Kereső toggle

Fehér bűnök, fekete szavazatok

Kampánytéma lett a rabszolgaság miatti jóvátétel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ismét sok szó esik az Egyesült Államokban a rabszolgák leszármazottainak fizetendő kártérítésekről. Bár az ötlet támogatói társadalmi megújulásról beszélnek, a több ponton támadható javaslat erre teljesen alkalmatlan. Inkább tűnik a fekete szavazatok bebiztosítására tett kísérletnek.

 

A  huszadik század óta többször társadalmi vita tárgyát képezte a rabszolgaság miatti jóvátétel kérdése. 1987-ben létrejött a National Coalition of Blacks for Reparations in America (N’COBRA – az amerikai jóvátételért harcoló feketék nemzeti koalíciója) nevű ernyőszervezete, ám a jóvátétel soha nem merült fel igazán realitásként. 

A 2020-as elnökválasztás demokrata versenyzői most mégis az egyik legfontosabb kampánytémává emelték.

A téma egyik legprominensebb szószólója Ta-Nehisi Coates újságíró, aki 2014-ben egyszer már reflektorfénybe hozta a kérdést az Atlantic-ban megjelent cikkével. 

Érvelése valójában egyetlen átfogó történelmi áttekintés, nemcsak a rabszolgaság idejéből, hanem az azóta annak nyomán folytatódó jogi, társadalmi, kulturális és gazdasági kirekesztésről. Ennél fogva nem érinti sem a technikai kérdéseket, sem a szokásos ellenvetéseket. 

A próbálkozás kongresszusi szinten is hosszabb ideje zajlik. Ta-Nehisi Coates például június 19-én a törvényhozás Alkotmányügyi, Polgári és Emberjogi Albizottsága előtt is megjelent, amely meghallgatást tartott abból a célból, hogy „építő párbeszéd” keretein belül megvizsgálja a kárpótlásokkal kapcsolatban benyújtott törvényjavaslatot. A tervezet (amely eredetileg a szexuális zaklatással vádolt John Conyers volt képviselő vesszőparipája volt) egy bizottság felállításáról szól, amely napjainkig áttekintené a fekete lakosságot ért sérelmeket, beleértve a kormányok felelősségét is (ez nagyban emlékeztet a Dél-Afrikában az apartheid után létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottságra).

Kollektív felelősségre vonás

Senki sem vitatja a rabszolgaság okozta mérhetetlen szenvedést, sem a jogtalanságok és diszkrimináció továbbélését. Ám az egyáltalán nem egyértelmű, hogy a beígért jóvátétellel mindezt valóban „jóvá lehet-e tenni”. Mindenekelőtt a kompenzációk az igazságosság amerikai ideáljának, 

az egyéni szabadság alapvető elvének mondanak ellent, amennyiben a leszármazottakra rója a felmenők bűnének terhét. Vagy ami még rosszabb, még csak nem is a saját elődeikét: Michael Medved rádiós műsorvezető utánajárása szerint a fehér lakosság mintegy öt százalékának családjában bizonyítható a rabszolgatartással való kapcsolat, 

a többség a polgárháború után érkezett bevándorlóktól származik. (A rabszolgák behozatala az alkotmánynak megfelelően 1808-ban véget ért, és a polgárháború után a legtöbb államban betiltották a rabszolgatartást.)

Coates John Locke-nak arra a tételére hivatkozik (Második értekezés a polgári kormányzatról), mely szerint a természeti állapotban a sértett félnek joga van jóvátételt követelni. A kártérítés locke-i felfogása azonban pontosan az egyéni szabadságra vonatkozik, és nem azonos a generációkkal később „benyújtott számlával”, amely ráadásul nem konkrét múltbeli bűnöket, hanem a rendszerszintű rasszizmus történelmi valóságát és annak napjainkban érezhető következményeit hivatott ellentételezni.

Mark Hendrickson, a Grove City College közgazdaságtan és szociológia professzora, éppen ezért a fehérekkel szemben erősen diszkriminatívnak (akár rasszistának) tekinti a jóvátétel ötletét, hiszen pusztán a bőrszínük alapján teszi számonkérhetővé azokat, akik semmilyen szerepet nem játszottak a feketék kizsákmányolásában. Hendrickson emellett szelektívnek is tartja a jóvátételt, mivel ki lehetne választani önkényesen más csoportokat is, akiknek az őseivel igazságtalanul vagy kegyetlenül bántak. Egyébként, ahogy az elnökválasztási kampány halad előre, a demokrata politikusok várhatóan egyre több hasonló ötlettel rukkolnak elő a különböző kisebbségek megnyerése érdekében: az egyik előválogató vitán Elizabeth Warren szenátor a meleg házaspároknak ígérte, hogy visszamenőlegesen igénybe vehetnék ugyanazokat az adókedvezményeket, melyektől az egyneműek egybekelésének legalizálása előtti években elestek. (Őt Julián Castro azzal licitálta túl, hogy a transznemű nőkre, tehát a férfiakra is kiterjesztené az abortuszhoz való „jogot”.)

Gyakori ellenérv a kompenzációk anyagi vonzata. A demokraták, azon túl, hogy az adó legfelsőbb határának 70 vagy akár 90 százalékra emeléséről beszélnek (többek között Ilhan Omar minnesotai képviselő, aki a közelmúltban adócsalás gyanújába keveredett), egyelőre nem kötötték a választók orrára, honnan fognak anyagi fedezetet biztosítani az olyan programjaikhoz, mint a becslések szerint 93 billió dollárba kerülő Green New Deal vagy az ingyenes oktatás, a diákhitelek eltörlése és az államilag finanszírozott egészségügyi ellátás.

Megkérdőjelezhető jószándék

 

Nehezen elfogadhatóvá teszi a jóvátétel kérdését sokak szemében az is, hogy láthatóan a fekete szavazatokért folyó harc egyik eszköze. Az őszinteség, illetve a hitelesség hiánya egyéni és pártszinten is tettenérhető. Ta-Nehisi Coates percenként ezer dolláros tarifáért vállal beszédeket, Sheila Jackson Lee, a törvénytervezet fő támogatója, aki magát „felszabadított rabszolgának” nevezi, az egyik legtöbbet kereső képviselő, emellett két év alatt több olyan jogszabályt vitt keresztül a kongresszuson, amely 5 millió dollárt juttatott a férje egyetemének. Kamala Harris, kaliforniai szenátor, az elnökválasztás egyik demokrata favoritja, apai ágon rabszolgatartók leszármazottja. Személy szerint soha nem kért bocsánatot, ám kampányprogramjának mégis része a jóvátétel támogatása.

Ami pedig a demokrata pártot illeti, az soha nem határolódott el nyilvánosan a Ku-Klux-Klannal való egykori kapcsolatától. A szervezet alapítói a pártból kerültek ki (a konföderáció 

ezredeseként szolgált Nathan Bedford Forrestet 1868-ban a Demokrata Nemzeti Konvención avatták az első Nagy Varázslóvá). A demokraták nagy része 

a rabszolgaságot eltörlő 13., majd a felszabadítottaknak állampolgárságot biztosító 14., utána pedig a szavazati jogot is rájuk ruházó 15. alkotmánymódosítás ellen szavazott. 1964-ben obstrukcióval reagáltak a Polgárjogi Törvényre (Civil Rights Act), amely minden (fajra, bőrszínre, nemre, vallásra, származásra vonatkozó) diszkriminációt törvényen kívül helyezett.

A fehér és fekete családok anyagi helyzete közötti szakadékot (a Népszámlálási Iroda szerint előbbiek minden 100 dollárára csak 5,04 dollár jut az utóbbiaknál) szokás a rabszolgaság és a Jim Crow-törvények következményeként magyarázni. Az A Legacy of Liberalism (A liberalizmus öröksége) című esszéjében Thomas Sowell közgazdász azonban azt javasolja, hogy „ha meggyőző bizonyítékokat akarunk, hasonlítsuk össze, hol tartottak a feketék száz évvel a rabszolgaság eltörlése, és hol harminc évvel a liberális jóléti állam után”. A Pew Research adatai szerint a feketék és fehérek jövedelme, illetve vagyona közti különbség 1967-ben kisebb volt, mint ma. Sowell hozzáteszi: „A gyilkossági ráta a feketék között 1960-ban feleakkora volt, mint húsz évvel később, a liberális törvény végrehajtási intézkedései nyomán.” 

A múlt szellemei

 

Végül, a jóvátétel szorgalmazása a sokszor tetten érhető mögöttes szemlélet, illetve az annak igazolására felhozott történelmietlen állítások miatt is problémás lehet. Az egyik ilyen állítás – amelyre Ta-Nehisi Coates is hivatkozik –, hogy a polgárháború előtt az Államok gazdasági tevékenységének közel ötven százaléka a rabszolgák termelte gyapotra épült, és Amerika a feketék ingyenmunkájának köszönhetően gazdagodott meg. Az American Institute for Economic Research (Amerikai Gazdasági Kutatóintézet) munkatársa, Phil Magness történész ezzel szemben egyszámjegyűnek becsüli a rabszolgák által előállított termékek arányát. Felhívja arra is a figyelmet, hogy az északi államok betiltották a rabszolgaságot, mégis jómódúbbak voltak, mint a déliek (a legszegényebbek pontosan azok voltak, ahol virágzott a feketéket elnyomó rendszer: Mississippi, Alabama és Georgia). 

Coates egész érvelését arra futtatja ki, hogy a jóvátételek kérdésében nem elsősorban az anyagiakon van a hangsúly. Azért van rájuk szükség, mert Amerika csak így tud leszámolni a „múlt szellemeivel”, a „fehér bűnökkel”, vagyis ez lenne a megbánás és egy nemzetszintű megújulás ára. Amíg ez a rendezés nem történik meg, Amerika mint a demokrácia védelmezője nincs összhangban történelmének tényeivel és saját önképével. 

A jóvátétel mozgalom szószólói – a demokrata jelöltektől a The New York Times-ig – szeret a rabszolgaságra „eredendő bűnként” hivatkozni. Coates is hangot ad annak a véleménynek, hogy ez, a nemzet lelkiismeretét máig terhelő súly az alapítók felelőssége: „Amerika a feketék kizsákmányolásával és 

a fehérek demokráciájával kezdődött, és ez a két jellemző nem ellentmondásos, hanem egymást kiegészítő volt. Azok, akik megalapították a független Egyesült Államokat, miközben elkötelezték magukat a szabadság és egyenlőség iránt, vagy tartottak rabszolgákat, vagy készségesen összefogtak ilyenekkel.”

Az igazsághoz ugyanakkor azt is fontos hozzátenni, hogy tizenöt évvel a függetlenségi nyilatkozat elfogadása után a legtöbb északi államban felszabadították a rabszolgákat.  

Az identitáspolitika béklyója

 

Különös az is, hogy ezek a kérdések ilyen nyomatékkal vetődnek fel két évvel Amerika első fekete elnökének kétciklusos kormányzása után. (Obama egyébként két évvel ezelőtt a jóvátétel ellen foglalt állást, pontosan az egyéni szabadság elvére utalva.) 2008-ban Barack Obama megválasztását egy olyan új korszak kezdeteként ünnepelték, amelyben Amerika végre maga mögött tudhatja a faji problémákat. Ezekből a várakozásokból nem lett semmi, inkább romlott a helyzet a társadalmi kisebbségekre túlzottan összpontosító liberális identitáspolitika miatt. 

A társadalmon belüli faji megosztottságot és feszültségeket csak tovább mélyítik a demokrata politikusok ígéretei és követelései. Szembenézés, a múlttal való szakítás, megújulás helyett a jóvátételek forszírozása inkább só a sebbe.

Olvasson tovább: