Kereső toggle

Titkosszolgálati játszmák és a román–magyar viszony

A tovább élő fekete március

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Márciusban volt harminc éve, hogy a megvezetett román tömeg békés magyar tüntetőkre támadt Marosvásárhelyen. A történteket ma is kérdőjelek sora övezi, az azonban biztos, hogy hiba lenne az öt halálos áldozatot követelő eseményeket etnikai kérdéssé redukálni.

Egy hónap sem telt a romániai rendszerváltás óta, amikor az erdélyi magyar vezetők nekiláttak a jogfosztott állapotok felszámolásának.

A magyar nyelvű oktatást minden szintre ki szerették volna terjeszteni, a korábbi magyar tanintézményeket újra szerették volna szervezni. Ezzel egy időben a fizetett szabadságra küldött Securitate marosvásárhelyi tagjai a Vatra Românească kulturális egyesület álcája alatt elkezdték uszítani a román közvéleményt a magyar törekvések ellen.

Azzal riogattak, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt. Céljuk eléréséhez a korábbi pártsajtót és a hírügynökségeket is felhasználták. Március 19. és 21. között tettlegességig fajult a konfliktus: a Vatra leitatott Maros-völgyi román parasztokat szállított Marosvásárhelyre, azzal hergelve őket, hogy a magyarok ölik a gyermekeiket. A felbőszült tömeg Bolyait és Petőfit is meg akarta lincselni, nem tudván, kik ők, végül a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) székházát vették ostrom alá: Sütő András írót úgy megverték, hogy egyik szemére megvakult. Mindezt a rendőrség tétlenül nézte végig.

A magyar válaszreakcióra sem kellett sokat várni, az összecsapás három magyar és két román halottat, és összesen 278 sérültet eredményezett. Az RMDSZ és több román elemző is azon az állásponton van, hogy az eseményt azért tervelték ki, hogy a magyar irredentizmus veszélyének ürügyén a rendszerváltás után megszűnésre ítélt Securitatét újra lehessen alakítani.

Magyar román, cigány magyar

Asztalos Imre 1941-ben látta meg a napvilágot, az akkor Magyarországhoz tartozó Hadadgyőrteleken. Ha nem is románnak született, azzá vált: Virgil Măgureanu néven futott be karriert a kommunizmus idején, a rendszerváltás utáni Romániának pedig egyik meghatározó szereplője lett: az 1990 márciusában a Securitatéból Román Hírszerző Szolgálattá (SRI) alakuló titkosszolgálat első vezetőjévé nevezte ki Ion Iliescu államfő. Visszaemlékezések szerint már a marosvásárhelyi események előtt egy etnikai konfliktus lehetőségével riogatta a magyar érdekvédelem képviselőit Bukarestben.

A ma is élő Virgil Măgureanuval (született Asztalos Imre) ellentétben Puczi Bélának nem adatott meg, hogy az lehessen, akinek tartja magát. Kétszeres kisebbségiként – magyar cigányként – élt Ceaușescu Romániájában, de számára a rendszerváltás sem hozott szebb időt. A marosvásárhelyi márciusi események egyik kulcsfigurájaként tartják számon, neki tulajdonítják a ma már szállóigévé váló felkiáltást: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”

Puczi Béla egyike volt azoknak, akiket bíróság elé állítottak, majd bebörtönöztek: a román állam vagyonának megrongálásáért. Szerencsésebb volt, mint egyik társa, akit a vallatások során annyira megvertek, hogy később belehalt a sérüléseibe. Puczi Béla végül Magyarországon kért menedékjogot, de elutasításban volt része. Bár méltán gondolta azt, hogy magyar, az anyaország hivatalnokai csak „még egy cigány”-t láttak benne. Hajléktalanként halt meg 2009-ben Budapesten, valahol a Nyugati pályaudvar közelében.

A marosvásárhelyi véres események felidézésekor tehát kulcsfontosságú az identitás kérdését is körül járni, hiszen csak így érthetjük meg, hogy ami akkor történt, az nem kizárólag magyar–román, sokkal inkább identitásbeli kérdés. Mert ahogy nem igaz az, hogy a „románok” a felelősek, úgy az sem, hogy csak a „magyarok” az áldozatok. És nem csak azért, mert az elítéltek döntő többsége cigány volt – hiszen ők Puczi Bélához hasonlóan kivétel nélkül magyarnak tartották magukat. Hanem azért, mert akkor is voltak és most is vannak olyan románok, akik nemcsak, hogy nem gyűlölik a magyarokat, de fel is szólalnak az érdekükben. Ők is a román nacionalizmus áldozatai. Elsőként említhetjük Smaranda Enache emberjogi aktivistát, aki mindamellett, hogy a legnagyszerűbb román, akit ismerek, az egyik legkiválóbb magyar is – bár ő ezt a titulust valószínűleg soha nem igényelné. Enache asszony több mint harminc éve nemcsak hogy jó kapcsolatot ápol a marosvásárhelyi, romániai magyarsággal, hanem sok más jó szándékú románnal ellentétben (és a rossz szándékúakkal pláne) nemcsak megkísérelte megérteni történelmünket, igényeinket,

értékeinket – hanem meg is tette. 1990 óta folyamatosan felszólal kisebbségek ügyében, a multikulturalizmust és a régiósítást népszerűsíti, 1998 és 2001 között Románia finnországi nagykövete volt. Folyékonyan beszél magyarul.

Az elveszett bizalom

A marosvásárhelyi fekete március mindmáig éles törésvonal a román nacionalisták és – gyűjtőszóval élve – a „többiek” között. Ide tartoznak magyarok, románok, cigányok – mindazok, akik valamilyen szinten kárvallottjai az eseményeknek. 1990-ben ugyanis Marosvásárhely egy értelmiségi központ volt, s bár a rendszerváltáskor követelt jogok nagy részével a mai nemzedék már rendelkezik, a város elvesztette varázsát és még valamit: a bizalmat. Mindmáig vannak olyan román szerzők, akik március 15-e megünneplését, vagy akár a Székely himnusz „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk” strófáját románellenesként értelmezik.

Az identitás kérdésében egyébként is kihagyhatatlan szereplő Marosvásárhely, amely azóta, hogy Bethlen Gábor fejedelem a szabad királyi város címet adományozta neki, folyamatosan tett szert egyre nagyobb jelentőségre. Nemcsak a Székelyföld fővárosaként, hanem az egyetemes magyar történelemben is. Itt választották fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet, de Bolyai Farkas polihisztor és világhírű matematikus fia, János is itt alkotott.

Marosvásárhelyen az asszimilációs és betelepítő politika ellenére az etnikai arányok a magyar közösség fölényét mutatták a kommunizmus ideje alatt is – ez változott meg 1990 márciusa után: az egyoldalú büntetőtárgyalások és a megtorlástól való félelem miatt legkevesebb tízezer magyar hagyta el a várost. Amit nem sikerült Ceaușescunak, azt elérték utódai: a magyar közösség immár közel három évtizede kisebbségben él Marosvásárhelyen, Székelyföld fővárosában.

Mindez azonban csupán a számokról szólna, ha a Smaranda Enache-féle megközelítés lenne a jellemző, de nem így van. A felszín alatt továbbra is a gyanakvás, a meg nem értés, az egymás hibáztatása és végső soron az idegenkedés él. Meg kellene érteni Budapesten, Bukarestben, a Székelyföldön és egész Romániában, hogy valaki nem attól jó ember, hogy magyar vagy román. Igaz, sértettként nehéz efölé emelkedni, amikor a múlt még mindig kísért. Amikor Virgil Măgureanu (született Asztalos Imre) – akit a bányászjárások miatt emberiesség elleni bűncselekmény vádjával állítottak bíróság elé – önelégülten nyilatkozhat még 2019-ben is a Szabad Európa Rádiónak. Annyi haszna azonban van az interjúnak, hogy a Román Hírszerző Szolgálat korábbi vezetője elismerte: a titkosszolgálatok be tudnak és be szoktak avatkozni a választások eredményeibe. Ezt Marosvásárhelyen eddig is sejtettük: 2000 óta zsinórban ötször nyerte meg a választásokat Dorin Florea, akinek polgármesterként az egyik leggyakrabban hangoztatott állítása, hogy Marosvásárhelyt a harmónia városává tette, ámde a magyar politikusok követeléseikkel minduntalan vissza akarják terelni a dolgok menetét 1990 márciusának medrébe. Mondani sem kell, hogy a városvezető sosem ejtett szót a román nacionalisták vagy a Securitate túlkapásairól. A legutóbbi, 2016-os választáson pedig úgy nyert az összmagyar jelölt, Soós Zoltán ellenében, hogy a szavazatok számlálása más városokhoz képest három órával tovább tartott, s végül Florea előnye az érvénytelen szavazatok számával majdnem pontosan megegyező, hozzávetőlegesen 1700 szavazat lett.

Marosvásárhely mint a legnagyobb határon túli magyar közösség otthona, illetve mint Székelyföld fővárosa, nem lehet semleges egyetlen magyarnak sem. A fekete március a magyar történelem része, nem egy távoli, magyarul is beszélő, de idegen közösségé. Hogy mi történik a 2020-as önkormányzati választáson, az nem Marosvásárhely ügye csupán: a kérdés az, hogy újra a titkosszolgálatok és a háttérhatalom győz, és mindkét nemzeti közösség veszít – vagy lehetőséget kap a város és egyben a két nemzet is az újrakezdésre.

 

Olvasson tovább: