Kereső toggle

Fél évszázad rettegésben: A kommunista diktatúra magyar áldozatai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták. A mentelmi jogától megfosztott képviselő 8 évet töltött börtönökben és munkatáborban. Emlékére az Országgyűlés – 2000. június 13-án elfogadott határozatával – minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította.

Egy személy a szinte megszámlálhatatlan áldozat közül, aki – szenvedése és meghurcoltatása révén – a kollektív emlékezet „zászlóvivőjévé” vált Magyarországon az elmúlt húsz évben, képviselve mindazokat, akik valamilyen módon elszenvedték az 1945 és 1989 közötti vészterhes időszak pártállami rendszerének „eszközkészletét”. De kit tekintünk a kommunista diktatúra áldozatainak? Azt a közel 1 millió civil honfitársunkat, akiket 1944-1945 telén – jóvátételi kényszermunka – malenkij robot – (jog)címén a Szovjetunió GULAG, GUPVI táborrendszereibe elhurcoltak? Vagy azt a közel 600 ezer fő, szovjet kézre került katonai hadifoglyot, akik közül a családtagok évekig azt sem tudták, hogy merre tartózkodnak, élnek-e egyáltalán, vagy jeltelen sírokba elhantolva „nyugszanak”? Hová soroljuk az itthon maradott családtagokat, az árván és özvegyen napjaikat a létbizonytalanságban tengető hozzátartozókat, a gyermekeiket elvesztő szülőket, akiknek élete pontosan ebben az időszakban tört ketté. Reálisan, egyszerű matematikai művelet segítségével megbecsülte már valaki ezeket a számokat?

Lajstromba lehet egyáltalán venni azokat a „másodlagos” áldozatokat, akik például a kollektivizálás nyomán veszítették el nemcsak magántulajdonukat, de adott esetben életüket is? Az 1945. március 18-án megszületett földreform rendelet – amelyet mi, a helyzetet reálisan értelmezni próbáló történészek csak erőszakos földosztásként azonosítunk – célja a paraszti társadalom szovjet mintára történő megtörése, a magántulajdon „társadalmiasítása” volt. Szenti Tibor A tanya című alapmunkájában így jellemezte a parasztság lélekállapotát az MKP és az MDP által végrehajtott folyamat után: „Amikor a család belépett a közösbe… és az új munkahelyhez közelebb költözött, illetve valamilyen okból birtokot kellett cserélnie, az öregek nem akartak meghalni… Amikor a tanyát is át kellett adni… reggel hiába költögették őket, már holtak voltak. Az orvostudomány így könyvelte el az esetet: szívroham, a nép azt mondta: »bánatukban möghasadt a szívük«”.

A számok értelmezése céljából saját kutatási területemről választottam ki egy regionális kimutatást (Bács-Kiskun megye), amely a Rákosi-diktatúra legszörnyűbb három éve közül az 1950–1951. évi, közellátás érdekét veszélyeztető „bűncselekmények” és áldozatok kapcsán ad támpontot.

A közellátás érdekét veszélyeztető „bűncselekmények” a következők voltak: a.) feketevágási és beszolgáltatási ügyek, b.) terménykészlet veszélyeztetése, feketézés, c.) mezőgazdasági munkákkal kapcsolatos bűncselekmények. 1950-ben Bács-Kiskunból 52, Pest megyéből 187 vádlott került a Megyei Bíróság elé. A nemek arányát tekintve 153 férfi és 34 nő felett született ítélet. A leggyakoribb vád a „vágási engedély nélkül x db állat vásárlása és levágása” volt. A legnagyobb számban a gazdálkodó foglalkozással azonosított személyek ellen indult eljárás, összesen 59 fő ellen. Az ítéletek büntetési időtartama szerint az esetek közel negyedében alkalmazták a rövid ideig tartó fogva tartást és a pénzbüntetést. A leggyakoribb a 6 hónapig tartó elzárás volt.

A szinte kivétel nélkül koncepciósnak minősíthető eljárásokat megelőzte a megfélemlítés, a szovjet terror alkalmazása, amelyeket kezdetben saját épületeiben maga az ÁVH, majd a paraszti társadalom tagjain kívül célpontba helyezett egyházi személyek (az úgynevezett „klerikális reakció”), és a rendszer számára „veszélyes”, a kommunista elvekkel egyet nem értő ellenszegülők az európai GULAG magyar területén felállított internáló- és kényszermunkatábor rendszereibe kerültek. Sok-sok interjúalany megtörten mondja el még ma is, hogy mi történet velük a recski, a kistarcsai, a buda-déli, a tiszalöki, a kecskemét-korhánközy és a kazincbarcikai táborokban. Papok, szerzetesek, apácák, írók, költők, értelmiségiek és egykori paraszti családok visszaemlékezésekben beszélnek többek között a kecskeméti ÁVH működéséről, az éj közepén hazadobott parasztgazdáról, aki után csak úgy utána bedobták a vallatás közben vérfoltossá vált ruháit. „Sehol nincs olyan nagy terror és rendőrállam, mint Magyarországon, mert itt egymás után tűnnek el az emberek, nem tudni, hogy miért, minden ítélet nélkül” – írja Komlós Aladár 1952-ben.

De még nincs vége. Szerény számvetésemből hátra van még a hortobágyi és a budapesti kitelepítések áldozatává vált több tízezer honfitársunk sorsa, és az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak száma, majd az azt követő megtorlás, amely csak Bács-Kiskun megye lakosai ellen 369 megtorlási pert eredményezett. A hatalom lokálisan ezzel 871 fő és a hozzájuk tartozó családtagok életét keserítette meg. Csak Bács-Kiskun megyében. És ekkor még nem beszéltünk a határon túli magyar közösségeket ért tragédiákról.

Sokszor sokan értetlenül néznek rám, amikor a fentiek tudatában „negatív magyar kulturális örökségi elemről” beszélek. Örökségünkké vált a sötét múlt, és amint felismerjük a negatív, a magyarságot ért traumák örökség mivoltát, abban a pillanatban már emlékszobák, büszkeségpontok, emlékművek és emléktáblák állításának formájában felemeljük fejünket.  A 45 év áldozatainak tanúságtételeit példaként állítva, a fiatal generációkat meggyőzhetjük arról, hogy a magyar nemzet Európa szívében lehet igazodási pont egy sokak számára bizonytalan jövő árnyékában is.

A szerző történész

 

Olvasson tovább: