Kereső toggle

A másik Einstein

A 140 éve született zseni magánélete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A tudomány terén géniusz volt, a magánéletben viszont ugyanolyan esendő, mint más halandó. Albert Einstein, akit élete végén különösen nyomasztott két kudarcos házassága, úgy fogalmazott: sajnálja, hogy az éles intelligencia ritkán párosul harmonikus élettel.

„Ő könnyebben megért téged, mint te őt. Egy zseniális férfi feleségének lenni soha nem könnyű szerep” – így próbálta jobb belátásra bírni a válófélben lévő Albert Einsteint 1919-ben jóbarátja, Michele Besso, akivel főiskolás koruktól ismerték egymást, majd 1903-tól egészen 1955-ig – mindketten abban az évben hunytak el – leveleztek egymással. A gyerekkorától fogva befelé forduló, szüntelen elmélkedő Einstein, aki éjszakánként a kicsempézett konyhában hegedült, mert annak volt a legjobb akusztikája, nem is annyira rendszertelen életvitelével vagy a higiéniáról alkotott, merőben sajátos elképzeléseivel állította kihívás elé szeretteit, sokkal inkább azért, mert az intellektuális óriás – második felesége, Elsa szerint – érzelmileg egy ötéves gyermek szintjén rekedt meg. Túl azon, hogy etetni kellett, mert munka közben könnyen elfeledkezett evésről, alvásról, és zsebpénzt kellett adni neki, mert nem tudott bánni a pénzzel, Einstein a személyes kapcsolatokban híján volt minden empátiának, vak mindenre, ami eltéríthette tudományos céljaitól.

Mentségére szóljon, hogy ebben nem volt egyedül a tudósvilágban, nem beszélve arról, hogy az életrajzi adatok alapján szakemberek valószínűsítik, hogy Einstein – akárcsak nagy elődje, Newton – valószínűleg Asperger-szindrómában, egy autizmushoz közeli viselkedészavarban szenvedett. Szerencséjükre akkor még nem vetették őket kezelés alá, maga Einstein is úgy emlékezett, hogy képességei kibontakozásában elévülhetetlen szerepe volt annak, hogy gyerekkorában családja hagyta őt a saját külön világában szabadon elmélkedni, álmodozni. Mivel az iskola untatta, mellette kis korától autodidakta módon képezte magát a filozófia, matematika, fizika területén.

„Rokonai egy szórakozott kis Buddhát láttak nap mint nap a kanapén ücsörögni, aki mintha transzban lett volna, úgy meditált a matematikai kérdéseken” – írja a zsidó polgári családdal, feltaláló mérnök-nagybácsival rendelkező tudóspalántáról a legalaposabb Einstein-életrajz szerzője, Jürgen Neffe. Einsteint élete végéig kiapadhatatlan tudásvágy, gyermeki kíváncsiság és kreativitás, illetve mindennemű tekintélyelvűség, dogmatizmus elutasítása jellemezte, s ez juttatta el később a forradalmi felismerésekig – akárcsak a többi korszakos zsenit. Einstein pont száz éve, 1919-ben, 40 évesen robbant be a köztudatba, amikor a londoni Times címlapon hozta a relativitáselméletet, tudományos forradalomként aposztrofálva azt, és egyben sztárrá avatva Einsteint, akinek a hírnév egyébiránt negatív fordulópontot hozott a magánéletében.

A 20. század legjelentősebb tudósának hagyatéka körüli huzavonák miatt csak 1987-ben, hosszas történészi nyomozómunka bravúrjaként jelenhetett meg az első, magánlevelezéseket feldolgozó monográfia. Éppenséggel maga Einstein is azt szerette volna – némi joggal –, ha kizárólag a munkásságával, nem pedig a magánéletével foglalkozik az utókor. De hát a nagyság mindig saját emlékműve ledöntésére csábít – állapítja meg Jürgen Neffe, kitérve arra is, hogy a fizikus zseni szerelmi életének feltárása a ’80-as években sokkal jobban izgatta a publikumot, mint nem túl közérthető tudományos munkássága vagy akár világpolitikai szerepvállalása.

Pedig a fizika volt Einstein gondolatainak első számú szerelme, miként azt első felesége, egyben főiskolai élettársa, Mileva Mladic megfogalmazta. A jómódú szerb családból származású Mileva Einstein intellektuális társa, és hozzá hasonló szabadelvű, bohém természet volt, aki vele egyidőben, 1896-ban – egyedüli nőként – kezdte meg tanulmányait a zürichi Eidgenössische Polytechnische Schule-ban. Einsteinnel hamar összebarátkoztak, majd intim viszonyba kerültek egymással.

Kapcsolatuknak nem igazán tett jót, hogy Einstein beszámolt neki az édesanyja hisztériarohamáról, amit jövendő menye miatt rendezett, mondván: Einstein elvágja a jövőjét, szerencsétlenségbe sodorja magát és utódait, ha családot alapít a nála négy évvel idősebb Milevával, aki nem is egészséges (Mileva egy gyerekkori tbc-szövődmény miatt sántított), s „nem való egy tisztességes családba” – ennek megfelelően a rokonság soha nem fogadta el Milevát.

„Anyám egyébként jólelkű, anyósként azonban maga az ördög” – jelentette ki Einstein, aki nem tűrte az uralkodás semmilyen formáját, és már csak emiatt is Mileva mellett döntött. A visszaemlékezések szerint amúgy Mileva volt az egyetlen nő, aki áttörte a tudós személyiségének „védőpajzsát”: viszonyukat valódi meghittség, figyelem, szellemi közösség jellemezte – legalábbis egy ideig. A törést 1902-ben házasságon kívül született első gyermekük, Liserle jelenthette, akit Mileva egyedül, Szerbiában szült meg, s akinek további sorsa máig ismeretlen – ezután kezdődtek Mileva depressziós hullámai.

1903-ban Albert és Mileva házasságot kötöttek ugyan, de addigra a tűz kialudt. 1904-ben megszületett első fiúk, Hans Albert, majd 1910-ben a második, Eduard. Mileva, aki közreműködött Einstein tudományos sikereiben, az anyaság miatt nem tudta befejezni a főiskolát, tudományos ambíciói szertefoszlottak, féltékenység és bizonytalanság gyötörte, de a végsőkig reménykedett a házasság megmentésében. Férje azonban mind érzelmileg, mind a tudományos pályán eltávolodott tőle, elhanyagolta őt, majd 1912-től viszonyt kezdett unokatestvérével, Elsa Löwenthal-lal, aki elváltként Berlinben élt a két lányával. Elsa a leírások szerint az ellentétje volt Milevának: házias nő, tudományos ambíciók nélkül, akihez Einstein a közös gyerekkor és a sváb gyökerek folytán kötődött – állítólag Elsa sváb konyhaművészetét becsülte a legtöbbre. Az unokatestvér nem mellesleg anyja tökéletes mása volt és eltűrte sorozatos félrelépéseit is (nem ismert, hogy a házasságon kívül született gyerekeiről is tudott-e).

Einstein tudományos karrierje egyre feljebb ívelt, amikor 1914-ben elköltöztette Milevát a kisfiúkkal együtt Zürichbe. Onnantól ismerősei, köztük egyetemi jóbarátja, Michele Besso és felesége patronálta a családját, és próbált közvetíteni a felek között. Einstein 1919-ig egyedül élt, majd hivatalosan is elvált Milevától, hogy elvegye feleségül Elsát, főként amiatt, mert fekélybetegsége miatt rászorult egy gondoskodó társra. Igaz, előtte felvetette, hogy Elsa helyett inkább annak lányát, Ilsét venné el, mert ő szebb és egészségesebb, ám a lány nem állt kötélnek. A tudós végigjárta az elvált férfiak érzelmi és anyagi kálváriáját, de minden különösebb önvizsgálat vagy megbánás nélkül.

Életrajzírója ambivalens személyiségként, gyermeklelkületű, éncentrikus, egyúttal érzéki férfiként jellemzi Einsteint, aki a nőket játékszernek tekintette, és asszonyaival akkor bánt a leggyengédebben, amikor távol volt tőlük. Ugyanígy a fiaival sem tudott normális kapcsolatot kialakítani: ő, aki örök gyerekként könnyen megtalálta a hangot idegen gyerekekkel, apaként úgyszólván működésképtelennek bizonyult.

Nagyobbik fiával, Hans Alberttel akkor romlott meg leginkább a viszonya, amikor – anyjára emlékeztető módon – kikelt annak választottja ellen, bár később megbékélt vele is, unokájával is. Hans egyébként hidraulikai mérnök, egyetemi oktató lett.  Einstein a kisebbik fiát, a művészi hajlamú, apja szeretetét különösen hiányoló Eduard-ot kiskorától kezdve gyenge, életképtelen fiúként kezelte, s amikor annak skizofréniája egyértelművé vált, megszakította vele a kapcsolatot. Egyszer arra is célzott Hans Albertnek, hogy ha tudta volna, milyen lesz Eduard, akkor – ha rajta múlt volna – meg se született volna. A férfi a hatvanas években hunyt el egy elmegyógyintézetben.

Mindez jól mutatja azt a kettősséget, ami a tudomány és az emberiség jövőjének alakulásáért komoly felelősséget érző tudós személyét jellemezte. Einstein 1921-ben kapta meg a Nobel-díjat, és 1933-ban, a náci hatalomátvétel miatt vándorolt ki az USA-ba. Princetonban telepedett le Elsával, aki 3 évvel később elhunyt. A világhírű tudós az Európából menekülő zsidóknak segített amerikai vízumhoz jutni, valamint anyagilag is támogatott cionista szervezeteket. Szilárd Leóval együtt ő kezdeményezte 1939-ben az amerikai atombomba-program létrehozását, megelőzendő a németeket, majd a háború után minden követ megmozgatott annak betiltásáért.

Erős humanista beállítottsága, akárcsak tudományos világnézete, nem bibliai hitből fakadt – ugyan sokat emlegette Istent, de vallásossága minden jel szerint csak a mítosz része. 1946-ban írt önéletrajzában a következő olvasható: „A hajszából az első kivezető utat a vallás mutatta, melyet a hagyományos nevelő-oktató gépezet minden gyermekbe beleplántált. Így lettem én is – noha vallástalan (zsidó) szülők gyermeke voltam – mélyen vallásos, azonban 12 éves koromban hirtelen véget ért. A népszerű tudományos művek olvasása során hamarosan meggyőződtem arról, hogy a bibliai történetek jó része nem lehet igaz. Ennek következményeként szinte fanatikus szabadgondolkodóvá váltam, amihez az az érzés társult, hogy az állam szántszándékkal hazudik az ifjúságnak. Ennek az élménynek az lett a következménye, hogy bizalmatlan lettem minden tekintéllyel szemben, szkeptikussá lettem a mindenkori társadalmi környezetben élő meggyőződésekkel szemben”. 

Hasonlóképp fogalmazott Erich Gutking filozófusnak küldött levelében 1954-ben, egy évvel halála előtt: „Az a szó, hogy «isten», számomra semmi más, mint az emberi gyengeség kifejezése és terméke; a Biblia tiszteletreméltó, ám primitív és meglehetősen gyermeteg legendák gyűjteménye.”

Szakmabelije és legkitartóbb levelezőtársa, Michele Besso 1955-ös halála után Einstein a következőket írta Besso családjának: „A harmonikus élet ajándéka ritkán párosul ilyen éles intelligenciával. (…) amit én a legjobban csodáltam benne férfiként, az azon körülmény volt, hogy hosszú évekig nemcsak békében, hanem tartós egyetértésben is élt a feleségével – ez olyasvalami, amiben én kétszer is szégyenteljes kudarcot vallottam”.

 

Olvasson tovább: