Kereső toggle

Szoros kötelék

Reformista pápák és az európai egység

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A pápák és az európai integráció kapcsolatának újabb fejezete kommunizmus pártolásával gyanúsított pápa és kereszténydemokrata (homoszexualitással is vádolt) utódja.

 

Az Európai Szén- és Acélközösség, majd a római szerződéssel létrehozott Európai Gazdasági Közösség két borzalmas világháborút követő helyreállítási törekvések eredményeként jött létre. A francia–német békéltetésben aktívan részt vett XII. Pius pápa, aki mellett egy egész stáb dolgozott diplomáciai eszközökkel a tartós béke és egység megteremtéséért.  Ennek a különítménynek volt tagja Angelo Giuseppe Roncalli pápai nuncius (a későbbi XXIII. János pápa) és Giovanni Battista Montini milánói érsek (a későbbi VI. Pál pápa) is. 

Roncalli bíboros útja a pápaságig

 

A földműves családból származó Roncalli pályafutása igen rendhagyó, hiszen egy olyan időszakban, amelyben a kereszténység legnagyobb ellenségének a kommunizmust kiáltotta ki a pápa (Pápák és az európai integráció. Hetek, 2019. augusztus 2.), ő jó kapcsolatokat ápolt a nyugat-európai baloldallal (emiatt ellenfelei „vörös papként” is emlegették). Roncallit pappá szentelése után 1918-ban kinevezték egyháztörténet-oktatónak a Lateráni Pápai Egyetemen. Tanítói karrierje nem tartott sokáig, mivel a kommunistákkal való szimpatizálása és modernista nézetei (vegyesházasságok támogatása) miatt visszahívták. Az élet – és a Vatikán – újabb lehetőséget kínált neki: XI. Pius pápa 1925-ben Bulgária apostoli vizitátorává nevezte ki, és püspöki méltóságra emelte címzetes érseki ranggal. Ezt követően 1934-ben Görögország és Törökország pápai delegátusa lett, ahol számos ortodox főpappal alakított ki jó kapcsolatot – ez pedig meghatározta későbbi ökumenikus törekvéseit is.

A 2. világháború után pápai nunciusként Párizsba küldték, ahol közeli kapcsolatba került Maurice Thorezzel, a Francia Kommunista Párt elnökével és Édouard Herriot-val, a Radikális Párt vezetőjével. „Roncalli kiváló prelátus, jobban átlátja a marxizmust, mint maguk a marxisták, és ha a Kommunista Párt nem a militáns ateizmus programját támogatná, ő lehetne a legjobb »keresztény elvtárs« a római katolikus egyházban” – jellemezte a Kremlbe küldött jelentéseiben Thorez a pápai nunciust. 

1948-ban, amikor XII. Pius a katolikus egyházból való kiátkozással fenyegette a kommunizmussal szimpatizáló vezetőket, Roncalli már közeli kapcsolatba került Palmiro Togliattival és az Olasz Kommunista Párt más tagjaival. Amikor a pápa 1954-ben elítélte és általános tilalommal sújtotta a „munkáspapokat”, Roncalli arra bátorította a kommunizmust pártoló papokat, hogy maradjanak meg politikai tevékenységükben, de „ne vállalják fel túl nyíltan” baloldali irányultságukat.

XII. Pius halála után meglepő módon Roncallit választották pápává (bővebben: Felszállt a szürke füst. Hetek, 2013. március 08.). A XXIII. János nevet felvevő pápa első hivatali lépéseként bíborossá avatta a szintén reformernek számító Giovanni Battista Montini érseket, aki a továbbiakban bizalmasa volt a pápának. 

Regnálása alatt Adenauer német kancellár és de Gaulle francia tábornok személyében hivatalosan is békét kötött a francia és német állam.  A hidegháború beálltával olyan, Európa határain kívül eső konfliktusokkal kellett szembenéznie, mint a nukleáris katasztrófával fenyegető kubai rakétaválság (1962). 

Ebben a történelmi környezetben a legfontosabbnak az „egyetemesség” üzenetét tartotta, ezt képviselte az integrációs törekvések támogatása során is. Ennek szellemében hirdette meg a II. vatikáni zsinatot, melyet 1962-ben nyitott meg.  Cél az ökumenikus nyitás (az „elszakadt keresztény testvérek felé”) és a 20. századi társadalommal való párbeszéd volt. Más keresztény felekezetek képviselőit is meghívta – a keleti ortodox egyház és a protestánsok éltek a felajánlott lehetőséggel (szavazati joggal azonban nem bírtak). Bár a betegeskedő pápa hamarosan elhunyt, az 1965-ig tartó zsinat fordulatot hozott a pápaság történetében. Utódja az általa kinevezett és reformer katolikusnak tartott Montini bíboros lett.

Giovanni Battista Montini

 

Az olasz nemesi családból származó Montini apja és testvére révén szorosan kötődött az olasz politikához. Apja, Giorgio Montini lapszerkesztő volt, valamint az olasz néppárt (kereszténydemokraták) parlamenti képviselője. Giovanni testvére, Lodovico, szintén párttag volt. Papként Montini nyíltan nem tudta a családja közéleti álláspontját képviselni, pályája mégis egy dörzsölt politikus képét mutatja. 

Montini 1937-től XI. Pius pápa államtitkárának, Pacelli bíborosnak (a későbbi XII. Pius pápa) volt a helyettese. XII. Pius megválasztása után is megmaradt államtitkár-helyettesi pozíciójában, a második világháborúban játszott diplomáciai tevékenységéről viszont több ellentétes információ is kering.  Közeli kapcsolatban volt a németellenes Galeazzo Ciano gróffal, aki egyben Mussolini veje és külügyminisztere is volt. Ez alapján Montinit többen vádolták azzal, hogy a Vatikánnak való előnyszerzés céljából tárgyalt a fasisztákkal, valamint magas rangú náciknak segített elmenekülni 

a hitleri birodalom összeomlásakor. Ugyanakkor nagyobb összegekkel segítette az üldözött európai zsidóságot.  Ezenfelül a családja kereszténydemokrataként szembement a fasizmussal (apja lapját be is záratta Mussolini kormánya). Egy biztos: a vatikáni kormányzat magas rangú tisztségviselőjeként ekkor XII. Pius hű támogatója és a korszak egyik legbefolyásosabb embere volt.

Egyházi előmenetelében a következő lépcsőfokot a milánói főegyházmegye érsekévé való kinevezése jelentette. A tradíció szerint ezt a rangot az kapja meg, akit a pápa bíborossá szándékozik kinevezni. Sokak meglepetésére azonban XII. Pius nem nevezte ki hűséges támogatóját bíborossá. Ennek ellenére többen is XII. Pius későbbi örökösének tekintették, de mivel nem volt bíboros, nem követhette őt a pápai trónon, így annak halála után (1958) Roncalli bíboros lett az új pápa, aki szinte azonnal bíborosi rangra emelte Montinit – így a pápaság intézménye is megnyílt előtte 1963-ban. 

Megválasztását követően az Olasz Katolikus Egyetemi Szövetség előtt kifejtette európai céljait: „Kötelesek vagyunk pozitív megoldást találni az európai egység nagy kérdésére.” Ezzel megerősítette, hogy a XII. Pius által kijelölt úton kíván továbbhaladni. A pápa megismételte ezt az elkötelezettséget az Európai Közösség iránt: „A most formálódó Európa jövőjének muszáj az evangéliumon alapuló emberi, morális és vallási örökségre épülnie, mint ahogy az eddig is történt az európai civilizáció egyedülálló történetében.” Ezzel a kijelentésével megerősítette, hogy a római katolikus egyházat tekinti az európai civilizáció és kultúra bölcsőjének.  

1967-ben a római szerződés aláírásának 10. évfordulóját hatalmas pompával keretezett ceremóniával ünnepelték Rómában. 1970-ben VI. Pál apostoli nunciust nevezett ki megfigyelői pozícióban az Európai Tanácsban és Európai Közösségekben. 

Pápaságát betegsége és a vele szemben felmerülő homoszexuális vádak árnyékolták be. 1975 decemberében a Hittani Kongregáció kiadott egy írást (Persona Humana: Nyilatkozat a szexuális etika egyes kérdéseiről), amelyben megerősítette, hogy minden házasságon kívüli szexuális kapcsolat, önkielégítés és a homoszexuális cselekmény bűnnek minősül a katolikus egyház szemében.

Erre válaszul Roger Peyrefitte francia diplomata, író és melegjogi aktivista két könyvében homoszexualitással gyanúsította meg a pápát. A szerző azt állította, hogy a pápa régóta él kapcsolatban az olasz színész Paolo Carlinivel, erre vonatkozó kijelentéseit egy francia melegjogi magazinnak adott interjújában is megismételte. Azt mondta, hogy a vatikáni képmutatás miatt kötelességének érzi nyilvánosságra hozni ezeket az információkat. A gyanúsítások odáig jutottak, hogy VI. Pálnak nyilvánosan kellett elhatárolódni tőlük. Körülbelül 20000 fős tömeg előtt a Szent Péter téren „szörnyű és rágalmazó” gyanúsítgatásoknak titulálta az állításokat, és kérte a közösséget, hogy imádkozzanak érte. Az ügy itt nem ért véget: 1994-ben Franco Bellegrandi, a L’Osservatore Romano vatikáni napilap tudósítója azt állította, hogy VI. Pál pápát zsarolták, ezért pozicionálta a Vatikánon belül a meleglobbi tagjait. 2006-ban a L’Espresso nevű újság megerősítette a zsarolási történetet. A vádakat a mai napig nem sikerült egyértelműen cáfolni.

A két pápa jelentősége

 

XXIII. János és VI. Pál pápaságának idején Európán belül többségben voltak a katolikus hívők (a kontinens keleti részén létrejövő szovjet befolyás előtt az európaiak 65 százaléka vallotta magát katolikusnak). Napjainkban az Európai Unió 508 milliós össznépességén belül a római katolikusok aránya 40 százalékot ér el a vatikáni adatok szerint. Ez egyébként drámai csökkenést jelent, viszont még mindig a legnagyobb vallási csoportot képezik. Ám a katolikus vallás, a katolikus egyház jelenléte és a pápák jelentősége nem fejezhető ki pusztán statisztikai adatokkal. A II. vatikáni zsinatot követően a pápák 

Olvasson tovább: