Kereső toggle

Válság az Amnestynél

Eltávolodás a nemes kezdettől

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Amnesty International egy nagyon hatékony, világos célok mentén tevékenykedő szervezetként indult, ám mára politikailag motivált, bürokratikus óriásvállalattá vált. A legutóbbi botrány egyik tünete ennek a problémának.

A közelmúltban nem kevesebb mint hét vezetőségi tag ajánlotta fel lemondását az Amnesty Internationalnél. Miután ugyanis két alkalmazott tavaly öngyilkos lett, vizsgálatot rendeltek el, így kiderült, hogy a jogvédő szervezet londoni központjában gyakori a hatalommal való visszaélés, a nemi, faji diszkrimináció, valamint a beosztottak megalázása. Hogyan jöhetett létre egy ilyen ellentmondás?

Kettős cél és bürokrácia

A londoni székhelyű Amnesty az egyik legelismertebb nemzetközi emberi jogi civil szervezet (NGO). Tevékenységére, publikációira gyakran hivatkoznak politikai vezetők, újságírók, kutatók. Pedig a 3 millió taggal büszkélkedő, több ezer alkalmazottal és sokmillió dolláros büdzsével működő globális hálózat kis önkéntes kezdeményezésként indult.

Alapításának közismert „legendája” szerint Peter Benenson ügyvéd 1961 májusában a metrón utazva olvasott két portugál diákról, akiket letartóztattak, mert a szabadságra emelték poharukat. Ezen annyira felháborodott, hogy egy egyéves kampányt indított politikai foglyok amnesztiája érdekében: az Observerben közzé tett egy felhívást, hogy az emberek tiltakozó levelekkel árasszák el a Salazar-rezsimet. (Történészek és újságírók próbálták már megtalálni az inspirációként szolgáló cikket, de mint Tom Buchanan, oxfordi professzor ’The Truth Will Set You Free’: The Making of Amnesty International című tanulmányában írja, képtelenség a történet bizonyos elemeinek a hitelességét alátámasztani.)

A kezdeményezés olyan pozitív fogadtatásban részesült, hogy egy júliusi találkozón különböző európai országok és az Egyesült Államok aktivistái megállapodtak egy állandó, a szólás- és vallásszabadság védelmében tevékenykedő nemzetközi mozgalom létrehozásában.

Benenson az Amnestyt nemcsak konkrét küldetéssel tevékenykedő szervezetnek, hanem társadalmi mozgalomnak is szánta, amely maguknak az aktivistáknak az életére is maradandó hatással van.

Az Amnesty története során a pragmatikus és idealista céljai közötti feszültség végig meghatározó maradt. Bár továbbra is önkéntesek mozgalmaként definiálja önmagát, valójában multikhoz vagy kormányokhoz hasonlóan működő, folyamatos irányítási nehézségekkel küzdő megaszervezet. Az aktivizmusnak a tartalom fölé helyezése pedig a küldetés képlékenységéhez és az egyetemes erkölcsi elvek helyett ideológiai motivációk érvényesüléséhez vezetett.

Szélesedő küldetéspaletta

Benenson és alapítótársai ragaszkodtak ahhoz, hogy nem képviselnek olyan személyt, aki politikai céljai érdekében erőszakhoz folyamodott (1964-ben például belső vita folyt arról, hogy kivételt tegyenek-e Nelson Mandelával, és úgy döntöttek, hogy még vele sem). Ehhez képest az Amnesty a közelmúltban a Guantánamón őrzött elítéltek mellett indított kampányokat, 2011-ben a politikai foglyok kiszabadítására létrejött szervezet pedig azért fordult a kanadai hatóságokhoz, hogy tartóztassák le a rövid látogatásra az országba érkezett George W. Bush elnököt „iraki háborús bűnei miatt”.

Az ide vezető folyamat 1973-ban kezdődött, a bécsi vezetőségi tanácskozáson, ahol – hogy az egyre szaporodó emberjogi szervezetekkel versenyben maradjon – az Amnesty elfogadta a mindennemű halálbüntetés elutasítását. Ezt követte a politikai foglyokkal szembeni igazságos eljárás követelése, a jogrendszeren kívül végrehajtott politikai gyilkosságok elleni fellépés, majd a foglyok nem állami szereplők általi megkínzásának és/vagy megölésének elítélése.

A hidegháború vége újabb igényt teremtett arra, hogy a szervezet újragondolja céljait. 1991-ben küldetése kereteinek további tágítása mellett döntött; többek között szerette volna a homoszexualitásuk miatt bebörtönzöttekre kiterjeszteni a politikai fogoly kategóriáját. Annak érdekében, hogy a különböző, a homoszexualitást ma is (nem ritkán halállal) büntető muzulmán országok képviselői ne akadékoskodjanak, ezt a kérdést a házrombolásokkal, deportálásokkal és az adminisztratív őrizetbe vétellel – Izrael ellen gyakran felhozott vádakkal – egy közös „csomagban” tálalta, és a javaslat át is ment.

Mint David Matas emberi jogi ügyvéd a The Amnesty Mandate History című cikkében megjegyzi, „a viták során egyértelműen látszott, hogy sok küldöttet az izraeli gyakorlat iránti ellenszenv motivált. A többieket pedig ennek az ellenszenvnek a multikulturalizmus nevében történő elfogadása”.

Amellett, hogy ez megalapozta az Amnesty (rövidítve: Al) Izrael-ellenességét, a tevékenységi kör bővítésének több hátulütője volt. Az egyik, hogy forrásokban és kutatási kapacitásban a szervezet nem tudott lépést tartani az új területek gyarapodásával. Egy másik, hogy objektív emberi jogi normák helyett olyan „népszerű” ügyeket kezdtek előtérbe helyezni, amelyekről úgy gondolták, alkalmasabbak a taglétszám és a médiafigyelem növelésére. Az emberi jogi kihágásokat „fontossági sorrendbe” állították, és a lista élén lévőkkel foglalkoztak.

Howard Ramos, James Ron és Oskar N. T. Thoms politológusok az NGO-k tevékenységét vizsgálva arra a következtetésre jutottak (Shaping the Northern Media’s Human Rights Coverage), hogy a média jelentősen befolyásolja ezeknek a szervezeteknek a célkitűzéseit. Taglétszámuk és hírnevük fenntartása érdekében olyan országokat, régiókat, témákat (fegyverviselés korlátozása; LMBT-jogok; gender-ideológia; migráció; sürgősségi fogamzásgátlás és abortusz) részesítenek előnyben, amelyek várhatóan nagyobb médiaérdeklődést váltanak ki.

A tézist, miszerint a kisebb médiaérdeklődésre számot tartó konfliktusok kevesebb figyelmet kapnak a jogvédő szervezetektől, jól illusztrálja, hogy miközben 2008–2009 fordulóján az Amnesty naponta adott ki közleményt a gázai rakétatámadásokra adott „aránytalan” izraeli reagálásról, ugyanebben az időszakban egyetlen utalást tett a Joseph Kony vezette, Az Úr Ellenállási Hadserege névre hallgató gerillacsoport mészárlására, amelyben több ezer ember vesztette életét Ugandában és a szomszédos országokban.

Hasonlóan „elnéző” az Amnesty a Közel-Kelet diktatúráival szemben, ahol napi szintűek az emberijog-sértések, sőt, azok részei a rezsimek hatalomgyakorlásának. Katart például annak ellenére méltatta, amiért „nyitott az Amnesty kritikáira és javaslataira”, hogy 2010 óta több mint 1200 kizsákmányolt indiai és nepáli vendégmunkás halt meg a 2022-es focivébé munkálatai során.

Elveszett elkötelezettség

Végül 2007-ben az Amnesty legfelsőbb szerve, a Nemzetközi Bizottság „az emberi jogok teljes spektrumának” felkarolása mellett döntött. Ezen belül pedig az emberi jog fogalmát az aktuális politikai igények szerint lehet tágítani: belevették például a gyerekek nemsemleges neveléséhez, vagy akár a migránsok gazdasági célú bevándorláshoz való jogát.

Ugyanez a fordulat változást hozott az abortusszal kapcsolatos korábbi semlegességben is, ami életpárti támogatók nagyszámú elfordulását idézte elő. A Center for Family and Human Rights intézet szerint a szervezet „a gyermekágyi halandóság problémáját használja ürügyként az abortusz melletti kampányra. Egy friss jelentésben, amelynek látszólag az anyák egészségét szolgáló orvosi ellátás a témája, az Amnesty felszólítja a kormányokat, hogy vonják vissza abortusztörvényeiket, és szüntessék meg az ellenvéleményt képviselő egészségügyi dolgozók lelkiismereti alapon biztosított jogi védelmét”. Az Amnesty hivatalos álláspontja tehát ma már úgy hangzik, hogy „ahol korlátozott a nők hozzáférése a biztonságos és legális abortusz-szolgáltatásokhoz és tájékoztatáshoz, ott alapvető emberi jogaik súlyosan sérülnek”.

A Catholic Herald egy további, morális okra is visszavezeti az Amnesty problémáit. A magazin Benenson barátját, Hugh O’Shaughnessy újságírót idézi, aki szerint a mozgalom kialakulásában szerepet játszott az ügyvédnek és a korai időszak többi kulcsfigurájának – akik közt kvéker, zsidó, protestáns és katolikus is volt – az igazságosság iránti, vallásban gyökerező elkötelezettsége. Több mint fél évszázados fennállása alatt az Amnesty International tulajdonképpen ezt az alappillérét veszítette el.

 

Olvasson tovább: