Kereső toggle

FREE SOLO

Oscar és életveszély

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alex Honnold 2017-ben a Yosemite Nemzeti Parkban kötélbiztosítás nélkül feljutott az egyik legnehezebben mászható szikla, az El Capitan csúcsára.  Az életveszélyes sportteljesítményről a National Geographic stábja készített Oscart érő dokumentumfilmet.

 

A napjainkban egyre népszerűbbé váló hegymászásnak, sziklamászásnak sok ágazata van. Az előbbiből kiemelhető talán a legismertebb, a magashegyi mászás. A sziklákon való feljutás legnépszerűbb változatai a klasszikus mászás, a boulderezés és a modern mászás.  A klasszikus mászás során a mászó kéz és láb használatával, kötélbiztosítással halad a csúcs felé – általában párosban. A boulderezést a talaj közelében, sziklatömbökön űzik, és kis fogások, „kunsztok” teszik izgalmassá a feljebb jutást. Az úgynevezett modern mászásnál, ahol kevés a fogás és a fal is áthajlik, eszközöket is használnak, melyeket a mászó érint, használ, melyekbe belefog.

A szabad mászás (free solo) a klasszikus mászással ellentétben nélkülözi a biztosító eszközöket – hogy a teljes szabadság érzetét biztosítsa a mászónak. A feljutást kizárólag a lábfejre feszülő cipő és a porzsák segíti, amelyben a jobb tapadáshoz szükséges magnéziapor található. A hegymászás nem a veszélytelen sportok közé tartozik. A „szárazföldi” sportokhoz képest lényegesen több a leselkedő veszély, de ez még nem feltétlen jelent öngyilkos vállalkozást. A szabályok minden körülmények közötti betartása garantálhatja a biztonságot. A free solo stílus azonban már egy más kategória. A kockázat hatalmas még akkor is, ha mászó a választott utat begyakorolja, megtanulja! Itt nem lehet kétszer hibázni. Még az is probléma lehet, ha egy repedésből előbújik egy napozni vágyó gyíkocska vagy egy darázs kíváncsiskodik ki.

A dokumentumfilm Alex Honnold „No Big Deal” (nem nagy ügy) vállalkozásáról szól. A híres hegymászó hét évet szánt az El Capitan „The Nose” (az orr) útjától balra található Freerider-nek nevezett út – amely vertikálisan (csak a függőleges szintkülönbséget számítva) 900 méter (!) – kötél nélküli átmászására. Felkészülésként Európában, az Egyesült Államokban, Kínában, Marokkóban kereste és találta meg a hasonló gránitfalakat. A dokumentálás a felkészülés utolsó két évének fontos pillanatairól szól. A film szépen fényképezve mutatja be a helyszínt, a Yosemite Nemzeti Parkot. Ez Földünk egyik leglátogatottabb nemzeti parkja, a Yosemite-völgy pedig egyben a világ sziklamászóinak központja. A nagy falak, a tiszta gránitoszlopok, számtalan könnyebben és nehezebben mászható út: egyszóval „mászóparadicsom”. E sorok írójának 1992-ben adatott meg, hogy itt másszon, és nem szokványos technikával, egy 13 milliméteres kötélen függeszkedve filmet forgasson. Az emlékek és az életélményt nyújtó környezet ismerete még inkább segített Alex sporttörténelmi teljesítményének átélésében.

A film érzékletesen tükrözi az emberi kapcsolatok formálódását az akcióhoz közeledve. A „No Big Deal” a valóságban már nem igaz, és ezt a feszültség fokozódása is érzékelteti. Főhősünk az első kísérletéből visszamászik, mert úgy értékelte, még nem készült fel kellőképpen. Újbóli három hónapos fizikai és mentális felkészülésre szánja el magát, mielőtt a falra lép. És rálép, mert eldöntötte, mindhiába a szakértő barátok és a szívéhez közel álló, könnyező lány könyörgése. Így barátnője elutazik, mert semmiképpen nem szeretne egy esetleges tragédia helyszíni szemlélője lenni.

A film jól közvetíti a dokumentálás rendkívül összetett feladatát. A fontos pozíciók láttatását úgy kell megoldani, hogy hősünk mozgását se fizikailag, se mentálisan ne zavarja. A kamerák elhelyezése nem nélkülöz bizonyos mértékű sziklamászói felkészültséget. Nem véletlen, hogy az egyik rendező, Jimmy Chin „másodállásban” mászó. (A társrendező, Elizabeth Chai Vasarhelyi pedig nehezen tagadhatná le magyar származását.) Végül is a jól elhelyezett kamerák segítségével a néző szinte testközelből követheti a mászás nehézségeit szakismeret nélkül is. Időnként feszültségoldásnak hat, hogy Alex Honnold gyakran annyira könnyedén és magától értetődően mozog a függőleges falon és a kis párkányokon – biztosítás nélkül –, mintha a János-hegyi kilátó lépcsőházában járna. Ez valamelyest segít abban, hogy a nézőnek ne kelljen az otthona kényelmes foteljében sem egyfolytában halálfélelemben szorongania. Erre szükség is van, mert a kulcshelyhez érve, a „harántterpesznél” szinte felfoghatatlan, hogy Alex él, és nem zuhant le. A film jól érzékelteti a pillanat feszültségét, mikor a kamerától elforduló operatőrök arca látható. Később még láthatjuk a repedésmászások kevésbé veszélyes, de hihetetlen fizikai igénybevétellel járó mozdulatsorait is, ám a történet nem gyászkeretes, mert Alex Hannold – elsőként – eredményesen jut fel a Kapitány (El Capitan) homlokához, a csúcsra. A sziklaorom hátsó, kényelmes útján feljutó barátokkal való találkozás igazán nehezen lejegyezhető végtelen boldogságát érzelmesen közvetíti a mozi. Mint ahogy azt is, ahogy a barátnő sírva fogadja a szeretett – és életben maradt – férfi hívását.

Alex a „nem fél-e a haláltól” kérdésre úgy reagált, hogy a sok, magas feszültségű helyzet edzetté tette az idegrendszerét. De milyen ember is valójában főhősünk? Céltudatos, elkötelezett, és figyelemre méltó, hogy a sikere után szerény maradt.

Ugyanakkor életszemlélete tökéletesen tükrözi a mai világ sajátosságát, a test felmagasztalását. A nagy falak átmászásához szükséges szálkás, inas testalkat mellé „zöld” életmód társul. Amikor pedig barátnője nem kíván szemlélője lenni a free solo-kísérletnek, Alex megnyilatkozása, az élet értékéről alkotott szemlélete nihilista gondolkodást tükröz. Ez az alapállás tette képessé arra, hogy benevezzen ebbe az életveszélyes versenybe, amit csak ahhoz tudunk hasonlítani, mintha egy olimpiai sportoló csak aranyat nyerhetne, és ha ez nem sikerül, meghal.

 

 

Olvasson tovább: