Kereső toggle

Történelemformáló járványok

A bubópestistől a koronavírusig orvos-történészi szemmel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A történelem során a koronavírusnál drasztikusabb fertőzésekkel néztek szembe elődeink. Egyes kórokozók egy jól körülhatárolható helyen élő népet érintettek, mint például a bibliai filiszteusokat, más járványok letarolták a fél világot. A témában Prof. Dr. Molnár F. Tamás mellkassebésszel és történésszel, az MTA doktorával beszélgettünk.

Sámuel próféta szolgálatának kibontakozása előtt nem sokkal Izrael csatát vesztett a filiszteusokkal szemben Ében-Ézer és Áfek között. A csapást súlyosbította, hogy a frigyláda is az ellenség kezére került. A filiszteusok diadalmámora azonban nem tartott sokáig, mivel az asdódbeli isteneik „szétzúzásán” túl Isten fekélyekkel sújtotta Gáth lakosait.

Prof. Dr. Molnár F. Tamás orvos-történész osztja más szakértők véleményét, miszerint a Biblia beszámolója alapján szinte bizonyos, hogy a történetben szereplő fekélyek bubópestisjárványra utalnak. Ezzel szemben például az Egyiptomból való kivonulást megelőző hatodik csapás azonosítása már nehezebb: a Kivonulás könyvében hólyagosan fakadó fekélyekként leírt betegség lehetett bubópestis, feketehimlő, de más kórforma is.

„Ilyen esetekben az orvostudomány teljes bizonyosságú választ nem képes adni, nagy valószínűségű megállapítások tehetők. A korabeli feljegyzések – legyenek azok ókoriak vagy középkoriak, vagy éppen, mint Defoe londoni pestise, későbbiek – egyébként jól orientálnak. Abban is, hogy esetleg nem csupán egy kórokozó volt, illetve a hasonlónak tűnő betegségek sem feltétlen tartoznak egy diagnózis alá” – fogalmazott Molnár F. Tamás, hozzátéve, hogy a megfigyelés, a fizikális vizsgálat ma is az orvoslás fontos – bár lenézett – tudásforrása, míg a műszeres, eszközös vizsgálatok szerepét nem ritkán túlértékeljük. A kórformák azonosításában rendelkezésünkre álló módszerek a kemény és a lágynak mondott természettudomány, a társadalomtudomány és a művészetek világából egyaránt jönnek – ez a tudományágak amolyan crossovere. A kemény természettudományt a fizika, a matematika (például matematikai modellek, valószínűségszámítás, hálóelmélet stb.) és a molekuláris genetika adja.

Ez utóbbi például fontos szerepet játszott az első részletes, már nem utalásszerű járványleírással kapcsolatos kutatásokban. Sokáig egyértelműnek tűnt tudományos körökben, hogy a Kr. e. 431–405 között zajlott peloponnészoszi háború idején – amelynek krónikása Thuküdidész volt – az athéni pestis pusztított. A molekuláris genetika azonban mára árnyalta a képet: az athéni pestis kórokozója nem azonosítható a kívánt valószínűséggel. Van olyan „tudós nyomozócsoport”, akik szerint a hastífusz kórokozója az egyes számú „gyanúsított”, de ezt sem sikerült minden kétséget kizáróan igazolni.

A fent említett bibliai és görög történelemből vett példák közül azonban egy sem volt pandémia, mely a WHO definíciója szerint kiterjedt földrajzi területen megjelenő és a populációt kiemelkedően nagy arányban érintő, hirtelen fellépett fertőző betegséget jelent. „Különbséget kell tenni a fertőző betegségek – melyekkel már az Ótestamentumban is bőséggel találkozunk – és az ilyen kórformák hirtelen halmozódását jelentő endémia, illetve a még kiterjedtebb pandémia között, bár nyilván egymáshoz kapcsolódó fogalmakról van szó. Járványügyben a precíz fogalmazás azért is fontos, mert a téves szóhasználat félreértéseket, alkalmasint „fake news”-okat generál, amely további emberveszteséget okozhat, amint azt az 1835–37-es felvidéki kolerajárvány is jól szemlélteti. Ekkor ugyanis a járvány megfékezésére küldött hatósági embereket tartotta a baj okának a felheccelt tömeg, és parasztlázadás tört ki: azt hitték, hogy a hatalom mérgezni próbálja az ivóvizet.

Toplistás járványok

A történelem legpusztítóbb járványai néhány betegséghez köthetők. Elsőként említendő a „fekete halál”, közismertebb nevein pestis vagy döghalál, ami Molnár professzor szerint Európa tekintetében bizonyosan vezeti a halállistát. A korabeli lakosság mintegy 45-55 százalékát irtotta ki, bár a becslések változóak. A „fekete halál” név egyesek szerint a Yersinia pestis kórokozóval beszűrt, főleg a lágyék, hónalj és nyak tájékon jelentkező, nyirokcsomóelhalás miatti elfeketedő tojásnyi dudorokról ered, mely a bubópestis egyik legjellegzetesebb tünete. Mások úgy vélik, a latin ater szó félrefordításából fakad, ami vészhozót vagy félelmetest is jelenthet. Az első igazolható „fekete halál”-járvány Justinianus keletrómai császár uralkodásának idejében, 541–542 között tombolt. A baktérium valószínűleg az afrikai kontinensről gabonát szállító hajók rakományával érkezett Bizáncba, és a járvány csúcsán, a fennmaradt beszámolók tanúsága szerint, naponta tízezrével szedte áldozatait, míg közel 50 évvel később Galliában már 25 millió halálesetet okozott.

Az 1340-es évek végén a pestis már nemcsak Európát, hanem a közel-keleti régiót, illetve Kínát és Indiát is érintette, irdatlan pusztítást hagyva maga mögött. A Habsburg Birodalomban, így Magyarországon is a 18. században okozott jelentős járványokat. Erre emlékeztet a budapesti Szent Rókus Kórház előtti pestisoszlop és a pécsi Havihegyi fogadalmi templom is. A karantén szavunk is a pestisjárványokhoz kötődik: a latin quadraginta, azaz negyven szóból ered. A járvány sújtotta területről érkező hajóknak a korabeli szokásnak megfelelően ennyi napot kellett a nyílt vízen vesztegelniük, mielőtt kiköthettek  Velencében.

„Világviszonylatban az első világháború végi spanyolnáthajárvány volt valószínűleg a legpusztítóbb ragály. A ma H1N1-ként ismert influenzavírus 1918–1919 között közel 30 millió áldozatot szedett, többet mint a Nagy Háború. A föld lakosságának 20 százaléka fertőződött meg vele” – folytatta Molnár professzor. A sorban ezt követi a tífusz, melynek két formája – a kiütéses és a hastífusz – különböző kórokozókat jelent. Az előbbi volt az igazi gyilkos, bár az utóbbi halálozási rátája is magas.

A feketehimlőt és a kolerát kell még a legsúlyosabb járványok közé sorolnunk, bár – főképp a középkor vonatkozásában – a lepra is ide tartozik.

A kolera hazája Ázsia volt – ezért is volt kifejező a korabeli magyar neve, indiai hányszékelés –, mégis többször végigsöpört a gyorsan iparosodó Európán. Az 1890-es évek elején Hamburg vízvezeték-hálózatát megfertőzve több mint 8 ezer ember halálát okozta. „Vélhetően hosszan lehetne még taglalni a fertőző betegségeket. Amerika őslakosait, valamint Ausztráliáét is majdnem teljesen kipusztították az Európában akkor már „szelídebb” gyermekbetegségek. Amit viszont nemigen sorolunk ide, az a nemi betegségek csoportja – talán mert a közvetlen halálozást most már nem érinti. Demográfiai jelentősége azonban mindig is jelentős volt” – fejtette ki Molnár F. Tamás.

Ahogy azt a jelenleg zajló koronavírus-pandémia kapcsán is láthatjuk, a nagy földrajzi területeket érintő fertőzések terjedésének súlyos gazdasági következményei lehetnek. Ezen túl a bel- és külpolitikai, kulturális, sőt a vallási szférára is jelentős hatást gyakorolnak. Példaként említhetjük a kiütéses tífuszt, amely – ahogy arra Molnár professzor rávilágított – számos csata, vagy méginkább hadjárat sorsát döntötte el. 1489-ben, az iszlám terjedésével szemben folytatott háború során Granadánál a spanyol seregből közel hétszer annyian estek el a szóban forgó baktériumnak köszönhetően, mint az ellenség keze által. Napóleon valamivel 320 évvel később a kor legnagyobb létszámú, félmilliós hadseregével indult az Orosz Birodalom ellen. Hiába foglalta el Moszkvát, végül csak 80 ezer katonát tudott hazavezetni. „Sokkal inkább Tífusz őrvezető, mint Tél tábornok pusztította el seregét” – idéz saját, BBC History ban megjelent rövid cikkéből Molnár professzor.

 „Tévedés azonban kizárólagos szerepet tulajdonítani egyes betegségeknek, akár járványoknak is. Szaftos, jól eladható és piacbarát történeteket, teóriákat lehet köréjük illeszteni, de a valóság ennél mindig bonyolultabb. Aki fekete-fehér válaszokkal jön elő, az vélhetőleg téved” – tette hozzá Molnár F. Tamás. 

A járványok fellépte során az egyes emberek, a kisebb és nagyobb közösségek, s később a kialakuló államok mindig igyekeztek valamilyen módon gátat szabni a további terjedésnek. „Nyilvánvalóan, a mostani COVID-19-es koronavírusjárvány igen komoly dolog, de a súlyos, valódi kórházi kezelést igénylő formák kivételével – amelyekben sokszor a bakteriális felülfertőzés a ludas – a megbetegedések zöme tüneti kezelés mellett is gyógyul, sokaknál pedig nem is okoz megbetegedést, holott szervezetét megjárta a vírus. Ebből a szempontból a különböző légúti vírusfertőzések között nincs érdemi különbség – eltérés a szövődményhányadban és a kockázati csoportokban van. Önkéntes izoláció, lázcsillapító szedése, köptető inhalálás és persze ágynyugalom elegendő, ha nincs szövődmény. Ezeknek egyébként – ha különböző formákban is – a régi korok embere is birtokában volt. Kamillával inhalálni, priznicszerű lázcsillapítással élni évezredek óta szokás. Az izoláció, a karantén 40 napja a kora középkor óta ismert módszer. A xenodochium – a kórház elődje (az első hazai Egerből ismert) – pedig a város falain kívül épült. A józan ész tehát nem a modern kor privilégiuma – sőt” – mondta a professzor.        

A védekezés persze kultúrafüggő is. Az emberiség kultúrtörténete tele van olyasmivel, amit most furcsaságnak vagy hiedelemnek nevezünk. Molnár F. Tamás szerint azonban a mai oltásellenesség, a hoaxok, az álhírek özönében érdemes óvatosnak lenni a múlt emberének dölyfös lenézésében. „Igaz, nem ittak pi-vizet, nem falták teljesen értelmetlen megadózisban a C-vitamint, és nem váltogatták évtizedenként az egészséges ételekről vallott kizárólagos véleményeiket. Igaz, sokszor nem is volt mit enni” – jegyezte meg.

Fertőzések és migráció

A fertőzések terjedése kapcsán nem ismeretlena migráció problematikája, amely során nemcsak új, de akár már az adott területen korábban visszaszorított kórformák jelentkezhetnek ismét a vándorló néptömegeknek köszönhetően. Az amerikai kontinens felfedezésekor a konkvisztádorok az Újvilágban addig ismeretlen kórokozókat vittek magukkal, mint például a fekete himlőt, amely nagyban hozzájárult az inka és azték civilizáció végleges hanyatlásához. Molnár professzor rávilágított arra, hogy a migráció és a fertőző betegségek közötti potenciális összefüggés vizsgálata nem független attól, hogy miként definiáljuk a migrációt. „Ez nagyon hasonlít a klímaváltozáshoz. A klíma is folyamatosan változik, az általános megállapítások értelmetlenek, azaz csak a politika asztalára valók. A történelem folyamán a népek, csoportok mozgása is állandó. Ha csak a Kárpát-medencét vesszük, Bizánc elestétől kezdve ez a térség folyamatos célterülete a migrációnak, az expanzív iszlám ide nyomta fel a Balkán népességének jelentős részét”.

A hajóláz, más néven kiütéses tífusz vagy hagymáz szintén köthető a migrációhoz. A betegségért felelős baktérium előszeretettel terjed zárt térben, ezért hívták börtönláznak is. Magyarországon a Budát felszabadító császári seregek ostrom nélkül fordultak vissza, miután 30 ezer katona kardcsapás nélkül halt meg általa. A kiütéses tífuszt a kardántengelyt kitaláló, és a valószínűségszámítás alapjaitt lefektető orvos, Cardano, morbus hungaricus, azaz magyar betegség néven írta le. Ugyanez a kór pusztított az Újvilágban, de a brit nagyvárosokba özönlők között is. Epidemiológia-történeti szempontból érdekes az első tünetmentes baktériumhordozó, Mary Mallon története. A „Tífusz Mariként” emlegetett ír szakácsnő ötvenegy embert fertőzött meg – közülük hárman haltak meg –, mire a New York-i orvosok azonosították a terjedés útját, forrását. 

„Az egészségügy és az orvoslás fejlődése során időről időre túlzó nyilatkozatok születnek. A kijózanító igazság az, hogy a természet leigázása, a végleges diadal szivárványos ábránd.  Itt van ez az aprócska vírus, hogy helyreigazítson bennünket” – jegyezte meg a koronavírus kapcsán a professzor. Hozzátette: a kormányzatoknak most bizonyítaniuk kell, hogy urai a helyzetnek, és a legfőbb feladat az intézkedések súlyosságának és hatékonyságának arányát megtalálni. „Sem a közösségi média, sem pedig a hatalomra kívülről várakozók kórusa nem kedvez különösebben a visszafogott, finomhangolt döntéseknek”. Ugyanakkor már most látszanak biztató tanulságok: a társadalmi kohézió, a kölcsönös támogatás, a szolidaritás és az önfegyelem számos megnyilvánulását látni, és ezek egymást erősítik.

„A koronavírusra – ha majd a jövő epidemiologusai, történészei visszanéznek – egy komplex kulturális jelenségként tekintenek, ahol nem is biztos, hogy a kórokozó a legfontosabb elem.  Bizonyos, hogy a közgazdasági elemzőknek is lesz dolguk – a nagypolitikai játéktér szakértőiről nem is beszélve” – mondta végül Molnár F. Tamás professzor.

Korlátozásokkal a vírus ellen

Szakértők sora hívta fel a figyelmet arra a koronavírus kapcsán, hogy a védekezés kulcsa a társas érintkezések számának csökkentése. Hogy az erre vonatkozó korlátozó rendelkezéseknek mekkora jelentősége van, azt jól illusztrálja, hogy a spanyolnátha idején, 1918-ban amerikai városok miként és milyen eredménnyel reagáltak a járvány kitörésére. Ahogy a mandiner.hu írja, Philadelphiában például a kórokozó már másfél hete jelen volt, amikor megrendeztek egy városi fesztivált – meredeken meg is ugrott a halálozások száma. Saint Luisban viszont a fertőzés észlelését követő két napon belül szigorú korlátozásokat vezettek be, így sokkal kezelhetőbb maradt a fertőzés. Denverben pedig, ahol először szigorúan léptek fel, majd lazítottak a szabályokon, két csúcsa is volt járványnak.

Olvasson tovább: