztül. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kormány médiapolitikája nem tudott olyan mély sebeket ütni, mint tudott volna öt évvel ezelőtt, és ennek oka az internet terjedése, azt ugyanis jogilag nem lehet megfogni” – fogalmazott a médiakutató, aki szerint éppen ezért könnyen meglehet, hogy a Fidesz médiapolitikája kontraproduktív lesz, hiszen a világhálón már most is elemi erővel törnek fel a kormányt bíráló, „cikiző” megnyilvánulások.
A torzulás leginkább a közmédiumok esetében érhető tetten, amit az elmúlt hetek botrányai is egyértelművé tettek. Elég csak a Lomnici-ügyet (a volt főbíró arcát kitakarták, amikor feltűnt az egyik híradós riport hátterében), az éhségsztrájkoló, majd kirúgott köztévések esetét vagy a január 3-ai ellenzéki tüntetést egy üres utcaképpel illusztráló tudósítást említeni.
Polyák Gábor szerint egyértelmű, hogy a Fidesz a széles tömegeket elérő közmédiumokon keresztül a politikailag kevésbé aktív, befolyásolhatóbb szavazókat igyekszik elérni. Kutatások szerint ugyanis 1,5 millió azoknak a hírfogyasztóknak a száma, akik kizárólag a három nagy országos televízióból (Tv2, RTL Klub, M1) tájékozódnak. „A közszolgálatiság egy mélyen gyökerező európai eszme, ami nálunk eddig sem működött igazán. A közmédiumok által elkövetett mostani hibák azonban arra világítanak rá, hogy stabil, világos szakmai mércék hiányában recseg-ropog az egész építmény” – jegyezte meg Polyák Gábor, hozzátéve, hogy a közmédiumoknál nincsenek tisztázva megfelelően a felelősségi viszonyok sem, nem tudni, ki miért kérhető számon, csak annyi biztos, hogy „a Médiatanács rövid pórázon tartja a vezetőket”.
Mong Attila, aki szintén a Mérték Médiaelemző Műhely szakértője – egyben újságíró, volt közrádiós műsorvezető, akit azután menesztettek, hogy a médiatörvény elfogadása ellen néma csenddel tiltakozott élő adásban – azt mondja, hogy a közmédia állapota az intézményi központosítás és a kormányzati befolyás miatt romlott le. „A korábbi kormányok idején is működött a politikai befolyás, ám akkor ötpárti felügyelet működött a közmédia felett. Az sem volt jó, de az egypárti kontroll még rosszabb” – fogalmazott Mong, megjegyezve, hogy annak idején még volt lehetőség szakmai alapon működő „szigetek” kialakítására – ilyen volt például a 180 perc című reggeli műsor a Kossuth Rádión. Az újságíró szerint az intézményesített politikai befolyást tükrözi Belénessy Csaba MTI-vezérigazgató lojalitásról szóló kijelentése is, miszerint: „Egy közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát. Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.” Ugyanebben, a 168 órának 2010 végén adott interjúban Belénessy azt is mondta, hogy a magyar BBC alapjait rakják le.
Mong szerint az, hogy az interneten meglehetősen kritikus vélemények jelennek meg a kormányról, nem a sajtószabadság jele. „Az internetet számos kísérletük ellenére sem sikerült megszabályozniuk a kormánypárti képviselőknek, ez azonban nem az ő érdemük, hanem éppen mindannak dacára történik, amit az elmúlt másfél évben megkíséreltek. Ha az ő logikájukat vennénk alapul, akkor azt is óriási vívmánynak kellene tekintenünk, hogy az emberek még szabadon átkozódnak az utcán” – mondta az újság-író, akit egyébként azért támadnak kormányzati oldalról, mert blogjában nyilvánosságra hozta Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke Orbán Viktornak írt levelét.
A már idézett Polyák Gábor szerint azonban a legveszélyesebb mégiscsak az, hogy a jobboldal piaci eszközökkel igyekszik ellehetetleníteni a baloldali médiát. „Ennek a jelenségnek a Klubrádió-ügy csak a csúcsa. A jobboldali Lánchídrádió több frekvenciát is elnyert, az azonos tulajdonban lévő Class FM konkurense, a Rádió1 viszont elveszítette frekvenciáját. Közben megakadályozták az Axel Springer és a Ringier fúzióját is, a Fellegi Tamáshoz köthető Infocenter pedig az RTL Klubba ugyan nem tudta magát bevásárolni, de a hírek szerint megkörnyékezte a Tv2-t” – sorolta Polyák Gábor. Megjegyezte: ha a Fidesz csak ennyit tett volna, vagyis piaci eszközökkel építi a jobboldali médiabirodalmat, és nem alkotja meg a médiatörvényt, akkor a céljait úgy érte volna el, hogy abból nem lett volna máig ható, a gazdasági kilátásainkat is befolyásoló nemzetközi botrány.
A szakértő szerint egyfelől erősen valószerűtlen, hogy a kormány a kritikákra reagálva változtat a médiapolitikáján, másfelől viszont ez mégsem lehetetlen, tekintve, hogy a Magyarországgal szemben egyre keményebb hangot megütő Európai Bizottság a véleményszabadság kérdését is napirenden tartja (bár a médiahatóság függetlensége nincs annyira beágyazva az európai jogrendbe, mint mondjuk a jegybanké).

A végtelenbe és tovább!

Málnási Kinga — Thu, 12 Jan 2012 15:40:34 +0100

Nehéz megmondani előre az év elején, hogy miből lesz szenzáció és miből lesz inkább botrány a tudomány világában. Szerencsénkre az elmúlt év kiemelkedő eseményei közül maradt pár elvarratlan szál, amelyek komoly izgalmakat okozhatnak 2012-ben is.

Az elmúlt év legnagyobb szenzációja a fénynél is gyorsabban haladó neutrínók voltak, amelyek a CERN részecskegyorsítója és a Gran Sasso közötti mintegy 730 kilométeres távolságot tették meg hatvan nanoszekundummal rövidebb idő alatt, mint az várható volt. A kísérletet elvégző kutatókat olyannyira megrémítette az eredmény, hogy a szakma segítségét kérték az adatok ellenőrzésére. Azok ugyanis a fizika Einstein óta kőbe vésett törvényét kezdték ki, amely szerint az univerzumban semmi sem haladhat gyorsabban, mint a fény a vákumban.

A szeptemberi bejelentés óta az OPERA-projekt kutatói újra megismételték a kísérletet, és ugyanarra az eredményre jutottak, amit a legtöbben még most sem hajlandóak elhinni, mondván, valószínűleg hiba került valahol a számításba. A fénynél gyorsabb neutrínók kérdésköre tehát itt maradt erre az évre is, és talán hosszabb időre is, ha ugyanis a neutrínók valóban képesek a fénynél is gyorsabb haladásra, akkor újra kell gombolni a kabátot, azaz a modern fizika egy részét.

Egy másik elvarratlan szál az elmúlt évből az „isteni részecske", vagyis a Higgs-bozon „félig" felfedezése, ebben az évben azonban a Svájcban működő LHC (Large Hadron Collider) kutatói végre lezárhatnak egy hosszú szakaszt a részecskekutatások történetében. Az LHC kutatói december közepén jelentették be ugyanis, hogy nagy valószínűséggel megtalálták az oly' régen hiányzó Higgs-bozont, ahhoz azonban, hogy erről teljesen meggyőződhessenek, további kísérleteket kell végezniük.

A Higgs-bozon közel ötven éve nincs meg: bár a részecskék kölcsönhatását leíró standard modell megjósolta a létezését, de kísérletileg még soha nem sikerült igazolni. Az LHC-ben fénysebességre felgyorsított protonokat ütköztetnek egymással abban a reményben, hogy a keletkezett részecskék között egyszer csak rátalálnak a Higgs-bozonra. Ha ez megtörténik - és idén megtörténhet -, akkor közelebb jutunk annak a megértéséhez, hogy miért van a részecskéknek tömegük.

Ebben az évben is lehet számítani a NASA által „hozott" tudományos újdonságokra. Az amerikai űrügynökség újévre állította Hold körüli pályára az egyelőre még GRAIL-nek (Gravity Recovery and Internal Laboratory) nevezett műhold-ikreket. A két műhold száz nap alatt - az Apollo-űrhajóknak mindössze négyre volt szükségük - egy hosszú spirális pályán közelítette meg a Holdat, majd egy ideiglenes pályára állt. Ezt a pályát folyamatosan fogják korrigálni egészen márciusig, amikor a két szonda igazi küldetése elkezdődhet. A két GRAIL feladata a Hold gravitációjának pontos feltérképezése, amelynek segítségével következtetni tudnak majd a Hold belső szerkezetére.

A NASA kutatói szerint a Hold egy Mars méretű bolygónak a Földdel való ütközéséből keletkezett, de a jelenlegi adatok alapján nem sikerült igazolni sem ezt az elméletet, sem azt, amely szerint a Holdnak van egy „ikertestvére" az univerzumban. A NASA szerint a Hold titka a mélyben van; a gravitációs térképből szándékuk szerint sikerül magyarázatot találni arra is, hogy a Holdnak a Földhöz közelebb eső felszíne miért teljesen más struktúrájú, mint a távolabb eső oldal. A Hold árnyékos oldala hatalmas kráterekkel szabdalt, sokkal durvább felszínű, mint a Földről is látható oldal.

Hasonlóan az elmúlt évekhez, 2012-ben is számítani lehet arra, hogy néhány látványos felfedezésről, népszerű elméletről kiderül, nem állják ki az idő próbáját. Érdekes módon az egyik fő „bukásesélyes" egy NASA által szponzorált kutatás, amely az arzén alapú élet lehetőségét bizonyította volna. Felisa Wolfe-Simon, a NASA kutatója 2010-ben arról számolt be a Science nevű nagy befolyású tudományos lapban, hogy a Mono Lake nevű tóban tenyésző egyik baktérium DNS-ében sikerült a foszfort arzénra cserélni, amely azt bizonyítaná, hogy lehetséges más jellegű életforma is, mint amit mi a Földön ismerünk. Alighanem ez a szenzációs eredmény lesz 2012 egyik nagy áldozata, amelyet teljes egészében vagy részben vissza kell vonniuk a szerzőknek.

A Science mellesleg szintén egy szenzációként tálalt cikk visszavonásával zárta az évet. Az eredeti cikk szerint a krónikus fáradtság szindróma oka egy vírus, a felfedezéshez szolgáló kísérletet később azonban nem sikerült megismételni. A szerzők tavaly egyszer már módosítottak az eredeti anyag szövegezésén, mivel azonban önként nem voltak hajlandóak visszavonni a cikket, ezt az újság szerkesztősége tette meg végül.