Kereső toggle

Magyar remény Venezuelában

Zsolt hazatelepülhetne, mégis marad

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Venezuelában egy euróért 7000 liter(!) benzint lehet venni, a lakosság jelentős része mégis alig jut élelmiszerhez, akadoznak a közművek és kritikus a közbiztonság. Az egyre mélyebb politikai-gazdasági válság alulnézetből, egy magyar családapa szemével – aki nem él a magyar kormány hazatelepítési programjával.

„Igencsak rossz a helyzet az egész országban. Az alapvető élelmiszerek szinte teljesen eltűntek a boltokból, vagy ha lehet is kapni, nagyon drágán. Az infláció miatt három havonta emelik a minimálbért. Legutóbb 300 százalékos emelés volt, de az árak meg 500 százalékkal emelkedtek. Így most a minimálbér 18.000 bolivár, miközben például egy liter étolaj 7.000-11.000, 1,5 liter tej pedig 5.500 bolivár. A gyógyszerek is szinte teljesen eltűntek az amerikai embargó miatt. Egy sima fejfájás vagy megfázás elleni gyógyszer 20.000 bolivárba kerül, az antibiotikumokért pedig akár 100.000 bolivárt kell fizetni, ha egyáltalán lehet kapni olyat, amire szüksége van az embernek” – sorolja Zsolt, aki tizennégy éve nősült Venezuelába, és a főváros, Caracas közelében él egy kistelepülésen feleségével és két gyermekükkel. Online folytatott beszélgetésünk közben jellemző módon a felesége hívja telefonon azzal, hogy sehol nem kapott kenyeret. „Venezuela nem gabonatermelő ország. Korábban Kanadából importáltak búzát, mostanában viszont az oroszoktól vagy a törököktől jön, ha jön” – jegyzi meg a magyar férfi, hozzátéve, hogy időnként a víz-, illetve a gázszolgáltatás is akadozik, vagy éppen az áram marad ki órákra.

A társadalmi különbségeket jól mutatja, hogy Zsolt egy húsfeldolgozó cégnél középvezetőként dolgozva csaknem a minimálbér tízszeresét keresi, a plusz juttatásokat is beleszámolva. Fizetése azonban a brutális – tavaly világrekorder, 1,4 millió százalékos, idénre 10 millió százalékosra várt – infláció miatt mindössze 50 dollárt ér – persze csak elméletileg, mert az országban legálisan nem lehet valutához jutni.

A magyar családfő szerint a közbiztonság is egyre rosszabb, este 7 órától reggel 6-7 óráig nem érdemes kimenni az utcára, mert „bármikor lelőhetik az embert akar egy karóráért, egy telefonért vagy éppen a motorjáért, amivel közlekedik”.  A fegyveres bandákkal sokszor a rendőrök sem veszik fel a küzdelmet, már csak azért sem, mert az előbbiek jobban fel vannak fegyverkezve, mint a hatóság. Bár Zsoltnak és a családjának eddig nem esett bántódása, de lövöldözéseket hetente többször is hallanak, néha még látnak is. Cégük is csak rendőri kísérettel fuvaroz bármit az országban, sőt, vannak olyan környékek is, ahol a hadsereg segítségét is igénybe veszik.


Ami a politikai helyzetet illeti, a hatalmat diktatórikus eszközökkel bitorló Nicolás Maduro elnökről Zsolt azt mondja, aligha fog önszántából lemondani. „Venezuelában mindenki tudja, hogy köze van a Cartel de los Soles nevű drogkartellhez, amelyet az egyik bizalmasa vezet, és számos kormánytag, illetve katonatiszt is benne van” – jegyzi meg. A magát ideiglenes elnökké kikiáltó, és az Egyesült Államok támogatását élvező ellenzéki vezetővel, Juan Guaidóval Zsolt szerint az emberek 80 százaléka szimpatizál ugyan, a hadsereg 80 százaléka viszont Maduro mögött áll.

Az elnök másik „ütőkártyája”, a carnet de la patria, vagyis a szülőhaza kártya, amelyen keresztül elektronikus pénz formájában különböző segélyeket oszt a kormány. „Nekem is van ilyen, mégsem kapok szociális segélyt, mert későn csináltattam meg a kártyát. Csak azért szántam rá magam, mert azt mondták, előbb-utóbb mindenkinek kötelező lesz, és csak ezzel lehet majd tankolni, útlevelet csináltatni vagy hitelt felvenni. Mi egyébként soha nem támogattuk sem Madurót, sem az elődjét, Chavezt” – magyarázza Zsolt.

A „szociális kártyával” rendelkezők kéthetente egy alapvető élelmiszercsomagot vásárolhatnak meg nagyon nyomott áron. Például az egyébként 4.000 bilivárba kerülő tészta ebben a csomagban mindössze 30 bolivár. Ezeket a termékeket közvetlenül a kormány ellenőrzése alatt álló cégek termelik, vagy mexikói importból származnak. „Maduro ezzel kézben tartja a szegényeket, főleg, hogy az embargó, illetve a külföldi segélyszállítmányok kitiltása miatt egyre rosszabb az élelmiszerellátás. Közben a kormány tovább tud üzletelgetni az olajjal, az arannyal, a gyémánttal, meg egyéb nyersanyagokkal” – mondja Zsolt. Tegyük hozzá: a venezuelai olajexport is bezuhant az embargó miatt, az ország aranytartaléka pedig régen látott alacsony mértékre apadt. (Venezuela rendelkezik egyébként a világ legnagyobb olajkészletével, így az egyetlen dolog, ami bárki számára megfizethető, az a benzin: egy eurónyi bolivárért 7.000 liternyit lehet belőle vásárolni.)

Zsolt azt mondja, a magyar konzulátus korábban őt is tájékoztatta arról a 2017 őszén indult programról, amelynek keretében magyar vagy magyar származású emberek hazatelepülésében nyújtanak segítséget. A tájékoztatás szerint nem csak ő, hanem a családja is Magyarországra költözhetett volna, és nem csak a repülőjeggyel, hanem az itthoni szállással, ellátással, családtagjai nyelvoktatásával, taníttatásával is támogatták volna őket.

Zsolt és családja azonban úgy döntött, hogy maradnak – legalábbis egyelőre. „Realatív biztonságban vagyunk, és a hiányhoz is hozzá lehet szokni, ha szeretsz itt élni. Márpedig én szeretek. Otthon nem tudnék ugyanezért a munkáért tízszeres minimálbért kapni. Ráadásul nagyon jó az időjárás, errefelé az év 365 napján nyár van, az egyetlen pulóveremet évek óta nem használtam, kabátom pedig nincs” – sorolja a Venezuela mellett szóló érveket. 

Többször is megerősíti, hogy a munkahelye az egyik legfőbb oka, hogy maradnak. Főnöke ugyanis kifejezetten jól bánik az alkalmazottakkal. Amikor Zsolt egy fogorvosi kezelés során életveszélyes fertőzést kapott, 3.000 dollárba kerülő gyógyíttatását a cégtulajdonos fizette. Elmondása szerint a dél-amerikai országban egyébként is általános, hogy a cégek nem fizetnek egészségbiztosítást, inkább a dolgozóik orvosi számláit vállalják át, sőt, adott esetben még a temetést is finanszírozzák.

„Hat éve albérletben éltünk, erre a főnökünk vette egy házat, amit ingyen használhatunk, sőt, ha javítani kell rajta valamit, azt is fizeti. De kaptunk már tőle mosógépet, szárítót, sőt, az autóvásárlásba is besegített. Ezeket soha nem kéri vissza, és le sem kell dolgoznom. Másokkal is ilyen jószívű, hetente például két tonna feldolgozott húst adományoz egy segélyszervezetnek” – mondja Zsolt, aki szerint főnöke a kormányoldallal és az ellenzékkel is jó kapcsolatot ápol.

Végül a magyar férfi hozzáteszi: a 30 millió venezuelai közül 3,5 millióan elhagyták az országot, a többiek azonban maradtak, és reménykednek a változásban. „Mit tehetnénk mást? A családommal együtt mi is reménykedünk” – jegyzi meg.

 

 

 

Olvasson tovább: