Kereső toggle

Oscar szerint a világ

A zöld, a fekete és a bohém lett idén a nyerő

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Oscar-díj-átadás a korábbi évekhez hasonlóan most is a figyelem középpontjába került. A csillogás és a pompa mintha picit halványabban ragyogott volna. A leginkább ünnepelt filmek mondandóját és értékvilágát viszont érdemes áttekinteni.

Hosszú évek díjazott alkotásait vizsgálva nagyjából be lehet lőni, mit szeret, mit értékel igazán az Amerikai Filmakadémia tagsága. Az üzenet mindenesetre ne legyen túl elvont, de azért ne is legyen szájbarágósan egyszerű. A főhős karakterénél pedig előnyös, ha az kisebbségi helyzetű és/vagy hátrányból induló. Vagy esetleg nem igazán az, de az alkotók ilyennek kívánják láttatni. A képlet nyilván összetettebb ennél, azonban ezek az elemek rendre tetten érhetők. Idén sem volt ez másképp.

Az Oscar-szobrokat megítélő népes testületnek egyébként számos magyar tagja van. Egyebek közt az örömünkre díjazottak vagy a neves elismerésre legalább jelölt filmrendezőink, de a Saul fia készítői közül például többen is. Ezen felül neves producerek is szavazati joggal rendelkeznek – így volt ez a nemrég elhunyt Andy Vajnával is. E mára több mint hatezer fősre bővült grémium (és persze a közvélemény) meggyőzéséért a gyártók és főként az amerikai forgalmazás jogát megszerző cégek évről évre nagy reklámhadjáratokat folytatnak. A Saul fia esetében az igencsak tőkeerős Sony Pictures tette ismertté a kiváló alkotást, s ezzel ráirányította a figyelmet az utóbbi években többször is Oscar-esélyes magyar filmezésre.

Persze senki nem állítja, hogy az ítészeket – akik többnyire maguk is érzékeny művészek, vélhetően nem a legkisebb egóval – kézivezérléssel befolyásolni lehetne. De azért úgy tűnik, hogy a levegőben rezgő aktuális közhangulatok és trendek valamiképp rájuk is hatnak.

Színes kérdések

Erre utaló jelekből mindenesetre idén sem volt hiány. A Fekete Párduc például három díjat kapott, ugyan nem a legmenőbb kategóriákból (legjobb filmzene, díszlet és jelmez), de a film a csaknem egy évvel ezelőtti bemutató óta mind öntudatosabban menetelt a fekete büszkeség filmbe öntött himnusza pozícióért. Így előre a levegőben volt, hogy ezt nem lehet díjak nélkül hagyni. A képregényklasszikusból készült szuperhősfilm elismerése egyébként áttört egy másfajta gátat is, tömegfilmet, úgynevezett blockbustert ugyanis ezidáig nem volt szokás Oscarral elismerni, hiszen e műfajban az ipari jelleg és a gyors fogyaszthatóság bevallottan erősebb a mélyebb mondanivaló árnyalt kifejezésénél. 

Rami Malek, Olivia Colman, Regina King, Mahershala Ali
Az etnikai konfliktusok kérdése áll az igaz történet inspirálta Zöld könyv középpontjában. A politikai korrektséget még hírből sem ismerő amerikai délen járunk a hatvanas évek elején. A kissé darabos fehér „digó” sofőr egy fekete zongoraművészt szállít városról városra a hosszú koncertkörúton. Persze irritálja az akkortájt igencsak fordított helyzet. Hiszen nemcsak a bőrszínek és pozíciók leosztása szokatlan számára, hanem a saját bronxi rögvalósága, valamint a klasszikus műveltség és kultúra közti irdatlan szakadék, amit a zenéből doktorált fekete művész képvisel. Ez a morcos távolságtartás menet közben aztán egy jól fogyasztható, ám kissé tankönyvízű példázattá szelídül kettejük között – természetesen a kölcsönös előítéletek fokozatos leépítéséről, hol humoros, hol igazán megható jelenetekben. Elismerjük, a téma máig forró kérdés, emlékezzünk csak az utóbbi évek fel-fellángoló faji zavargásaira Amerika utcáin és terein. Maga a cím egyébként egy valóban létező hasznos kiadványra utal, amit utazni vágyó fekete állampolgároknak volt tanácsos maguknál tartaniuk, ha menet közben kedvük támadt betérni egy étterembe. Az amerikai délen ugyanis a hatvanas években nem mindenhol látták vendégül őket, ahogy ez a film főhősével is megtörténik. Egy helyen még akkor sem ebédelhetett vendégként, ha egyébként zongoristaként előtte tapsoltak neki. Az említett kiadvány így lassan a kölcsönös megértés és elfogadás szimbóluma lesz, ahogy a jól eltalált magyar alcím jelzi, egyfajta „útmutató az élethez”, no meg egy igaz barátság története.     

Portrék és életutak

Az erős karakterek és gondosan részletezett életrajzok is szép sikert arattak az idei díjátadón. Az idegen nyelvű filmek kategóriájában jelölt Roma sikere (legjobb rendező, operatőr és idegen nyelvű film) sokakat meglepett, mert egy fekete-fehér, lassan hömpölygő, a hetvenes évek művészfilmjeit idéző alkotásról van szó. Amiben persze van költői szépség az igen sokféle mexikói közegben, kissé távolságtartóan ugyan, de nagyon szép képekbe fogalmazva. A rendező, Alfonso Cuarón, aki egyben saját filmjének operatőre, legtöbbünknek egy látványos űrdráma (Gravitáció) alkotójaként ismert, itt viszont saját gyermekkorát idézi fel, nagyon is a földön járva. 

Visszataszító jellemek nyers, helyenként kimondottan ocsmány harcába csöppenünk viszont A kedvenc című filmben. A 18. századi angol udvari intrikák és cselszövések groteszk ábrája az Anna királynőt alakító Olivia Colmant a legjobb női főszereplő díjára érdemesítette. Kegyeiért két mindenre elszánt nő vetélkedik jobbára nemtelen eszközökkel. A hol paródikus, hol tragikus eseményeket időnként furcsa szemszögből (halszemoptika) látjuk, utalva az egész királyi miliő elképesztően groteszk és kisszerűen intrikus hatalmi játszmáira és vaskos képmutatására. Ha ezt a filmet a Romával állítjuk párhuzamba, könnyen rabul ejthet minket a képzet, mely szerint a hatalom közelében csakis velejéig romlottak az emberek, míg a szegényes kisemberi létben sűrűn felbukkan a harmónia és a természetes nemesség. Persze ez nincs így, de a film, mint tudatunkat ügyesen befolyásolni képes eszköz, akár efféle illúziót is ültethet a fejünkbe. Ha éppen úgy akarja.

A sorban a harmadik díjazott „jellemfilm” a leginkább közönségbarát Bohém rapszódia, mely a nagyközönséget, benne a Queen zenekar világszerte jelentős rajongótáborát teljesen megragadta, bár a kritikusokat annyira nem, hiszen semmi extra nincs benne, hagyományos életrajzi film. Freddie Mercury pályafutásának megjelenítése azért az eddig kevéssé ismert egyiptomi származású amerikai Rami Maleknek a legjobb férfi főszereplő díját hozta el.

Életrajzi filmnek ugyan nem neveznénk, mégis sajátos portrét fest a legjobb dokumentumfilmnek választott Free Solo –  Mászókötél nélkül, ami több szempontból izgalmas alkotás. Egy kétéves felkészülés története az elképesztő mutatványra, mely során Alex Honnold, az ismert sziklamászó biztosítókötél nélkül megmássza a kilencszáz (!) méternyi El Capitan nevű gránitfalat. Még leírva is hátborzongató, nemhogy nézni. Nem csoda, hogy néha (mutatják) az operatőr se mer odanézni. Mi lehet ez az egész? Az emberi határok feszegetése, könnyelmű játék az ajándékba kapott élettel, vagy a teljesség extrém keresése? Nem tudjuk, de a válaszra kíváncsi az ember, amit remélhetőleg hamarosan a tévéből (március 17., NatGeo) megtudhat.

 

Olvasson tovább: