Kereső toggle

 Keresztény rabszolgák Egyiptomban

A szudáni menekülteknek csak a hit marad

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy farmernadrágos, fehér pólót viselő fekete férfi ül a volánnál. Rám néz, látja a homlokomon patakzó izzadtságot. Megvillantja tökéletes fehér fogait, elmosolyodik. Matatni kezd a kocsi zenelejátszójával, kábeleket dug össze. Pár pillanat alatt üvölteni kezd az afrikai keresztény pop a kocsi hangszóróiból.

Egy ugandai énekes énekel boldogan arról angolul, hogy Jézus megváltotta a pokoltól. Hogy azért nincs pokol, mert van Jézus. Életemben nem hallottam még ilyen vidám dalt, melyben ennyiszer hangzik el a kárhozat, sátán, pokol szó. A férfi feje ütemesen ringani kezd a dallamra, majd egy idő után felém fordul: „Nemsokára ott vagyunk” – mondja. Gyermeki izgatottság sugárzik belőle. Nézem az arcát, és próbálom megsaccolni, hogy hány éves lehet. Sosem találtam volna ki, hogy negyvenkét éves. Sokkal fiatalabbnak gondoltam.

Ebben a ruhában azt sem mondanám meg, hogy pap, pedig majdnem húsz éve szentelték fel katolikus papnak. Csádi születésű, de az elmúlt évtizedben megjárta Kenyát és Ugandát. Ez a harmadik éve Kairóban, ahol a szudáni közösséget szolgálja. Hárman vannak több mint kétezer emberre. 

A férfit Claude Ondogan atyának hívják. Misét tartani megy Kairó külvárosába, amit nemes egyszerűséggel „négy és fél”-nek neveznek. Egy gettóról van szó a sivatag szélén.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint jelenleg 221 ezer menekült él Egyiptomban. Ezeknek a menekülteknek több mint a kétharmadát szudániak és szíriaiak teszik ki. Ám míg a szíriai menekültkrízis jól reprezentált az európai médiában, a Szudán felől Izrael és Egyiptom felé hömpölygő embertömegek gyakorlatilag a radar alatt maradnak.

Pedig Szudán folyamatos polgárháborúi, etnikai tisztogatásai újratermelik a menekülőket minden évben, akik annak dacára is nekivágnak az útnak Kairó és Tel Aviv felé, hogy a Sínai-félsziget izraeli határszakaszán tűzparancs van érvényben a menekültek ellen. Ha az egyiptomi hadsereget sikeresen el is kerülik, beduin bűnbandák vadásznak rájuk, akik vagy váltságdíjért engedik el őket, vagy egyszerűen eladják a szerveiket a virágzó egyiptomi szerviparnak.

Izrael sem kér már a szudáni bevándorlókból. Azok, akik valahogyan mégis eljutnak Kairóba, szembesülnek az ország rasszizmusával, mind társadalmi, mind intézményesített szinten. Rabszolgaként dolgoztatják őket, és az ellátórendszerek teljes hiánya miatt gyakorlatilag hamar illegális bevándorló státuszba kerülnek.

Bár a szudáni menekültek többsége muszlim, a Dél-Szudánból menekülő emberek döntően keresztények, akik akkor sem adják fel a vallásukat, ha egy muszlim országba menekülnek. Ennek egy roppant egyszerű oka van: ezenkívül nincsen semmi másuk.

A legszegényebbek

 

Araszolva kijutunk a forgalmi dugóból. Ondogan atya lekanyarodik a főútról. Meredek kis utcákon haladunk felfelé a kocsival, vakolatlan, vörös téglás házak előtt. A levegőben érezni a bomló szerves hulladék és a szennyvíz szagát.

A nyomornegyedet nem várostervezők hozták létre, egyszerűen létrejött. Többször meg kell állnunk, hogy elengedjük a szembe jövő szamárkordékat, tuk-tukokat. Bár három éve minden héten miséz, keresztel és temet Ondogan atya a negyedben, neki is iránymutatást kell kérnie. Ki tudja, melyik házat rombolta le az egyiptomi kormányzat a gettótlanítási programja keretén belül, melyik sikátor járhatatlan emiatt. Végül megérkezünk a templomhoz.

Nem mondanám meg, hogy egy katolikus templomnál járunk. Egy betonkocka előtt állítja meg az autót. A betonkocka mellett udvar van. Idősebb, sebhelyes arcú szudáni férfi tolja el a súlyos vaskaput, ahová beparkoljuk az autót. Az udvart piszkos homok takarja, felette vasállvány. „Itt játszanak a gyerekek a nyáron, hamarosan felhúzzuk a ponyvát” – mondja az atya.

Elindulunk felfelé az épületben. 

A háromemeletes háztömböt hivatalosan Szent Bakhita Kulturális Központnak nevezik, egy termet alakítottak át templomnak. Szegényes a berendezés, kopott székek és fapadok a teremben.

Gyerekek rohangálnak a lépcsőkön, szudáni asszonyok árulnak kegytárgyakat a főbejárat mellett. Csupa nő és gyerek. Férfiakat alig látni.

Pedig a férfiak homlokán jobban kivehetőek a vágások, amelyek a törzsi hovatartozásukat jelölik. Két egymással egyébként ellenséges törzs keresztény Szudánban, a dinka és a nuer. A törzsi háborúságot itt azonban felülírja a kereszténységük. Legalábbis a törzsi alapon zajló erőszak ritka.

„Ülj be, amíg én átöltözöm!” – mondja az atya. Lefényképezem, ahogyan civilből pappá vedlik át, majd helyet keresek magamnak a padsorok között. Rengeteg nő és gyerek. Férfiak alig.

Ennek az az oka, hogy a törzsi háborúkban általában a férfiakat nem hagyják életben. Akik túl is élik, előbbre küldik a családjukat, mert ők férfiak, és majd túlélik valahogyan. Abban, hogy a nők és a gyerekek indulnak útnak, nagy szerepet játszik az egyiptomi társadalom mentalitása is. Nagyon sokan azért vágnak neki, mert Egyiptomban munkát és szállást ígérnek nekik. Ami igaz is tulajdonképpen. Rabszolgának hozzák őket. Nőket keresnek, mert a nőket könnyebb terrorizálni, kevésbé problémásak, mint a férfiak. Bár nem piacon árulják az embereket, jelenleg Szudánban embercsempészek toborozzák a szerencsétleneket, annak ígéretével, hogy egy olyan országban élhetnek, ahol nincsen népirtás. Mivel pénzük nincs, a viteldíj ára az, hogy dolgozni fognak. Szállás és étkezés az ígéret. Azok az egyiptomiak, akikhez ezek az emberek kerülnek, aztán háziszolgaként, mindenesként napi 14-18 órában dolgoztatják őket nagyon alantas munkakörben, a szállásért és az ételért. 

Az étel ráadásul kizárólag a munkavégzőre vonatkozik, a gyerekeire például már nem. A hatóságok pedig nem tesznek semmit. A menekültek nagy részének nincsenek okmányai, egyszerűen nem is léteznek Egyiptomban. Minden szinten ki vannak szolgáltatva a háziuraiknak. Ha kijön a rendőrség, az illegális bevándorlót fogják elvinni.

Ha pedig valami miatt mégiscsak sikerül maguknak menekültstátuszt szerezni – ami ritka –, akkor sem tudják igénybe venni az iskolákat a gyerekeiknek, sem a szociális intézményeket, mert nincs semmi pénzük. Egyiptom gazdasága sem a legerősebb a térségben.

Itt is nagyon sok a szegény. A többségben tehát egyszerűen nincs együttérzés a menekültek felé, hiszen ők is harcolnak a mindennapi kenyérért. 

A háziuraknak meg aztán eszük ágában sincs segíteni abban, hogy ezeknek a családoknak a státusza rendeződjön. Nekik annál jobb, minél kiszolgáltatottabbak. Ha megbetegszik a háziszolga, és nem tud dolgozni, akár az éj közepén elzavarják, a gyerekeivel együtt. Mivel nincs hová menniük, maradnak a templomok. A Szent Bakhita Kulturális Központban is legalább négy család lakik, de a város többi templománál is hasonló a helyzet, ahol fekete szudániakból áll a nyáj.

Holttestek vese nélkül

 

A gyerekek iskoláztatását is Ondoganék szervezik. Be kellett vezetniük a reggeliztetést, mert az éhségtől folyton sírtak és kiabáltak a kicsik.

Az asszonykórus éneklésbe kezd, elkezdődik a mise arabul. Mély, vallásos áhitat ül ki az arcokra. A szentáldozáson gyakorlatilag mindenki részt vesz, Ondogan atya pedig a mise után lesétál az épület elé, mindenkivel vált néhány szót. Visszaindulunk Abaszéja felé, ahol a Szent Szív Katedrális áll,  amelnyek a parókiáján az atya lakik. Nevetgélve meséli, hogy milyen boldog, hogy sikerült megszerveznie egy ételosztást, hogy milyen jó, hogy sikerült annyi pénzt szereznie, hogy vitaminokat adhasson a most érkezett, legyengült és kiszolgáltatott embereknek. Főleg a gyerekek szenvednek vitaminhiányban.

Átvágunk a forró városon, miközben olyan történeteket mesél, hogyan tudta iskolába adni valamelyik gyerekét, hogy vannak nagyobbak, akik már egyetemre járnak. Együtt ebédelünk, ebéd közben megcsörren a telefonja. Egy pillanatra lefagy a mosoly az arcáról. Azt a hírt kapja, hogy két szudáni holttestét találták meg. Hiányzik a veséjük.

Nem lehet szokatlan történés, mert folytatja a mesélést. Elmondja, hogy jelenleg az a legnagyobb baja, hogy egy szudáni tinédzsernek levágta egy gép a kezét a munkhalyén, ahol illegálisan dolgozott. „Most meg kell tanítani bal kézzel írni.” – mondja. „Nem lesz semmi baj” – teszi hozzá. „Miért?” – kérdezem. „Mert Jézus mindig segít.” Vizsgálom az arcát. Nem suhan át rajta a kétely.

 

Olvasson tovább: