Kereső toggle

Kozmetikázott történelem: A magyar világ és a Horthy-nosztalgia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A második világháború előtti utolsó békeévek bemutatását célozza a Magyar Nemzeti Múzeumban látható Magyar világ 1938–1940 című kiállítás. Bár a rendezők a Horthy-korszaknak az 1945 utáni negatív megítélését kívánták ellensúlyozni, az erősen idealizált kép az egyre nyíltabban propagált Horthy-nosztalgiát tükrözi.

„Össze kell fogni minden magyar hazafinak egy cél érdekében, melynek két pillére a nemzeti eszme és a keresztény morál… Ha valamikor, most lehetetlen, hogy politikai pártok a nemzetet ellenséges táborokká szakítsák” – az idézet, amely Horthy Miklós 1919. novemberi, budapesti bevonulása utáni beszédéből való, a Magyar világ 1938–1940 című kiállítás nyitómondataként fogadja a látogatót. Az időszaki kiállítás a Kásler Miklós miniszter kezdeményezésére létrehozott Magyarságkutató Intézet (MKI), valamint a Kodolányi János Egyetem kiemelt közös projektjeként nyílt meg tavaly decemberben a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Az MKI által közzétett videóból kiderül, hogy a kiállítás tervezője és rendezője Tóth László, a várpalotai Trianon Múzeum programigazgatója – a kiállított anyag is részben az ő magángyűjteményére, illetve családi hagyatékára épül. A várpalotai múzeum egyébként, amely a két világháború közti nemzeti radikalizmus eszmerendszerének emlékhelye, a 2004-es megnyitásától kezdve magánkézben működött, majd 2011-től állami fenntartású és támogatású múzeummá vált.

A Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállítás Trianon sokkjával indít, térképeken illusztrálva az országvesztés megrázó adatait (Magyarország függetlenné vált ugyan, de elvesztette területe kétharmadát és lakossága felét, köztük 3,3 millió magyart), majd kitér az óriási veszteségek ellenére végbemenő gazdasági és szellemi felemelkedésre és a külpolitikai kontextusra is. „Magyarország, bár berendezkedését és lakossága nézeteit nézve távol állt a totális államokétól, geopolitikai helyzetét tekintve valamennyinek az érdekszférájába tartozott. A magyar gazdaság felvevőpiaca elsődlegesen az európai térkép újraosztásában is érdekelt Németország és Olaszország volt. Így bármennyire is idegen volt az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus Magyarország számára, kényszerűségből ezer szállal kötődött hozzájuk” – írják az alkotók a kiállítás bevezető szövegében.

A kiállítás igyekszik érzékelhetővé tenni az ezeréves történelmi Magyarország feldarabolásának máig ható következményeit, miután 1920-ban családok szakadtak ketté, az elcsatolt területek magyarsága pedig az új államokban másodrendű, jogfosztott állampolgárrá vált. Az anyaország bányákat, vasútvonalakat, ipari területeket veszített el, míg az elcsatolt területekről „tízezrek menekültek el, akikről gondoskodni kellett” – olvasható a kiállítás szövegében.

A tárlat kiemelten foglalkozik az 1938–1940 között született bécsi döntések, a békés területi revízió korszakával, az anyaország és a visszacsatolt területek ünneplő magyar lakosságával, hangsúlyozva, hogy csak a politikai elit volt tisztában azzal, hogy a revíziónak súlyos ára lesz. „Geopolitikai okokból” váltunk Németország „vonakodó csatlósává”, majd 1944-től többszörösen megszállt országgá, s a megszállók révén nálunk is hatalomra jutottak a totalitárius eszmék – ezen a ponton a látogató már egyre nehezebben tud elvonatkoztatni a Szabadság téri áldozatnemzet-mítosztól. 

A kiállításon felépítették a kormányzati különvonat és egy visszacsatolt város pályaudvarának mását, külön termet biztosítottak a magyar film aranykorának is, miközben a korszak egyik legfontosabb kérdését, a fölerősödő antiszemitizmus, a zsidótörvények témáját csak mellékesen, két félreeső helyen említik meg, mint a magyarságtól alapvetően idegen, német hatásra megerősödő jelenséget. A rövid, elnagyolt szöveg írója ugyanakkor nem mulasztja el megjegyezni, hogy „(a német hatás) mellett a magyar társadalom egy része a zsidóságot okolta a Tanácsköztársaság 1919-es véres diktatúrájáért, melynek vezetői és aktív tagjai között számos zsidó származású személy volt”, miközben sehol nem esik szó olyan részletekről, mint a fehérterror vagy a zsidóság egyetemi létszámarányát korlátozó 1920-as numerus clausus törvény.

„Az (1938–40-es) zsidótörvényekkel a politikai elit egyik célja az volt, hogy kifogja a szélsőjobb vitorlájából a szelet, és enyhítse a német nyomást. A másik cél egy olyan társadalom létrehozása volt, amelynek minden tagja elsősorban magyarnak tartja magát, és bármit kész megtenni hazájáért. Sokan vélték úgy, hogy a zsidók nem ilyen nemzetben gondolkoznak, ezért átnevelésre szorulnak, vagy korlátozni kell őket. Ennek köszönhető, hogy bár a zsidók életét megbocsáthatatlan módon korlátozták, fizikai bántódásuk az 1944-es német megszállásig nem esett” – nyugtat meg a kiállításszöveg írója, aki sok egyéb mellett azt is elfelejti megemlíteni, hogy a magyarországi zsidóság – kifejezetten asszimilálódott kisebbségként – nem keveset tett a hazájáért.

Egy másik sarokban, a két háború közötti virágzó magyar sajtó kapcsán is említik, hogy az 1938–1939-es évek ezen a téren is hoztak változást. „A lapkiadásban és a sajtóban hagyományosan domináló magyar zsidóságnak jelentős veszteséget okozott az 1938-ban elfogadott első zsidótörvény (…) Az intézkedések hatására csökkent a zsidó vallásúak arányszáma, és visszaszorultak az ellenzéki lapok” – fogalmaznak a szöveg szerzői.

A kiállítás deklaráltan a Trianon utáni gazdasági-társadalmi stabilitás megteremtésére fókuszál, szellemi oldalról az analfabetizmust visszaszorító, a honvédelemre, sportra és a keresztény nemzeti identitás megerősítésére irányuló klebelsbergi oktatáspolitikára, majd a hadseregfejlesztésre is kitérve. Mindez a két világháború közti félfeudális társadalom kissé idealizált képébe illeszkedik, aminek reális eleme az elmaradott vidék megoldatlan helyzetének érzékeltetése.

Az 1938–1940-es évek hangulatát, Horthy akkori kultuszát nem kevés nosztalgiával felidéző tárlat kimondott célja annak bemutatása, hogy Magyarország a náci és kommunista rezsimek árnyékában is a kereszténység védőbástyája maradt, s magától soha nem emelt volna hatalomra ordas eszméket. Ezt a felfogást hivatott alátámasztani az 1938-ban megrendezett Szent István-emlékév, amikor a Szent Jobbot különvonat vitte körbe az országban, valamint a Budapesten megrendezett 38. Eucharisztikus Világkongresszus is. Arról viszont már alig esik szó, hogy a mély katolikus elkötelezettség mellett Magyarország miként sodródott bele a 2. világháborúba, és hogy annak azért nem csupán passzív elszenvedője volt. 

A Magyar világ 1938–1940 című kiállítás megnyitóján Szabó Péter, a Kodolányi János Egyetem rektora arról beszélt, hogy a két világháború közti időszakot a szocializmus idején egyoldalúan negatív színben állították be, s a kiállítás ezt a képet szeretné ellensúlyozni. A látogatónak a kissé ideologikus – a pozitívumokat hangsúlyozó és a kritikai megközelítést jobbára nélkülöző – üzenetektől azonban olyan érzése van, hogy a rendezők átestek a ló túlsó oldalára, és egy Horthy-érát propagáló rendezvényre váltott jegyet a Magyar Nemzeti Múzeumba. Kifelé menet elmélázhat azon, hogy valóban fontos a társadalom 20. századi múltfeldolgozásának problematikája, s ezt a maga sajátos módján a kiállítás is megerősíti.

Ami érdekes, hogy a Horthy személye és kora körüli közéleti viták leginkább politikai töltetűek, míg a köztes, elemző megközelítés, amely a korszak pozitívumait és negatívumait egyaránt számon tartja, a történészekre jellemző.

 „Bár a két világháború közti időszak feldolgozása még nem egészen teljes, de elmondható, hogy a szakmán belüli viták tényszerűek, behatárolt keretek között zajlanak” – fejtette ki lapunknak korábban a téma egyik elismert kutatója, Turbucz Dávid történész. (A temetetlen Horthy. Hetek, 2013. szeptember 6.) Szavaiból kiderült, hogy objektív szakmai igényességgel nehéz olyan véleményt mondani, amely mindegyik tábornak megfelel.

A történész szerint a szakma világán kívül kétféle sematikus Horthy-kép létezik. Az egyik a magyar jobboldalhoz köthető, ezen belül a Horthy-korszak politikai örökségének aktualizálásában a Jobbik szerepe különösen domináns. A kormánypártok részéről viszont már felemás viszonyulás, kettős beszéd a jellemző, hivatalos állásfoglalás nincsen, ami összefügghet gyűjtőpárt-jellegükkel is – vélekedett.

A baloldali póluson egy teljesen elutasító álláspont jellemző, ami a Rákosi-korszakban kialakított „fasiszta Horthy” képhez, egy valóban propagandisztikus, hamisított történelemszemlélethez kötődik. Ám ennek felülírása már a ’80-as években elkezdődött Turbucz szerint, amikor egyes történészek megállapították, hogy ez a korszak nem volt fasizmus, jóllehet egy autoriter, antidemokratikus rendszer volt.

Mivel 1945 után rengeteget „hazudtak” a kormányzóról, Horthy mai tisztelői szerint a ’44 előtti kép a reális, holott ez is egy propagandisztikus beállítás – emlékeztetett. A ’44 előtti és utáni szélsőséges beállítások a rendszerváltás után egyaránt újjáéledtek, és a politikai elit felemás viszonyulása folytán máig egymással vitatkoznak.

Olvasson tovább: