Kereső toggle

Tűzvonalban

Exkluzív riport Ausztráliából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Óránként akár ötven kilométeres sebességgel száguldó tűzvihar, tengerpartra szorult turisták, apokaliptikus képsorok, közösségi összefogás és klímavita – az utóbbi évek legdurvább bozóttüze pusztít Ausztráliában. Mózer Attila helyszíni beszámolója Wollongongból.

Az egész világot bejárták az Ausztrália keleti partvidékét sújtó aszály következtében kialakult bozóttüzekről szóló sokkoló beszámolók. Talán a legemlékezetesebb képek a tengerpartra, mint utolsó menedékhelyre szoruló kirándulók csoportjáról készültek – a sűrű füst és a narancssárga félhomály egy apokaliptikus filmbe is beillett volna. A bozóttüzekről felszálló füst a több mint négyezer kilométerre levő Új-Zélandot is elérte. A Föld bolygót az űrből szemlélő műholdak felvételein egyértelműen kivehető egy fél európányi füstfelhő, amely Ausztrália keleti partvidékétől Új-Zélandig húzódik. A bozóttüzek eddig 21 halálos áldozatot követeltek. Több mint 1500 családi ház égett le, és visszafogott becslések szerint is legalább 500 millió állat pusztult el a 48 ezer négyzetkilométernyi (több mint Magyarország területének felét kitevő) erdő pusztulását kísérve.

Katasztrófafokozat

Az első „katasztrofális” fokozatú tűzriadót már a hivatalos bozóttűzszezon elején, november 10-én bevezették Sydneyben és környékén. Ilyen kategória tíz éve még nem is létezett, a 2009-ben pusztító, 173 életet kioltó „Fekete Szombat” bozóttűz következményeként vezették be. A „katasztrofális” napokon a nagyon erőteljes széllökések, a szinte zéró nedvességtartalom és a kiszámíthatatlan szélirány miatt a tűz terjedési iránya nehezen kiszámítható. A tűz akár óránként 50 kilométeres sebességgel is terjedhet, az égő levelek és a szálló parázs pedig a tűz frontvonalát akár 20 kilométerrel is megelőzve pillanatok alatt képes új tüzet gerjeszteni. A tűzoltók ezeken a napokon nem is próbálják a tüzet oltani, fő feladatuk az életmentés és a sűrűn lakott területek védelme. (A saját életük is nagyon komoly veszélynek van kitéve, mert a tűz könnyen „átugrik” a védelmi vonalon, ezzel bekerítve őket.) Az érintett területeken a menekülés az egyetlen reális túlélési lehetőség. Bár nincs senki rákényszerítve a kilakoltatásra, nem ajánlják, hogy bárki megpróbálja a házát védeni. Ilyenkor menekülni kell, késlekedés nélkül, amíg az útvonalak szabadok.

 

Azok, akik erdő közelében, bozóttűz által veszélyeztetett helyen laknak (a besorolást a helyi önkormányzatok végzik történelmi adatok és modellek alapján), évente készítenek túlélési tervet – ehhez már egy mobiltelefonos applikáció is rendelkezésre áll. A tervet egy nyugodt családi vacsora közben, az összes családtag bevonásával ajánlott megbeszélni. A tervben többek között benne van az erdőtűzszezonra való felkészülés, például milyen gyakran és milyen munkákat kell elvégezni a ház körül a veszély csökkentése érdekében; a tűzriasztás milyen médián keresztül fog eljutni a család tagjaihoz; ha a menekülés mellett döntenek, mi kerül a bőröndbe, mi marad otthon – és talán a legnehezebb kérdés: esetleg van-e olyan családtag, aki hátramarad, és a tüzet próbálja oltani. Ezeket mind előre meg kell beszélni, hiszen egy pánikszituációban sokszor esély sincs arra, hogy jó döntés szülessen. A mi házunk hivatalosan nem tűzveszélyes helyen van, de közvetlen mellettünk van két hatalmas fa. Múlt vasárnap nálunk is szóba került, hogy a mi családunk mit csinálna, ha komolyabbra fordulna a helyzet. A beszélgetés gyorsan a négy törpepapagályunk sorsára terelődött: nem tudtunk megegyezni, hogy hátra hagynánk őket vagy sem.

Barátokkal, ismerősökkel beszélgetve mindenki egyöntetűen állítja, hogy ilyen tűzvész Ausztráliában az ő életük során még nem volt. A mostani helyzet különlegessége, hogy szinte az egész keleti part ég, hatalmas tűzfrontokat kialakítva, amiket szinte lehetetlen kezelni. Amikor a szélirány megfordul, a tűz frontvonala fél órán belül áthúzódhat az akár 100 kilométerre levő másik oldalra. A tűzoltókat lehetetlen ennyi idő alatt az egyik frontról a másik frontra mozgósítani. A tüzek nagy kiterjedése és a hirtelen szélirányváltozás okozta a legnagyobb problémát múlt héten is. Napközben a lángok a nyugati szél miatt a tengerparti üdülőhelyek felé terjedtek nagy sebességgel, majd az esti frontátvonulást kísérő déli szelek az északi irányba tolták a tüzet, szintén lakott területek felé, naponta akar 50 kilométer széles új területet felemésztve. A tűz gyors terjedése miatt először csak a lombkorona ég, így sok éghető anyag marad az erdő alján. Eső hiányában a következő szeles napon újra felizzhat a tűz, és akár új frontot is nyithat. A tüzek terjedését és veszélyességi fokát applikáción keresztül lehet figyelni. Egy katasztrofális napon a frissítés sajnos nem elég gyors, és így sokszor megbízhatatlannak bizonyul.

A szilveszteri tüzek főleg a déli partnak nevezett tengerparti üdülőterületet sújtották. Az ausztrál nyár az önfeledt szórakozásról, a kék égről és az óceánról, no meg a szörfözésről szól, nem véletlenül vonzza turisták millióit minden évben, és aki teheti, több hetet is eltölt itt ilyenkor. Sokan pont a meleg és az állandó füst elől menekültek a nagyvárosokból a tengerparti üdülőhelyekre – a hatóságok határozott figyelmeztetése ellenére. A menekülni próbáló turisták a még szabad útvonalak bedugulását okozták, a kis települések infrastruktúrája, víz, üzemanyag- és élelmiszerkészlete pedig nem volt elegendő az ott ragadt tömeg ellátásához.

Menekülni túl késő

Mi Sydneytől 80 kilométerre délre, a 200 000 főt számláló Wollongongban lakunk. A házak többsége egy 10 kilométer széles, a tenger és egy meredek lejtős hegy közé ékelődő földterületen helyezkedik el. Az utolsó komoly tűz 1968-ban érte a várost, így már kevesen emlékeznek rá. Novemberben még elképzelhetetlen volt, hogy az állam másik felében égő tűz a városunk közelébe érjen. A szilveszteri ünnepekig a sokkoló híreken és füstös levegőn kívül nem sok negatív hatása volt az erdőtüzeknek a helyiek életére. A térképre tekintve a mi térségünk még egy zöld oázisnak tűnt az állam többi részén tomboló tüzek közepette.

A fordulat január 4-én, szombat este állt be, amikor a tőlünk körülbelül 80 kilométerre levő hatalmas Currawan tűz a várakozásokkal dacolva – egy hirtelen frontváltozás hatására – „átugrotta” természetes határvonalát, a Shoalhaven folyót. A folyó innenső oldalán sok a lakott település, több barátunknak is farmja, háza van arrafelé. A legelső figyelmeztetés este 9 körül jelent meg, és már arról szólt, hogy túl késő menekülni a környező településekről: mindenki kövesse a túlélési tervet, és találjon menedéket a saját házánál. Nem tudtuk meddig fog terjedni a tűz, de bíztunk benne, hogy mi biztonságban leszünk.

Másnap reggel sűrű, fojtogató füstre ébredtünk. A kerti bútorokat fekete hamu borította. Vasárnap szokás szerint két istentiszteletet is tartott a tavaly 50. születésnapját ünneplő Lighthouse pünkösdi gyülekezet. Reggel a város még január elejéhez képest is elhagyatottnak tűnt, alig volt pár ember az utcán.

A 10 órakor kezdődő összejövetelre a nyári szezonhoz alkalmazkodva eleinte a szokásosnál kevesebb széket tettek be a szervezők, ám hamarosan új széksorokat kellett lerakni, folyamatosan jöttek az emberek, megtelt a terem – érezhető volt a feszültség. A pásztor többek között arról beszélt, hogy ha úgy alakulna a helyzet, a gyülekezeti épületet menedékhellyé fogják alakítani, és számítanak a gyülekezeti tagok aktivitására is. A társadalmi összefogás, az adakozás és a közösség „összeforrása” krízis esetén mélyen beivódott az ausztrál kultúrába. Ennek egyik legszembetűnőbb példája a több ezer önkéntes tűzoltó önfeláldozó munkája. Sokan közülük már két hónapja családot, munkát hátrahagyva harcolnak a lángokkal, mások házát védelmezve – miközben előfordulhat, hogy saját otthonaik is veszélyben vannak.

A tűz okait sokan fejtegetik, és heves viták is kialakultak ennek kapcsán. Scott Morrison konzervatív miniszterelnök is a támadások középpontjába került: egyrészt azért, mert nem halasztotta el külföldi családi nyaralását december közepén (megszakította ugyan a szabadságát, és bocsánatot kért, de már ez sem csillapította az indulatokat), másrészt azért, mert a tűzkatasztrófa láttán sem hajlandó megváltoztatni a globális felmelegedéssel kapcsolatos – a nemzetközi trendekhez képest visszafogott – politikáját. Tegyük hozzá: nem egyértelmű, hogy a katasztrófa betudható-e klímaváltozásnak. Az erdőtüzek közvetlen kiváltó oka a három éve tartó szárazság. A téli, biztonságosabb időszakokban kontrollált égetésekkel próbálják lecsökkenteni a területeken lévő gyúlékony anyag mennyiségét, de ez egyre nehezebb a zöldek tiltakozása és az égetések kockázatos volta miatt. Az elmaradó esők mögött a tudósok az antarktiszi légnyomás-ingadozás nagyobb kilengéseit és az ausztráliai monszunok elmaradását vagy késői megérkezését sejtik. Hogy mindezek hogyan illeszkednek a klímaváltozás folyamatába, és ebben mekkora az emberi hatás, arra egyelőre nem lehet egzakt választ adni. Ugyanakkor kérdés, hogy egy ilyen súlyos katasztrófát és frusztrációt okozó helyzetet tud-e majd az ausztrál társadalom higgadtan és tudományos alapon értékelni, vagy az indulatos beszólásoké marad a főszerep.

 

 

Olvasson tovább: