Kereső toggle

Egyszervolt Hollywood

Görbe tükör az illúziógyárnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tarantino kilencedik filmje egyszerre szerelmeslevél Hollywood leáldozóban lévő aranykorának és újraképzelése a Charles Manson-féle gyilkosságoknak, ami kétségkívül a hatvanas évek egyik legnagyobb sokkhatása volt az amerikai társadalomban.

kezdjük a legnagyobb negatívummal: ha valaki nem ismeri az amerikai kultúrtörténelem híres állomásait, és a filmművészettel is mondjuk csak a kétezres évektől kezdett el igazán ismerkedni, nem biztos, hogy a lényeget meg tudja ragadni a Volt egyszer egy… Hollywood című alkotásból. Aki nem tudja, mi szél hozta a hatvanas évek drasztikus változásait, aminek háttere mögé Vietnamtól kezdve a szexforradalomig sok mindent láthatunk, és nem tudja, milyen szenvedélyek tudták néhány nap leforgása alatt Woodstockot és a Tate-gyilkosságokat kitermelni magukból, nem biztos, hogy maradéktalanul élvezni fogja ezt a szűk három órát.

De hát nem lepődhetünk meg:Tarantino elsősorban Amerikának és Hollywoodnak csinálta állítólagosan utolsó előtti filmjét. A magyar átlagnéző nem biztos, hogy átlátja az egyes popikonok és megjelenített konfliktusaik jelentőségét, sem pedig azt a csavart, amit Tarantino a forgatókönyvbe visz. Ez a csavar pedig a rendező kérésére hétpecsétes titok, úgyhogy hallgatunk róla.

A film hangulata tagadhatatlanul nosztalgikus, ugyanakkor gyakran komikus. Tarantino nem fél görbe tükröt állítani még az általa hőn szeretett spagettiwesterneknek sem. Találkozunk neurotikus celebekkel, rezignált kaszkadőrökkel, feltörekvő „futottak még”-ekkel és igen bizarr, nem éppen „Szeretkezz, ne háborúzz” identitású hippikkel is. Ahogy a Becstelen Brigantyk-ban, úgy a rendező ezúttal is teljesen valós történelmi kontextusba, valós mellékszereplők mellé állítja színpadra hőseit, akik a fantázia szüleményei.


Így együtt autózunk Rick Daltonnal és dublőrével (Leonardo DiCaprio és Brad Pitt alakításában) Los Angeles ikonikus sugárútjain és meglátogatunk számos stúdiót, filmszettet; belelátunk a moziipar nem kifejezetten mozgalmas hétköznapjaiba, klisével élve:a színfalak mögé. A film jelentős része hangulatmegosztás, és csak nagyon óvatosan vezeti be a rendező a kibontakozó cselekményhez fontos személyeket, kapcsolati szálakat, helyszíneket. Persze, aki tudta a szinopszist, az számított rá, hogy az alkotás a Tate-gyilkosságokkal is foglalkozik majd, ahogy azt is, hogy Tarantino tarsolyából biztos valami meglepetés is előkerül.

A történet alapja, hogy a kor egyre vadabb szellemeivel lépést tartani csak nehezen tudó Dalton megpróbál a maga módján túlélni a hollywoodi közegben, és mint hűséges csatlósa, követi mindenben a Pitt által alakított, rovott múltú Cliff Booth. Booth sem a fénykorát éli már a filmiparban, a kaszkadőrmunka (részben a világosságra került múltbéli árnyak miatt) egyre kevesebb, így inkább a színész mindeneseként ha kell antennát szerel, ha kell, verőlegény.

Egyetlen reményük, hogy a sztár Cielo Drive-i háza melletti ingatlant a siker mámorát élő Roman Polanski, lengyel származású rendező bérli ki (aki ekkor már túl van a Rosemary gyermeke című horror forgatásán), bájos feleségével, a feltörekvő színésznővel, Sharon Tate-tel. Az ő történeti száluk hosszú ideig gyakorlatilag külön fut a főszereplőktől – házibulik, mozivetítések, glamour és csupa reményteljes kaliforniai önáltatás. Aztán feltűnnek a furcsább szereplők; a baljós hippikolónia, és a viharvert, űzöttfejű Charles Manson is megjelenik az utcájukban. És innentől már csak idő kérdése, hogy az összes szereplőnek mikor lesz köze egymáshoz.

S ahogy a saját mámorában szédelgő filmfellegvár is igen brutális módon eszmélt 1969 nyarán, úgy a film is szép lassan elérkezik robbanó crescendójához, ami „végre” Tarantinóhoz illő, már-már horrorba csapó vérfröcsögéssel „örvendezteti” meg a talán már bóbiskoló, vagy a várakozástól túlajzott nézőket. Hogy aztán a végkifejlet kielégítő-e avagy sem, az talán attól függ, hogy az ember szereti-e az alternatív történelmi elbeszéléseket, vagy inkább ragaszkodik a valósághű narratívához.

A rendezés meglepő hangvételű– bágyadt, de gyönyörű, nyári meleghez illő látványvilág, kiváló zenékkel párosítva (mondjuk ez nem meglepő a rendezőtől); az összhatás helyenként majdhogynem (nyilván direkt) giccses. Tarantino mintha be akarna vezetni saját világába, s közben meglepően rövid időt áldoz vérfétisének. Ellenben az alkotó korábbi filmjeihez viszonyítva kissé sekélyes és sokszor trágár párbeszédekre alapoz, és a keserédes nosztalgiázás majdnem olyan hosszúra nyúlik, mint a kaliforniai sztrádahálózat. Emiatt egy idő után kicsit öncélúnak és perspektívavesztettnek tűnik a DiCaprio–Pitt páros kiválóan játszott interakciója – mígnem mindent össze nem ránt „kellő” erőszakkal a végkifejlet, hogy arcunkba vágja a fájdalmas realitást. (Illetve mégsem, de ezt nem írhatjuk le.)

Összességében érdekes egy olyan alkotást látni, ami precízen ráérez arra a pár hétre, ami örökre megváltoztatta Amerikát, mint kulturális nagyhatalmat. Persze tudjuk, hogy Los Angeles előtte sem volt olyan szép, sem pedig olyan reményteljes, mint ahogy a rendező azt láttatja; a gonoszság koncentrált megnyilvánulása megrendítette azokat, akik 1969 augusztusában követték az eseményeket. De Tarantino görbe tükre sem tudja és nem is akarja megutáltatni a film tárgyát: Hollywoodot – s mint annyi film, ami „önmagáról szól”, minden látszatkritika ellenére igazából a hollywoodi álmot élteti tovább. A véges-végtelen, földi halandó által követhetetlen utalások, referenciák a rendező végtelen szerelmét fejezik ki a celluloid iránt. A film nem korszakalkotó, inkább az alkotója mögött van egy korszak, ami a filmtörténelemből kihagyhatatlan, éppen ezért szinte garantálható volt, hogy bárhogyan is nyúl a matériához, az alkotás el fogja nyerni a nagyközönség és a kritikusok tetszését. És ahogy a sokk elmúlt, az illúziógyár dolgozik tovább… 

 

Olvasson tovább: