Kereső toggle

Legnagyobb nemzeti tragédiánk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar történelemben is példátlan katasztrófa kezdete volt 1944. március 19., Magyarország a náci Németország általi megszállása. A legnagyobb magyar tragédia nyitánya, igazi gyásznap.

A megszállás volt a kezdete annak a tragédiasorozatnak, amely során 1944 tavaszán és nyarán a nácik és a magyar királyi hatóságok szégyenletes kooperációja révén haláltáborokba hurcolták és meggyilkolták gyakorlatilag a teljes vidéki magyar zsidóságot – az elhurcoltak közel 90 százaléka a haláltáborokban vagy az oda vezető úton elpusztult –, a tengelyhatalmak és szövetségeseik területét megszakítás nélkül bombázó nyugati szövetségesek és a nácikat Berlinig kergető orosz csapatok hadműveletei nyomán pedig 1945 tavaszára az egész ország romokban hevert.

Eichmann és a magyar állam

A magyar zsidóság szisztematikus legyilkolásában a főszerepet Adolf Eichmann és vele a náci megszállás után Budapestre érkezett összesen 150-200 fős német különítmény játszotta, ám ez nem jelenti azt, hogy a korabeli Magyarország vezetői, továbbá a magyar államigazgatás bármiféle mentességet kaphatna a példátlan árulásra, amelyet a Magyar Királyság saját polgárai ellen elkövetett azzal, hogy nemhogy nem védte meg őket a náci tömeggyilkosoktól, de tevőlegesen részt vett elhurcolásukban és ezzel kiirtásukban.

Már csak az előzmények miatt sincs okunk mentegetni a korabeli magyar állam vezetőit. A Horthy-rendszer eredendő és súlyos antiszemitizmusa kétségtelen, hogy az első, a második és a harmadik zsidótörvénnyel Magyarország szégyenletes lépéseket tett zsidó állampolgárai teljes jogfosztása felé.

Az 1938. évi XV. törvénycikk (az el-ső zsidótörvény) kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20 százalék lehet az (ekkor még vallásuk alapján diszkriminált) zsidók maximális aránya.

Az 1939. évi IV. törvénycikk (a második zsidótörvény) már nem vallási, hanem faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, másrészt 6 százalékban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Innentől zsidó honfitársunk nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára, továbbá az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.

Az 1941. évi XV. törvénycikk szintén faji alapon diszkriminált, illetve megtiltotta a vegyes házasságokat, valamint a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. 1941-ben pedig a magyar hatóságok jóval hazánk náci megszállása előtt szolgáltattak ki több tízezer, korábban Csehszlovákiából és Lengyelországból hazánkba menekült, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót a Szovjetunió megszállt területén az SS-nek, amely Kamenyec-Podolszkijnál (a helyi zsidó közösség elfogott tagjaival együtt) jó részüket meggyilkolta.

Magyarország tehát már a német megszállás előtt megfosztotta állampolgári jogaitól saját zsidó polgárait, megalázott és kiszolgáltatott helyzetbe hozva őket már jóval azelőtt, hogy 1944. március 19-én a hitszegő náci megszállással elvesztette volna szuverenitását.

A hitszegő birodalom

A tragikus évfordulón két nagyszerű cikk is megemlékezett a 75 évvel ezelőtt történtekről. Az Origón Elter Tamás Klessheim sötét titkai: így csalta tőrbe Hitler Horthyt című cikkében kiváló krónikáját adja a magyar történelem legsötétebb napját megelőző eseményeknek – onnantól, hogy a március 15-ét az Operában cserkészekkel ünneplő Horthy kormányzó szárnysegédjéhez odalépett a német követség tanácsosa, és tolmácsolta a nagykövet üzenetét, amelyben találkozót kért a kormányzótól.

Horthy még aznap este fogadta a Várban Dietrich von Jagow nagykövetet, aki tolmácsolta Hitler meghívását a kormányzó számára az ausztriai Klessheimbe. A kormányzót emlékiratai szerint aggodalommal töltötte el a meghívás, és erre az aggodalomra minden oka meg is volt – a náci vezérkar már az előző év őszétől terveket dolgozott ki Magyarország (és Románia) megszállására, és a nyugat-magyarországi katonai parancsnokok 1943 végén már azt jelentették, hogy a határ menti osztrák területeken gyanús német csapatmozgások zajlanak.

A megszállás 75. évfordulóján az Indexen Borhi László Indianában élő történész új levéltári kutatásokkal támasztotta alá azt a már régóta ismert tényt, hogy a magyarok és az angolszász szöveségesek törökországi titkos tárgyalásainak Berlin tudomására hozásával gyakorlatilag kiprovokálták Magyarország német megszállását, amivel London és Washington célja az volt, hogy a készülődő normandiai partraszállás előtt csökkentse a nyugati fronton bevethető német hadosztályok számát (A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal, Index. 2019. március 19.). Az angolszász hatalmak kétségtelenül rosszhiszeműen tárgyalgattak a szintén kettős játékot játszó magyar küldöttekkel Törökországban – ám a totális háború könyörtelen logikájába tökéletesen illeszkedő cinikus játszma annak ellenére sem menti a magyar fél felelősségét, hogy az angolszász hatalmak nyilvánvalóan tisztában voltak vele: az ország náci megszállása a magyar zsidóság biztos pusztulásához vezet. Csakhogy a magyar zsidóságot nem nekik, hanem a magyar államnak kellett volna megvédenie. Ehelyett elárulta és kifosztotta őket, majd segédkezett elhurcolásukban és meggyilkolásukban.

A felelősség

A Horthy-rendszer születése óta antiszemita volt (ezt az antiszemitizmust – erről se feledkezzünk el –, tízéves kormányzása alatt a korszak és egyben a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb államférfija, Bethlen István fékezte meg, eltörölve például az egyértelműen antiszemita éllel született numerus clausust), ráadásul a kor magyar elitje (mit sem tanulva az első világháború katasztrófájából) újból a német birodalmi álmokhoz kötötte a magyar nemzeti célok teljesülését.

A ’30-as években egyre németbarátabbá váló magyar kormányzati politikát nem menti semmi – sem a Trianon részleges revíziójára törekvő, egyébként nagyon is érthető szándékok, sem a bolsevik előretöréstől való, szintén indokolt félelmek, sem a nyugati szövetségesek fent részletezett háborús játszmáinak kétségtelen cinizmusa.

Az első világháború alatti magyar elitnek még volt mentsége – maga az Osztrák-Magyar Monarchia léte volt ez a mentség –, amelynek részeként az akkori magyar kormányfő, Tisza István fenntartásai ellenére Magyarország részese lett egy olyan háborúnak, amely nem az ő háborúja volt. 1914 eseményei fényesen igazolták Kossuth Lajosnak Deák Ferenchez írott, a kiegyezés veszélyeire figyelmeztető „Cassandra-levelének” sorait („Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!”), hiszen a szuverenitásáról 1867-ben lemondott Magyarország katasztrófáját dinasztikus sérelmek, továbbá a német és az orosz birodalmi érdekek összecsapásából kirobbant világháború okozta. De az kétségtelen: az 1914-es magyar elit nem volt abban a helyzetben, hogy ellenálljon a tőle függetlenül felgyorsult eseményeknek.

1941 elitjének nem volt ilyen mentsége. Magyarországnak 1941-ben nem volt kötelező a náci Németország Jugoszlávia, Szovjetunió, majd az Egyesült Államok elleni háborújához csatlakozni, ahogy nem volt kötelező a területére menekült lengyel és cseh-morva zsidókat kiszolgáltatni az Ukrajnát végigdúló SS tömeggyilkosainak. 1941-től Magyarország vezetői önként szolgáltatták ki hazájukat a német birodalmi céloknak; önként vitték mészárszékre a Don-kanyarban odaveszett 2. magyar hadsereg katonáit, és önként asszisztálták végig, amíg az ország egyre mélyebbre süllyedt a háború poklába.

Kétségtelen tény, hogy 1944. március 19-én a náci megszállás miatt a magyar szuverenitás elveszett. Ám az odáig vezető út – az egyoldalú német függőség, a zsidók több lépcsőben történt jogfosztása – és a magyar hatóságok és államigazgatásnak a megszállás után a magyar zsidóság kiirtásában játszott gyalázatos szerepe a magyar állam örök szégyene marad. Egyben örök tanulság is, amely arról szól: soha nem szabad nemzeti céljainkat hódító birodalmi érdekeknek alárendelni.

 

Olvasson tovább: