Kereső toggle

Betonba zárt hidegháború

Bunkertúra a déli határ mentén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hidegháború első éveiben Magyarországon komolyan számoltak a titóista Jugoszlávia és nyugati szövetségesei támadásával, így szovjet nyomásra bunkerrendszer építésébe fogtak a déli határszakaszon. A védmű egyes elemei máig fennmaradtak.

A lövészárkok sosem egyenesek, hogy ha az ellenség egy szakaszt elfoglal, ne tudja végiglőni az egészet – mutat egy fűvel benőtt árokra Bánhidy Zoltán valahol Ásotthalom és Kelebia között, a magyar–szerb határtól alig három kilométerre. Az amatőr bunkerkutató egy túra keretében az egykori magyar védvonal még fennmaradt építményei közül mutat meg néhányat – megidézve a második világháború utáni évek hangulatát.

Rákosi-vonalnak vagy magyar Maginot-vonalnak is nevezték – persze nem hivatalosan – a Déli Védelmi Rendszert, amely 630 kilométer hosszúságban húzódott a magyar–jugoszláv határ mentén Algyőtől egészen Lentiig. A védvonalat a Hadtörténeti Múzeum szakértői is kutatták a kétezres évek elején, de több, a (had)történelem iránt érdeklődő lelkes hobbista is jól ismeri a bunkerrendszer egy-egy – még épen maradt – szakaszát. Közéjük tartozik Bánhidy Zoltán is, aki a rendszerváltás idején határőr kiképző tiszthelyettes volt a határmenti Tompán.

„A magyar narancshoz hasonlóan az ötvenes évek nagyívű szocialista elképzelései közé tartozott, hogy a selyemkóró termésével kiváltják a gyapotot, a növény tejnedvét pedig gumigyártáshoz használják. Mindebből annyi lett, hogy az elszaporodott gyom elnyomja az őshonos fajokat. De legalább van finom selyemfűmézünk” – magyarázza túravezetőnk, miközben egy vaddohányos szakaszon vágunk át, hogy a lövészárok után az első bunkert is „felfedezzük”.

„Ez egy 20 fős legénységi fedezék volt, de komolyabb harci eszközt ide nem telepítettek, ezért a födém nem volt olyan vastag – ennyit ért akkoriban az emberélet” – mondja Zoltán. Vészkijárat azért volt benne: egy létrán lehetett volna kijutni, ha a bejárat beomlik. A bunker egykori falai még kivehetőek, a teteje azonban már nincs meg, és az ajtó is hiányzik.

Célbadobás gyakorlógránáttal. Ma már csak játék, de az ötvenes években nem az volt...

A környéken élők elég élelmesek voltak ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben a bunkerek mozdítható elemeit hasznosítsák, legyen szó ház vagy disznóól építéséről...

A Déli Védelmi Rendszert – amelynek ez az építmény is része volt – három sávba tervezték. 1952-ben kezdték megvalósítani, de teljes egészében soha nem készült el, 1955-ben, Rákosi Mátyás menesztésével leállt az építkezés. A kutatások szerint az összesen 40 százalékban megvalósult bunkerrendszer mellett egy szögesdrótkerítés és körülbelül 2 millió telepített akna is védte a déli határszakaszt akkoriban.

Ezenkívül a határ mentén 15 kilométeres mélységben úgynevezett határövezetet hoztak létre, ahol csak külön engedéllyel lehetett tartózkodni.

Ez csaknem 300 ezer embert érintett, akik közül a leginkább megbízhatatlannak ítélt 2500 személyt családjukkal együtt kitelepítették. Voltak közöttük egykori katonatisztek, csendőrök, jobboldali kötődésűek vagy olyanok, akik nyugati hadifogságból tértek haza, de menniük kellett a szerb–horvát nemzetiségűeknek, és általában azoknak is, akiknek éltek rokonaik Jugoszláviában. A területet szigorú ellenőrzés alatt tartották, mondvacsinált ok is elegendő volt ahhoz, hogy akit itt elfogtak, az kémvádak miatt álljon bíróság elé.        

Mindezekre az akkori hatalmi logika szerint azért volt szükség, mert az egykori jugoszláv vezető, Josip Broz Tito a Szovjetunióval szemben a nyugati hatalmakhoz közeledett. Így a kommunista blokk országai komolyan számoltak azzal, hogy az imperialisták „láncos kutyájukkal” karöltve délről indítanak majd támadást. Sztálin utasítására

Magyarország meg is szakította kapcsolatait Jugoszláviával, és gőzerővel fejlesztette hadi kapacitásait. 

„Volt olyan év, amikor Magyarország bevételeinek 25 százalékát katonai célokra, nagyrészt a bunkerek kialakítására fordította. Háborús konfliktus esetén a rendszert elvileg 300 ezer fővel lehetett volna feltölteni” – említi túravezetőnk az egyik bunkernél, amibe be is tudunk menni. Az itt tárolt tüzérségi löveggel akár 10 kilométerre is el tudtak volna lőni.

Ilyesmire ugyan nem került sor, ám 1948 és 1953 között mindkét oldalon rendszeresek voltak a fegyveres villongások, emberrablások, illetve kémeket és diverzáns csoportokat is kölcsönösen „dobtak át” az ellenkező oldalra. Az egyik legjelentősebb kémtörténet főszereplője a szabadkai születésű Bálint László volt, akit az 1930-as években elkövetett bűncselekmények – többek között zsarolás – miatt csuktak börtönbe. Vukman Péter Megfigyelés, beszervezés, koncepciós perek című, a betekinto.hu oldalon megjelent tanulmánya szerint a kalandor természetű férfi később vallomásában elmondta: 1949-ben, a Markó utcai fogházból először Princz Gyula ÁVH-s tisztnek írt leveleiben, majd személyes találkozójukkor a magyar állambiztonsági szerveknek is felajánlotta szolgálatait. Ezt követően 1950 májusában családjával együtt Jugoszláviába távozott. Ott azonban kettős ügynök lett belőle, a jugoszláv titkosszolgálat, az UDB megbízásából 1952 elején illegálisan tért vissza Magyarországra. Társaival együtt, hamis ÁVH-dokumentumokkal tőrbe csaltak és Belgrádba hurcoltak egy sztálinista jugoszláv emigránst. Néhány hónap múlva újabb küldetéssel tért vissza – a jugoszláv ellenzék vezetőjét kellett elfognia –, ám ez az akció kudarcba fulladt. Tíz napon át 9 ezer katona, rendőr, határőr üldözte végig az országon Bálintot és csoportját. Végül Algyő mellett a hatóságok kiszabadították az ellenzéki vezetőt. Bálint a tűzpárbajban megsebesült – később pedig hazaárulásért halálra ítélték és kivégezték.

A Magyarország és Jugoszlávia közötti enyhülés előtt végül Sztálin 1953-as halála nyitotta meg az utat.

Olvasson tovább: