Kereső toggle

Amikor a szó zenél

Megjelent Pajor Tamás legújabb kötete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az igazi művészet mindig dacol a hazugsággal. Amit én csinálok, az a valóságnak egy olyan visszatükrözése, amit csak a spirituális, költői nyelvezet tud visszaadni” – mondja Pajor Tamás, akivel Haladó magyar címen megjelent kötete kapcsán beszélgetünk nyelvről, hazaszeretetről, rendszerváltásról.

 

Mi a most megjelent köteted apropója?

– Azon túl, hogy folyamatosan írok dalokat, egészen prózai oka van: Kuczogi Szivia, az Európa Könyvkiadó igazgatója felkérésére született meg a könyv, ami végül az elmúlt 10-15 évben csúcsra járatott, nyelvi játékokon alapuló, mégis szívhez szóló verselési forma foglalata lett. Tartalmaz egy válogatást az elmúlt másfél évtized legjobb szövegeiből, valamint vadonatúj dalverseket, amelyek még javarészt nem rendelkeznek zenei alappal. Az utolsó fejezet pedig mai zsoltárokat, Istent dicsérő dalszövegeket foglal össze.

 

Bevett műfaj a versek megzenésítése, de nem kockázatos megfordítani a sorrendet?

– A versformában kanonizálódott szövegek megzenésítése egy kicsit utánkövető, lesajnált műfaj. Én inkább olyan verseket írok, amelyek valahol a vers és a dalszöveg határán vannak, elsősorban abból a megfontolásból, hogy a szövegek eljussanak egy szélesebb közönséghez. Ehhez pedig zene szükséges. Viszont nem adok lejjebb az irodalmi minőségből, amellett, hogy kifejezetten szeretem a dallamos, mondhatni populáris zenét. E kettő egyedi szintézist alkot dalaimban. Ugyanakkor a könyvbéli publikáció nemcsak arra ad lehetőséget, hogy kipróbáljuk, hogy működnek a szövegek zene nélkül, hanem arra is, miként hatnak olvasva.

 

A popzene megnyithatja az embereket a versek felé?

– Szerintem igen. Egyébként a vers mindig is zenés műfaj volt, a verselők dalnokok voltak. Nehéz megmondani, hogy az elmúlt századok során mikor vált ketté ez a műfaj. Én a magam részéről, szeretném újra egyesíteni a kettőt, a verset és a zenét. Ez egyébként nagyon is összhangban van a biblikus hagyományokkal, hiszen a zsoltárok versek és egyben dalok, miközben persze Isten Igéi és imák is egyszerre.

 

Híres vagy a szójátékaidról. Egyszer láttam, ahogy egy koncerteden süketeknek jeltolmácsoltak. Vajon hogy lehet a mondanivalódat közvetíteni feléjük?

– Érdekes kérdés, nem tudom. Talán egyszerűbb arra válaszolni, vajon lehet-e a verseimet lefordítani más nyelvre, mondjuk angolra.

 

Ez egyszerűbb kérdés lenne?

– Jogos a felvetés, ugyanis nem sokkal. Épp most, az egyik dedikáción találkoztam egy angol műfordítóval – ő is tulajdonképpen a lehetetlennel határosnak tartja. Visszatérve a kérdésre, a beszélt nyelv elvben gazdagabb, mint a jelbeszéd, de simán el tudom képzelni, hogy egy koncert a siket barátaink számára a metakommunikáció, a vizuális ingerek, az érzelmi hatás, a szájról olvasás és még egy sor egyéb tényező révén igen érdekes élményt képes kiadni. Azért van bennem egy halvány remény a természetes nyelvre történő fordításokkal kapcsolatban is.

 

Szövegeidben szó esik a hazádhoz való viszonyról – gondolom, ebben a nyelv egy fontos elem lehet.

– A hazaszeretet vonatkozásában talán valóban leginkább a nyelv szeretetét emelném ki. Amellett, hogy angolul úgy-ahogy elbeszélgetek, sajnos semmilyen más nyelven nem tudom magam ilyen minőségben kifejezni.

 

Emiatt lett Haladó magyar a könyv címe?

– Ezért is. Úgy érzem, hogy ezt a nyelvet egy bizonyos értelemben magas szinten tudom használni, ami nyilván isteni ajándék. És ezért rendkívül értékelem is a magyar nyelvet. Nagyon jó lenne, ha a hétköznapokban is meg tudnánk tapasztalni azt a gondolatgazdagságot, azt a sokszínűséget, cizelláltságot, azokat az érzelmi tónusokat, amiket a magyar nyelv tartalmaz – sajnos ez ma különböző okokból egyre inkább redukálódik, barbarizálódik, részben pont az angol nyelv világhódító, a technológiai fejlődéssel összefüggő jellege miatt, amit nem egy versemben kritikával is illetek.

 

Azt nyilatkoztad, hogy ez egy nehéz kérdés igazából, hiszen te is sajnos a telefonon lógsz, sőt, a diktáló funkciót használod az írásra. Ez a fajta verselés amúgy egy speciális gondolati üzemmód? Csak rááll az agy, és ontja a tartalmas rímeket? 

– Nyilván ez feltételez egy speciális gondolkodásmódbeli beállítottságot, ami viszont nem leszűkíthető pusztán a rímek gyártására. Ez valahogy a valóság egyfajta látásának és visszatükrözésének adottsága.

A nyelvi játékokkal kapcsolatban viszont elmondható, hogy ez nagyon sok zsoltárra jellemző, és több próféta,  főként Ézsaiás ír, ha szabad ezt mondani, szózenél így. S ha a Teremtőben megvan ez a fajta játékosság, akkor szerintem mi is megtanulhatjuk.

 

Könyvedben megkülönbözteted a spirituális nyelvet a funkcionális nyelvtől. Mi a különbség?

– A spirituális nyelv legfőképpen az, amikor a közlés olyan magas szintre kerül, hogy az ember tulajdonképpen Isten szavait mondja, vagy egyenesen Isten szól az emberen keresztül.  Ugyanakkor Isten Igéje, csakúgy, mint az általa teremtett világ esztétikai szempontból is gyönyörű. Gondoljunk csak bele a természetben tapasztalható végeláthatatlan kreativitásba.

A Teremtő pedig képmását, az embert nagyon is bevonta a világ továbbalkotásának folyamatába. Például az állatoknak való névadásba, ami a nyelvképzés izgalmas folyamata volt. A funkcionális nyelv ehhez képest földszintes és profán, miközben persze szükséges.               u

 

Sokak szerint az igazán jó versek vér és könny árán születnek. Te ellenben deklarálod, hogy a jó hangulatú költészetet szereted.

– Nem vagyok benne biztos, hogy a humor, a játékosság, az élet optimista szemlélete ne tudna ugyanennyi jót szülni. Az európai gondolkodásban az rögzült, hogy a magas esztétikai minőség meg egyáltalán a magas erkölcsi tartás is összefüggésben áll a szenvedéssel. Ebben azért van igazság, ezt kár lenne tagadni, hiszen a Bibliában például a Prédikátor könyvében hasonló, ha nem keményebb dolgokat állít a nap alatti világgal kapcsolatban. De a szenvedés úgyis adja magát napi szinten, kár keresni. A szenvelgés viszont fals. Én elismerem azoknak a költőknek a művészetét, akiknél megfigyelhető, hogy a sorscsapások sorozatából adódóan a fájdalom valóban hozzájárult műveik nagyságához, de ez nem kizárólagos feltétel. Semmi ilyesmit nem akarok magamra erőltetni, de persze álörömöt sem, ez idegen is a személyiségemtől.

 

Éppenséggel a Biblia sem ígér szenvedésmentes életet.

– Nyilván nem, viszont megmutatja a kiutat – a zsoltárokban például rengeteg szenvedés van megfogalmazva, de mégsem depressziós versek, imák ezek, mert általában az Istenbe vetett bizalom, az Istennel való személyes kapcsolatba menekülés az, ami kivezet a gyötrelmekből, és ezt igyekeznek tükrözni az én verseim, dalaim is.

 

Tematikád elég sokszínű: drogprobléma, elvándorlás, korrupció éppúgy szerepel benne, mint a holokauszt – a mai átpolitizált közéletben mindez akár politikai állásfoglalásként is vehető.

– Nyilván ez is benne van, de én inkább a világnézeti szót használnám, ez a kifejezés talán időtállóbb gondolatokat sejtet.

 

A 30. évforduló kapcsán sok szó esik most a rendszerváltásról – azt az időszakot miként élted meg?

– A rendszerváltás már keresztényként ért engem, így alkalmam volt jóval szélesebb spektrumban látni a valóságot, hiszen az a Biblia tükrében és az újjászületés megtapasztalásakor tárulkozik fel leginkább. Az én korábbi, elszállt világomban ugyan az ellenzéki tábort gyarapítottam, de ez az ellenzékiség inkább egy öntörvényű lázadozásból meg a rebellis punkkultúra képviseletéből állt, mintsem egy tudatos politikai gondolkodásból. Amikor Németh Sándort megismertem, és az ő megalapozott ellenzéki tevékenységének is részesévé váltam, akkor kezdett kialakulni bennem egy koherens világlátás.Miközben az élet humora, hogy tulajdonképpen az egyik ellenzéki táborból mentem át a másikba.

Miben különbözött a két tábor?

– Az ellenzékiség kivételével szinte mindenben. De az utóbbi, ellenzéki szempontból is jóval tudatosabb volt. Sándorból folyt ez a fajta antikommunista, rendszerváltoztató, forradalmi attitűd, s ez persze nekem nagyon is imponáló volt. Így a rendszerváltás számomra szorosan összefüggött a gyülekezet helyzetével és tevékenységével.

 

A hétköznapi életben is érezhettél változást, legalábbis a dalaid jelentős része érzékletesen adja vissza a retro hangulatot.

– Nekem emblematikusan bevésődtek a szocializmusnak azok az évtizedei, amikor az én nyiladozó értelmem rácsodálkozott a világra, és felnőtté kezdtem érni. Ezt több dalban megörökítettem. A kétezres évek elején már érettebb felnőttként tekintettem vissza erre a korszakra, és így születtek meg az olyan dalok, mint a Mama ucsityelnyica, az Őrizd a lángost vagy a Béketábor.  Egyébként a társadalomkritikai él a mára reflektáló dalaimból sem veszett ki. Nyilván gyűlöltem az egykori rendszert, ma viszont egy bonyolultabb és sok szempontból még gonoszabb világ kezd el kibontakozni.

 

Verseid azt tükrözik, hogy az ember egy életen át bogozza a földi identitásait. Hogyan illeszkedik ebbe bele a hazaszeretet?

– A hazaszeretet kérdésével kapcsolatban van bennem egy ambivalencia, amit nem lehet csodálni, hiszen a magyar zsidóság élen járt az asszimilációban, abban a mozgalomban, ami túlontúl akart a magyarsághoz idomulni, de a magyarság a 20. században ezt nem fogadta el a zsidóság részéről, és ez fájdalmasan beletorkollott a holokausztba. Mégis azt gondolom – és ebben nagy szerepet játszik, hogy én már egy másod-harmad generációs „túlélő” vagyok –, hogy mégsem szabad sérelem alapon gondolkodni. Ezt úgy tudom a leginkább megfogalmazni, hogy nem szabad mindig a holokausztra emlékezni, de soha nem szabad elfelejteni sem.

Namost ebből fakadóan én abszolút legitimnek tudom elfogadni a hazaszeretet minden formáját, egészen addig, amíg nem kezd el másokat gyűlölni. Ráadásul különös jelentőséget kap ez az érzés napjainkban, amikor egy birodalmi tudat ellenpontjaként körvonalazódik, s így még inkább elfogadható, mivel a birodalmak legtöbbször még több rosszat tartogattak, mint a nemzetállamok. Viszont azt gondolom, nem elvitatható egy magát zsidó–keresztény–magyarnak valló embertől, hogy árnyaltan és óvatosan közelítse meg ezt a témát. Igyekszem nem paranoid módon, hanem egészségesen kezelni a kérdést, ugyanakkor nem akarok magamban művi módon kreálni olyan érzéseket, amik nincsenek meg bennem. De önmagában azt, hogy valaki szereti a hazáját, és szeretné, hogy az fennmaradjon, egy teljesen legitim és helyes hozzáállásnak tartom.

 

Olvasson tovább: