Kereső toggle

Trianon újra száműzte a nagy fejedelmet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rákóczi élt emigránsként XIV. Lajos udvarában, amit hiú reményektől fűtve elhagyott, hogy életét Rodostóban fejezze be, ahonnan hamvai kétszáz év után tértek haza, hogy ma ismét idegenben nyugodjanak. Korbuly Dezső történész, Rákóczi-kutató a fejedelem változó emlékezetéről.

A történelemben általában a siker számít, a vesztest hamar elfelejtik. Nálunk ez a szabály nem érvényes, már csak azért sem, mert mi mindig is elhagyottnak éreztük magunkat Európában. Költészetünket a török idők óta a cserbenhagyottság keserű érzése hatja át. Ezért olyan fontosak számunkra történelmünk hősei. Ők reményeink hordozói, idegen elnyomás elleni harcunk örök szimbólumai.

II. Rákóczi Ferenc a magyar vágyak és remények egyik legmarkánsabb megtestesítője. De ha ábrázolni akarjuk, az emberre gondoljunk, ne az emlékművé magasztosított nemzeti szimbólumra. Rákóczit a sors számos feladattal látta el. Volt fejedelem, de fejedelemségében két hónapot sem töltött; volt hadvezér, de valamennyi csatáját elvesztette, mert nem tudott korszerű hadsereget szervezni. A Rákóczi-szabadságharc egy nagy európai háború, a spanyol örökösödési háború sikertelen része volt. Diplomáciai próbálkozásai is sikertelenek maradtak, mert a francia uralkodó vonakodott őt szuverén fejedelemként elismerni. Rákóczi élt emigránsként XIV. Lajos udvarában, amit hiú reményektől fűtve elhagyott, hogy életét Rodostóban fejezze be, ahonnan hamvai kétszáz év után tértek haza, hogy ma ismét idegenben nyugodjanak.

Rákóczi száműzetésében is a magyar remények szóvivőjének érezte magát. Fáradhatatlanul, habár hiábavaló igyekezettel játszotta tovább szerepét Európa politikai színpadán. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy visszavonhatatlanul a történelem mellékvágányára került. A pozsonyi országgyűlés 1712. július 30-án Rákóczit és társait örökre száműzte. A „politikai nemzet” képviselői ezzel a határozatukkal is bizonyítani akarták, hogy a Rákóczi-szabadságharc a magyar történelem egyszer és mindenkorra lezárt fejezete.

A szabadságharc győzelme a magyarság számára egy boldogabb jövő kezdetét jelenthette volna. Kétségtelen, hogy Erdély fejedelmeként Rákóczi kötelességtudóan és fáradhatatlanul munkálkodott volna alattvalói érdekében. Nemzeti dinasztiát alapíthatott volna.

Magyarország és Erdély egyesítésével kivezethette volna a nemzetet a provincializmus kátyújából. De sorsa másként alakult. A körülmények kedvezőtlenek, az ellenfelek túl erősek, a vélt barátok és szövetségesek pedig megbízhatatlanok voltak. A magyar nemesség szívesen kiegyezett a Habsburg uralkodóval, mert ez a maradi társadalmi berendezkedés konzerválását jelentette. Ezen a téren 130 évig nem változott semmi. Rákóczi Ferenc, a nemzet reményeinek egykori megtestesítője, kihullott a magyar társadalom életéből, és földi pályafutásának hátralevő tizenhat évét egy török vidéki városka rabjaként töltötte el.

Erről számol be Mikes Kelemen „kedves nénjének” írt fiktív leveleiben, melyek nemcsak hiteles történelmi dokumentumok, hanem egyben mesteri alkotások is. Mikes Kelemen szívet-lelket melengető humora teszi a Törökországi leveleket a mai ember számára is kedves olvasmánnyá. Tudatában van a dolgok viszonylagosságának, annak, hogy a látszólag csekélyben nagyság rejtőzik, és a látszólag nagy nagyon is esendő. Humora segítette abban, hogy elviselje az emigráció nehéz évtizedeit.

„Van a kétségbeesésnek egy foka, amikor minden kiáltás hiábavaló, mert nem tudunk akkorát rikkantani, mint fájdalmunk, s nincs olyan titáni tüdő, mely túlharsogná a belső harsogást. Ilyenkor a humor siet segítségünkre” – írja Kosztolányi Dezső Mikes Kelemenről.

Van olyan könyörtelen harc, melyet fegyver nélkül vívnak. A bécsi udvar Rákóczi halála után is hajthatatlan maradt. 1741-ben, Mária Terézia trónra lépése után, a vénülő kurucok haza akartak menni, és a fiatal királynő kegyelmét kérték. Hiába! Az udvar szerint a rodostói magyarok még ragályos betegeknél is veszélyesebbek voltak.

Mindenki halandó ugyan, de különböző módon. Vannak, akik félhalottként támolyognak sírjuk felé. Mások életművekkel együtt tűnnek el nyomtalanul. Rákóczi Ferenc is meghalt, de az, amiért küzdött és száműzetést vállalt, az idegen gyámságtól független Magyarország eszméje tovább élt és hatott.

A 19. század uralkodó eszméje Európa-szerte a nacionalizmus és a liberalizmus volt. 1848-ban Magyarországon is forradalom tört ki, és a magyar honvédsereg fiatal önkéntesei Rákóczi-dalokkal ajkukon indultak harcba. 1849 nyarán a cár a Habsburgok segítségére sietett, és a magyar szabadságharc elbukott. Az elnyomás éveiben Rákóczi Ferenc lett a megtépázott magyar függetlenségi gondolat szimbóluma.

Az emlék csodálattá nemesül és vágyat kelt az után, ami végleg eltűnt. A magyarok történelmük során megtanulták, hogy a kudarc is lehet a felemelkedés forrása. Ezért ragaszkodnak annyira kudarcaikhoz.

A magyar képviselőház 1906. október 20-án Rákóczi és hívei száműzetését semmisnek nyilvánította. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Thököly Imre, Bercsényi Miklós és Esterházy Antal koporsói ekkor már útban voltak Magyarországra. A száműzötteket, Thököly kivételével, a kassai dómban helyezték örök nyugalomra. Thököly Imrét Késmárkon temették el. A rodostói örmény temető ekkor már nem létezett, Mikes Kelemen sírját nem találták meg.

A szerző történész

 

Olvasson tovább: