Kereső toggle

A halálbüntetés kivezetése

Hogyan került ki a kivégzés a büntetések közül?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A halálbüntetés tilalma ügyében széles körű konszenzus uralkodik az európai államokban.  A lakosság már megosztottabb a kérdésben, hazánkban például a többség támogatná a halálbüntetés visszahozatalát.

 

A világ államainak többsége tartózkodik a halálbüntetés alkalmazásától. Ettől függetlenül a pro és kontra érvek időszakosan fellángolnak, pláne amikor különösen kegyetlen és sok ember életét követelő bűnesetek történnek. A halálbüntetés támogatói a büntetés elrettentő hatását hangsúlyozzák, valamint a társadalmi igazságosságot is ebben látják megtestesülni. Ellenzői ezzel szemben azt vallják, hogy a büntetés visszafordíthatatlansága miatt a tévedés végzetes lehet, és nem visszatartóbb, mint az életfogytiglan, továbbá költséges (a halálsoron lévőket nem lehet foglalkoztatni a börtönön belül), és az emberi jogokkal is ellentétben áll.

 

Társadalmi megítélés

A Policy Solutions 2017-es kutatása szerint a halálbüntetés visszaemelését a magyarok 54 százaléka támogatná, miközben 44 százaléka nem állítaná vissza. A népakarat érvényesülését nemzetközi szerződések tiltják, valamint az Európai uniós tagságunk is bánná (ugyanis a csatlakozási szerződésnek feltétele a volt halálbüntetés tilalmának elfogadása).

Jelenleg 56 ország tartózkodik a fizikai megsemmisítéstől (nem szabnak ki halálbüntetést, de szerepel a büntetési nemek között), 106 teljesen kiiktatta a jogrendszeréből, 8 állam csak a legsúlyosabb bűncselekmények minősített eseteiben (különös kegyetlenséggel történt elkövetés esetében például) teszi lehetővé a halálbüntetés alkalmazását; 28 államban továbbra is gyakorlatban van a halálbüntetés (2018-as adatok).

Történeti áttekintés

A halálbüntetést a legtöbb esetben politikai okokból (például felségárulás, hazaárulás) vagy különösen súlyos bűncselekményeknél szabták ki.  A kora ókori államokban élt az a gyakorlat, hogy minden társadalmilag elítélt cselekedet – legyen szó bármilyen apró kihágásról –, automatikusan halálbüntetést vont maga után. Később bejött a Hammurapi-törvényoszlopaiból és az Ószövetségből is jól ismert tálió elv (szemet szemért, fogat fogért), ami arányosította a büntetéskiszabást. Az államok fejlődésével az igazságszolgáltatásban is változás állt be: a fizikai megtorlás mellett az  elzárást és a kényszermunkát kezdték el alkalmazni.

Az első kivégzéseket a szakirodalom emberáldozatoknak tekinti, melyeket a felbomlott egyensúly helyreállítása érdekében hajtottak végre. Alkalmazásukban fontos volt a sérelem megtorlásának gondolata. Ezenkívül még a száműzetést használták, ami a közösségből való kitaszítást jelentette (sokszor ez is egyet jelentett a halállal).

Az ószövetségi Izraelben széles körben elterjedt volt a halálbüntetés. Az ó́kori görö̈gö̈k is ismerték, náluk elsősorban politikai bűncselekmények (hazaárulás) esetén járt a legsúlyosabb büntetés. Az ókori Rómában alkalmazták boszorkányságért, méregkeverés vagy hamis eskü miatt is. Rómában a királykorban minden államellenes bűncselekményre halálbüntetést szabtak ki, azonban a köztársasági kor végére ez a gyakorlat egyre inkább visszaszorult. A büntetés végrehajtásának számos formája volt ismert, így például a keresztre feszítés, a tengerbe dobás (szülőgyilkosság esetén az elkövető mellé a zsákba kutyát, kakast, viperát és egy majmot varrtak), az élve eltemetés, a halálra verés vagy a karóba húzás – ezeket a császárkorban is alkalmazták.

A feudális államban az egyház felügyelte az igazságszolgáltatást, majd az inkvizíció eszköze lett a kínzás és a kivégzés.

A szemléletmódbeli változás a felvilágosodással jött be a nyugati világba. Az abolicionista mozgalom első hullámát humanizmus eszmerendszere indította el (az abolicionizmus tágabb értelemben bármilyen intézmény, például halálbüntetés eltörlését célul kitűző társadalmi mozgalmak jelölésére használatos, szűkebb értelemben a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom volt). A földrajzi felfedezések hatására a világ fokozatosan kitágult, elindult a reformáció és egy nagy gazdasági fellendülés a kontinensen. Európa kettészakadt gazdag gyarmatosító államokra és lemaradó országokra. Az abszolutista államok teljesen magukhoz vonták a hatalmat, a központosítás érdekében nem riadtak vissza a legsúlyosabb büntetésektől sem.

Ebben az időszakban több jelentős filozófus, gondolkodó és társadalomtudós is felemelte a szavát a halálbüntetés eltörlése érdekében. Ez egyben illeszkedett az egész feudális igazságszolgáltatást kritizáló törekvéseikbe, melyben ésszerű és igazságos ítélkezést propagáltak.

A kor egyik legmeghatározóbb alakja Cesare Beccaria olasz író volt, akinek a Bűnökről és büntetésekről című műve 1764-ben jelent meg, amelyben amellett érvel, hogy a kínzás és a kivégzés nemcsak erkölcstelen, hanem mérhetetlenül romboló hatású is az egész társadalomra. Írásában kifejti, hogy a halálbüntetés igazságosságát és jogosságát nem lehet bizonyítani társadalmi szerződésre alapozva (a társadalmi szerződés a felvilágosodás államelméletében a nép és a hatalmon lévők – általában alkotmányban – rögzített megállapodása).

Beccaria műve hatására például I. Lipót toszkánai nagyherceg (a későbbi II. Lipót Habsburg császár) a Toszkánai Nagyhercegségben 1786-ban törvényben szüntette meg a halálbüntetést, megsemmisítve valamennyi kivégző eszközt.

Az abolicionista folyamatban a törést az  első világháború hozta. A háború, az ezt követő forradalmi és ellenforradalmi hullámok nyomán ismét elterjedt a halálbüntetés Európában.

A második világháború borzalmait követően indult ismét erősödésnek az abolicionizmus. Az ekkor megszülető ENSZ is egyértelmű állást foglalt a kérdésben, amikor is az Emberi Jogok Deklarációjának vitája során a Szovjetunió (meglepő módon) határozattervezetet nyújtott be a halálbüntetés eltörlése érdekében. A tervezetet nem fogadták el, csak általános ajánlások kerültek bele. 1949-től kezdve először az NSZK, majd számos más nyugati ország az alkotmányában is rögzítette a halálbüntetés eltörlését. Ausztria 1950-ben, Nagy-Britannia 1965-ben törölte el ezt a büntetési nemet. (Nagy-Britanniában később többször is kísérletet tettek a visszaállítására, 1973-ban, 1979-ben és 1983-ban, de a parlament nem fogadta el a javaslatokat.) Az Amerikai Egyesült Államok több tagállama is igyekezett a halálbüntetés kivezetésével, elsőként Michigan 1846. május 16-án. A folyamat azonban időnként megfordult a bűnözési ráta emelkedése miatt. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a Furman v. Georgia ügyben 1972. június 29-én hozott ítéletében alkotmányellenesnek nyilvánította a tagállamok halálbüntetésre vonatkozó törvényeit a Bill of Rights 8. alkotmánykiegészítése alapján, amely a „szokatlan és kegyetlen büntetések”-et tiltotta meg. (Érdekesség: ezzel a döntéssel úszta meg a kivégzést a hírhedt sorozatgyilkos Manson család. A sátánista szekta tagjai halálos ítéletüket követően már a kivégzésüket várták, amikor a Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán megmenekültek a kivégzéstől.) Négy év múlva viszont – sokak szerint a növekvő bűnözéstől kijózanodva – már nem így értelmezte a paragrafust a Bíróság, mivel a halálos szankció „nem minden formája kegyetlen”. Azóta az államok maguk döntenek a büntetési nemet illetően.

Bár a nemzetközi jog kifejezetten ma sem tiltja a halálbüntetés alkalmazását, több olyan, elsősorban Európa-központú nemzetközi egyezmény is született, amely nem engedélyezi a halálbüntetést. Ezeknek a szerződéseknek a betartása csak az azt ratifikáló országokra nézve kötelező. Az Európai Unió, illetve a hozzá csatolt nemzetközi intézmények (például Európa Tanács) közül több is a csatlakozás egyik feltételeként jelöli meg a halálbüntetés megszüntetését.

Hazai helyzet

Itthon az utolsó halálbüntetést 1988 júliusában hajtották végre. A büntetési nem megszüntetéséről az Alkotmánybíróság állásfoglalása alapján 1990. október 24-én döntöttek. A Sólyom László nevével fémjelzett AB összekapcsolta az élethez és emberi méltósághoz való jogot, és ennek korlátozhatatlanságát mondta ki (azaz a halálbüntetés teljes tilalmát). Ezt követően a magyar kormány 1990. november 6-án írta alá az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amely kizárja a halálbüntetés alkalmazását (az egyezményt csak 1993 áprilisában hirdették ki). A társadalom viszont nem tért napirendre a kérdés felett.

A hazai közhangulat változását jól mutatják az alulról szerveződő népszavazási kezdeményezések. Az elmúlt időszakban jó néhány próbálkozás volt. Ezek közül a legsikeresebb Tóth Tamás sárszentmihályi polgármesteré volt, akinek fiát 1992-ben brutálisan meggyilkolták. A politikus akkor országos politikai támogatás nélkül 165 ezer aláírást gyűjtött össze – az OVB viszont nem hitelesítette a kérdést, mivel az az  Alkotmányba ütközött.

A halálbüntetés kérdése fel-felbukkan közéleti viták során, korábban a Jobbik (2015-ben még támogatták), napjainkban pedig a Mi Hazánk Mozgalom képviseli a büntetési nem visszahozatalát. A javaslat még Horn Gyulától sem állt távol.

A volt kormányfő 1996-ban egy nagygyűlésen azt mondta, hogy a halálbüntetés visszaemeléséről szóló népszavazáson maga is igennel szavazna. Orbán Viktor 2002-ben (a móri vérengzést követően) azt nyilatkozta, hogy „Magyarország egy olyan pontra érkezett, amikor igent kell mondani a halálbüntetésre. (…) Tehát ne Brüsszelben mondják meg, hogy egy országban lehet-e ilyen büntetés, hanem minden parlament maga határozhasson efelől. Ezt a jogot kell majd visszaszereznünk, és úgy gondolom, hogy ennek eljött az ideje.”

Az igazságszolgáltatásnak és a büntetésnek egyrészt célja az elrettentés, másrészt a társadalmi feszültség feloldása. Jól jelzi a másodikra való igényt a különösen súlyos és kegyetlen bűncselekményeket elkövetése esetén fellángoló indulatok. Ilyenkor megemelkedik a halálbüntetést támogatók száma is, hiába nem alkalmazzák azt évtizedek óta. Nemzetközi és uniós kötelezettségeink miatt nincs lehetőség a halálbüntetésre, viszont mivel a társadalom többsége támogatja, politikai tőke kovácsolására alkalmas eszköz lehet a kérdés belengetése.

 

Olvasson tovább: