Kereső toggle

A globalizmus elefántja és a világválság

A válságokról Pogátsa Zoltán közgazdászt kérdeztük

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Legújabb jelentésében újabb globális eladósodási hullámra figyelmeztet a Világbank. Az elmúlt fél évszázadban ez már a negyedik ilyen jelenség, legutóbb a 2008-as válságot előzte meg nagymértékű eladósodás.

Egyre gyakrabban jelennek meg olyan prognózisok, amelyek egy újabb gazdasági világválságot vetítenek előre. Mennyire jelezhetők előre a válságok, egyáltalán mennyire törvényszerű, hogy ezek időközönként újra bekövetkezzenek?

– Közkeletű félreértés, hogy a gazdasági rendszerek alapvetően stabilak, ezért válságok ritkán fordulnak elő. Ha megnézzük az elmúlt 200 év gazdaságtörténetét, azt látjuk, hogy irdatlan mennyiségű válság fordult elő. Ha csak az elmúlt évtizedeket vizsgáljuk: 2008-as válság, dotcom-lufi, ázsiai pénzügyi krízis, olajválság – úgy tűnik, hogy ezek az anomáliák a kapitalizmus természetes részének tekinthetők. A válságok kapcsán ráadásul jellemző, bár csalóka megközelítés, hogy „this time is different”, vagyis tanultunk az eddigiekből, így most nem lehet baj. Aztán kiderül, hogy mégis. A válságok egyik közös jellemzője az a buborékhatás, amelynek az iskolapéldája a holland tulipánválság.

A 17. században a hollandoknál divatba jött a török szultán kertjéből honosított tulipán. Egyfajta őrület tört ki, mindenki ezt akarta termeszteni, sokan nemesítették, a jelenségre pedig a pénzügyi világ is reagált: nemcsak úgynevezett spot árfolyamon lehetett már tulipánt vásárolni, hanem határidős ügyleteket is kötöttek rá. Ez azt jelentette, hogy a tulipán még ki sem kelt, de már lehetett belőle vásárolni. Vagyis a valóság – a valós időben termő tulipán – és az erre ráépülő pénzügyi piac elvált egymástól, és minél nagyobb lett az érdeklődés a tulipán iránt, annál magasabb volt az ára, vagyis buborék képződött.

Erre a jelenségre jellemző, hogy ha valaki a felszálló ágban száll be, jól jár, hiszen az ár tovább fog növekedni – azonban azt senki nem tudja, hol van a buborék teteje, mikor jön el az a pillanat, amikor a növekedést csökkenés váltja fel, a buborék kidurran, és az adott termék ára lezuhan. A tulipánlufi úgy durrant ki, hogy egy betegség miatt nem termett belőle annyi, mint amennyi határidős szerződést kötöttek rá.

A gazdaságtörténelemben persze arra is van példa, hogy csalás eredményeként fejlődött ki egy buborék. A 18. században számos dél-amerikai ország vált függetlenné, és ezeket megérte finanszírozni. Egy időben rendkívül népszerű volt a Poyais-i Köztársaság által kibocsátott papírokba fektetni – annak ellenére, hogy ez az ország nem is létezett. Mire azonban ez kiderült, a csalók már messze jártak.

A 2008-as válságból mennyit tanultak a pénzügyi szereplők, illetve a kormányok?  

– Az amerikai jelzáloghitel-válság sem úgy indult, hogy világméretű krízis lesz belőle. Az eredeti cél az volt, hogy azok is ingatlanhitelhez tudjanak jutni, akiknek nem volt megfelelő jövedelmük, ezért a pénzintézetek enyhítették a feltételeket, a növekvő rizikót pedig azzal orvosolták, hogy az alacsonyabb és a magasabb kockázatú pénzügyi termékeket egybe gyúrták. Amikor a lufi kidurrant, azért szólt akkorát, mert az amerikai piacot összesen hat pénzügyi holding uralja, amelyekhez európai bankok is szorosan kötődnek. És ez volt az oka annak is, hogy adófizetői dollármilliárdokkal konszolidálták őket. Ha hagyták volna némelyiket csődbe menni, az rendszerszintű összeomláshoz vezetett volna. Ahogy az amerikaiak mondják: too big to fail, vagyis ezek a szereplők túl nagyok ahhoz, hogy engedjék őket csődbe menni (egy másik változat szerint: too big to jail – vagyis túl nagyok ahhoz, hogy a vezetőik börtönbe kerüljenek).

Mindez elvezet a kapitalizmussal kapcsolatos két alapvető tévedéshez. Az egyik, hogy azt gondoljuk, hogy itt sok-sok cég versenyéről van szó, ami egészséges, ellentétben a kommunizmussal, ahol elkényelmesedett állami mamutvállalatok állítanak elő drága és rossz terméket. Ma már ez nincs így, bármilyen iparágra gondolunk, a nagyok között a verseny gyakorlatilag megszűnt: kétfajta kólát iszunk, kétfajta mobil operációs rendszert használunk, a Facebook és a Google pedig lefedi a globális hirdetési piac jelentős részét, és lehetne sorolni.

A másik tévedés az, hogy a kapitalizmusban – szintén a kommunizmussal ellentétben – engedjük csődbe menni a rosszul működő cégeket, ami azért jó, mert tisztul a piac. Obama azonban annak idején hiába kampányolt azzal, hogy fel kell darabolni a pénzügyi óriásokat, kiderült, ahhoz, hogy ne jelentsenek rendszerkockázatot, 300 részre kellett volna vágni a négy legnagyobb bankot. A megtisztulás tehát elmaradt, a problémákat úgy próbálták elfedni, hogy a jegybank még több pénzt nyomtak a gazdaságba.

A gazdaság felpörgetéséhez ez kellett, nem?

– Nem a felpörgetéséhez kellett ez, hanem ahhoz, hogy egyáltalán működjön. A kapitalizmus a ’80-as évek óta adósságból finanszírozza magát. A második világháborút követően az államok, a pénzügyi holdingok és a háztartások adósságszintje is alacsony volt, az egyéves jövedelmük körülbelül 30 százalékát tette ki. A Reagan és Thatcher nevével fémjelzett neoliberális fordulat nyomán az adókat csökkentették, így a gazdagok szupergazdagok lettek, hozzájuk összpontosult az összes vagyon. Az alul lévőknek viszont nincs annyi jövedelmük, hogy megvegyék azokat a termékeket, amelyek azokban a gyárakban készülnek, ahol ők dolgoznak. Sőt, már a középosztály is csak hitelből tudja finanszírozni a gyerekei oktatását vagy éppen a családja egészségügyi ellátását.

Az adóssághegyek miatt ez még nem látszik olyan élesen, de a globalizációval a nyugati középosztály rendkívül sokat bukott, jelentősen csökkent a jövedelmük reálértéke – ennyire rosszul csak a legszegényebbek jártak. A szupergazdagok mellett a kínaiak jártak a legjobban, hiszen ők gyártanak szinte mindent, amit mi hitelekből megveszünk – olyan hitelekből, amelyeket sok esetben szintén ők finanszíroznak. 30 éve még azt lehetett mondani, hogy Kína 30 évvel van mögöttünk, most viszont azt látni, hogy 30 évvel előttünk járnak.

Mi lehet a következő válság közvetlen oka?

– Ezt nagyon nehéz megmondani, éppúgy lehet ismét az ingatlanpiac vagy a kínai gazdaság lassulása, pontosabban az amerikai–kínai kereskedelmi háború, de akár az amerikai–iráni konfliktus is. Kínára nagyon érdemes odafigyelni. Az Egyesült Államoknak szinte mindenben kereskedelmi deficitje van Kínával szemben, talán a polgári repülőgyártást kivéve, de 2022-re Peking saját repülőprogramot is indít. Obama elnök egyszer megkérdezte Steve Jobs Apple-vezért, hogy mikor fogja Kína helyett az USA-ban gyártani az Iphone-okat. Jobs azt válaszolta, hogy soha, mert Amerika már nem tud alacsony bérekkel versenyezni.

Ráadásul Kína nemcsak lemásolt minden nyugati technológiát, hanem immár vezeti is a technológiai trendet az 5G hálózatok fejlesztésével, amelyben gyakorlatilag nincs versenytársa. Erre reagálva Amerika megvonhatja az Android operációs rendszert a Huaweitől, de a kínaiak előbb-utóbb saját operációs rendszert fognak használni, ráadásul az informatikai termékek gyártásához szükséges ritka fémek jelentős része felett kontrollt gyakorolnak. Vagyis, ha Trump erőlteti a kereskedelmi háborút, akkor kialakulhat egy keleti és egy nyugati technológiai infrastruktúra – és ebben nem a Nyugat fog jól járni. Másrészt ez globális gazdasági válságot is eredményezhet, hiszen leáll a kereskedelem, a fejlesztés, nem tudunk olcsón termelni. A kínai termékek kizárása hiperinflációhoz vezet, hiszen itt kell majd mindent megtermelni.

Olvasson tovább: