Kereső toggle

Patriotizmus és nacionalizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hazafiság és nacionalizmus egyaránt alkalmas arra, hogy a legnemesebb érzések kifejezője legyen, de arra is, hogy politikai manipulációk eszközeként és tárgyaként szolgáljon. Egyformán igaz az, hogy a hon szeretete a legnagyszerűbb érzések egyike, ahogy Kölcsey írja a Parainesisben: „Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek”, és az is, hogy „a hazafiság a gazemberek utolsó mentsvára”, ahogy azt a 18. századi angol, konzervatív író  Samuel Johnson mondta, aki bonmotjairól (szellemes mondásairól) volt híres.

A nemzet, nacionalizmus, hazafiság gondolatköre sokszor egyénileg szabadon tágítható metaforákból áll, mert pont ez is a lényege: az egyéni lét közösségi vetületeinek felismerése a tágabb létezési térben. Ezért nem haszontalan kicsit belepillantani a hazafiság (patriotizmus) és nacionalizmus történetébe, hogy mindazt a hasznot ki tudjuk nyerni ebből a gondolatkörből, amit előzőleg nemzeti nagyjaink is megtettek.

 „A haza nem azon darab föld, melyen születünk. (…) A haza több. Azon hely, melyen magunkat szabadoknak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágozása boldogságunk, jövője reményünk; hol házunk áll, hol homlokunk izzadságával munkált vetéseink zöldellnek, hol idegeneknek nem tartatunk, s nincs éldelet, melyet legalább reménylenünk nem lehetne; ez a haza, ez az, miért csak a gyáva nem áldozza életét, s kinek ezt nem adók, attól áldozatokat kívánni kegyetlenség.” Ez, a hazáról szóló megindító szöveg báró Eötvös József tollából A Zsidók emancipációja című művéből való idézet, a reformkori patriotizmus szép megnyilvánulása. Hasonló gondolatokat olvashatunk más, a korból származó szerzőtől is. Ezekkel a gondolatokkal könnyen tudunk azonosulni. A lelkesítő, hazafias érzések azon kornak a megnyilvánulásai, amelyre talán legszívesebben emlékezünk vissza történelmünkből. A reformkor az az időszak, amely korban a magyarság legnemesebb érzései fejeződtek ki, és álltak össze egységes nemzeti programmá, amikor is a hazafiasság olyan természetes érzület volt, amely lelkesített és magasabb célok érdekében fogott össze.

A reformkorra esik a magyar nacionalizmus születése. A nemzeti ébredés korszaka természetesen hozta magával a patriotizmus érzéseit, és csak azért nem lehet azt mondani, hogy kéz a kézben jártak, mert a kettő akkor valahol egy volt. A különböző szerzők, írók, költők vagy politikusok felfogása között legfeljebb hangsúlykülönbségeket érezhetünk, de a reménykedés, a saját erejére ébredő, a sajátosságaira eszmélő, önálló útját kereső, saját nyelvét megtaláló (szó szerint!) nemzet e korszakában a különbségek a társadalmi háttér, habitus, vérmérséklet egymást kiegészítő színek játékának tűntek.

A magyar nacionalizmus születése magával hozta azokat a vívmányokat, amelyre a mai napig büszkék vagyunk. A magyar nemesi nemzet hagyományainak legjobb elemeit gyúrta össze egy olyan közösen vállalható nemzeti felfogáshoz, amely értelmes folyamként kapcsolta egybe a múltnak a törekvéseit egy olyan, mindenki számára felvállalható nemzetfelfogássá, amely a jövő megragadását illetően is jó alapot adott.

A nacionalizmus világszerte megszülte a (klasszikus) liberalizmust. Az újonnan létrejövő nemzeti államok számára alapvető volt a klasszikus szabadságjogok biztosítása, az új nemzeti törekvéseket felvállaló mozgalmak a nemzeti függetlenség mellett ezt is zászlajukra tűzték. Magyarországon a befogadó nemzet felfogása (ami Mikszáth szerint eleve a magyar nemesség alapvető ideológiája volt, hogy a jókat, kiválókat, a hazáért tevőket származástól függetlenül soraikba fogadják) hozta magával a nemesi kiváltságok polgári joggá kiterjesztését, amely a nemzetiségek számára is a csatlakozás lehetőségét biztosították. Mindezt a magyar nemzeten belül.

Jókai Mór (lásd képünkön) így ír a magyar nemzeti program megvalósulásáról jó húsz évvel a szabadságharc után. Ez a pár sor (rövidítve közöljük) a magyar liberális nacionalizmus kiáltványa is lehetne: „Nem koldusbot többé a tudomány és művészet; nem mártírium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvűség; – nem lázadás többé a népjog; – nem barbarizmus többé a nemzetiség. (…) Felébredt már minden nemzet, s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.”

A nacionalizmus nemcsak a magyar nemzet újjászületését hozta el, nemcsak a magyar nemzet létét biztosító kereteket hozta létre, hanem mindazokat az értékeket is, amelyekre a mai napig büszkék vagyunk, és mindazokat a személyiségeket, akik a nemzet példaképei akár Kossuthról, Széchenyiről, Deákról, Eötvösről vagy Batthyány Lajosról van szó.

Külön úton

Mára azonban már különvált a nacionalizmus és patriotizmus értelmezése, aminek az egyik fő oka, hogy a hazafiság meghatározásának az alapja a 20. századra (okkal és ok nélkül is) a nacionalizmus-kritika lett. Persze eleve más jelentéssel rendelkezett a patriotizmus és mással a nacionalizmus, de a két fogalom 19. században használatos jelentése között mi már nem érzékelünk markáns különbséget. Ahhoz, hogy megértsük a két felfogás közötti (manapság ismét érzékelhető) különbséget, érdemes – a teljesség igénye nélkül kicsit bepillantani a szavak történelmi hátterébe.

A patriotizmus gyökere a görögök által ismert ’patris’ fogalmához nyúlik vissza. A görögök természetes léte a poliszhoz kötődött, nem a tágabb értelemben vett görög nemzethez, amelyet összekötött a görög nyelv, vallás és kultúra. A poliszhoz való kötődés nem az általában vett görögséghez, hanem egy területi egységhez, és annak kormányzatához, berendezkedéséhez való kötődést, illetve a táj, emberek által létrehozott miliőhöz való szeretetteli viszonyulást, annak a felvállalását, illetve értékelését jelenti. Ilyen módon hozzátartozik a kormányzat, törvények értékelése, illetve javainak keresése, értékelése. Egy dolog viszont hiányzik belőle: az etnoszhoz való, a származáshoz, illetve nyelvi, kulturális, történeti közösséghez tartozás, azzal való azonosulás tudata, vagy ha az meg is van, de nem annyira hangsúlyos elemként. Adalék a jellegzetesen patrióta felfogásra a Bibliában a Jeremiás könyve 29. részének 7. versében található, a szétszóratásban lévő zsidóság számára szóló intelem: „És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érte az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.”

A patriotizmus annál fogva, hogy értelmezése elválik a nemzettől, vagyis az etnosztól, egy finom, elegáns, néhol kissé arisztokratikus érzés: többnemzetiségű birodalmak népességében racionális megoldás is a lojalitás kialakítására, és a mai napig is nemzetek feletti birodalmak is szívesen nyúlnak a patriotizmus gondolatához, de a nemzetállamokban is teljesen természetes a magas szintű, haza iránti elkötelezettség kifejezésére. A patriotizmus alkalmas egy birodalmi polgár helyi elkötelezettségének fenntartására, vagy az állam iránti felelősség kifejezésére is. Éppen ezért a Római Birodalomra elsősorban a patriotizmus különböző példái voltak jellemzők. Például Cicero azt mondta, hogy „ahol jobb, ott a haza”. Ez a cinizmusként is felfogható mondat jobban értelmezhető, ha figyelembe vesszük, hogy Cicero két hazát ismert: egy hely szerintit és a jog szerintit, ahogy írja Demeter M. László Mi a republikanizmus című tanulmányában (in: Démosz és etnosz, Pro Philosophia Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2013), és ez a tény is jól jellemzi a patriotizmus természetét. „A patriotizmus művi, azaz nem természetes érzés, olyan érzület, amit a jó törvények révén, pontosabban a jó kormányzat, s a polgároknak a közügyekben való részvétele révén lehet és kell kiművelni” – írja tanulmányában Demeter.

A patrióta gondolkodás jellegzetességeit ma leginkább az Amerikai Egyesült Államokban láthatjuk, ez az egyetlen nemzet manapság, amelyik a patriotizmus logikája alapján működik, viszont – tehetjük hozzá csendesen – Európában valami hasonló kísérlet történik az európaiság eszméjével. Csak míg Amerikában ennek az alapja részben az alapítók keresztény kultúrája, görög-római műveltsége, az új közösségek ezen alapokon nyugvó önkormányzatisága, és az, hogy nem egy történelmi folytonosságú társadalomban jött létre az új állam, Európában viszont ez a folyamat felülről erőltetettnek tűnik, és olyannak, amely a természetes nemzeti létközösségek kereteinek felszámolását célozza meg.

A nacionalizmus, annak ellenére, hogy gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint a patriotizmusnak, újabb jelenség. Ez a nagyjából kétszáz éves eszme meglehetős újdonsággal bírt korában. Mindamellett, hogy a nacionalizmus megjelenése a polgári államok megszületésével is járt, a kor patrióta politikai gondolkodói, akik vagy arisztokraták, vagy a szellem arisztokratái voltak, már az elején találtak benne nyugtalanító elemeket, így a nacionalizmus már kezdettől a politikai filozófiák mostohagyerekének számított, és abban reménykedtek, hogy amilyen gyorsan megjelent a történelem színpadán, olyan gyorsan tűnik is el. Persze ez csak egy mellékhang volt a 19. század elején, a fő tendencia a polgári államok létrejötte volt. Azoké a polgári, nemzeti államoké, amelyek rendszer szinten képesek voltak biztosítani polgáraik számára a klasszikus polgári jogokat, mert a nemzet felemelkedésének útját ebben látták, és ez is volt egyik fő törekvésük.

A nacionalizmus az a nemzetfelfogás, amely a nemzeti közösség alapjait a közös nyelvben, kultúrában, történelemben és eredetben (értve ez alatt a vérségi közös gyökereket, vagy az ahhoz való tartozást), illetve a sorsközösség (múlt és jövő) vállalásában véli megtalálni. Ez feltételez egy közös nemzettudatot, illetve valamilyen nemzetteremtő közösségi élmény meglétét is. Igazából ezek a tényezők az etnosz fogalmát adják ki, amely hellyel-közzel ma a nemzet fogalmában él tovább. Vagyis a patriotizmus és nacionalizmus fő különbsége – lehet mondani – az etnosz.

A nacionalizmus a 19. században vált meghatározó államszervező gondolattá, és ekkor még teljes ártatlanságában mutatkozott. A náció, vagyis a nemzet felfogása viszont búvópatakként húzódott már a történelem kezdetétől fogva, és leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy domináns erővé válását különféle korokban a fennálló birodalmak vagy dinasztikus érdekek akadályozták meg. Az egyiptomi kivonulás története ilyen szempontból egy birodalom és egy születő nemzet összecsapásának története.

A nemzetek a Bibliában

A Bibliában, amely könyv a szellemi jelentőségén túl az ókori történelemnek és az ősidőknek egyik legfontosabb forrása is, a nemzetek eredetének elbeszélésekor találkozunk az alábbi igével: „Ezekből váltak ki a szigetlakó népek az ő országaikban, mindenik a maga nyelve, családja és nemzetsége szerint.” (1Móz 10:5) Tulajdonképpen ez a legelső meghatározás a nemzetre. A nemzetre a ’gój’ szót használja az Ószövetség, amelynek meghatározásakor az egyik szempont a nyelv, a másik a közös származás: törzs és család. A héber nyelvészek a ’gój’ szó tövében az ’összefolyás’ jelentést gyanítják, amely arra a felfogásra utalhat, hogy a nemzetté váláshoz kell egy valamilyen összeforrás is, ami földrajzi vagy szervezettségi keretekre utal. Habár a nemzeti léthez nem járul feltétlenül államiság, a Biblia több helyen a nemzet fogalmához azt a képességet is rendeli, hogy képes királyokat adni: „És felette igen megsokasítalak téged; és népekké teszlek, és királyok is származnak tőled” – mondja Isten Ábrahámnak. (1Móz 17:6)

A bibliai üdvtörténet Izrael és az egyház mellett a nemzetek történetében is gondolkozik. Ez valamilyen módon kiteljesedik egy Isten által tervezett nemzeti hivatásban is, amelyből könnyen elvetés alakulhat ki, ha egy nemzet (akár szellemi, akár erkölcsi szempontból) engedetlenül, nem az Isten által elrendelt elhívás szerint jár.

A 20. század árnyéka

Végül is mi a nacionalizmus? Demeter László fent említett tanulmányában Isiah Berlin – zsidó származású litván, brit filozófus, a 20. századi klasszikus liberalizmus meghatározó gondolkodója – meghatározását tartja a legpontosabbnak, és azt hiszem, ezzel mi is egyetérthetünk: Berlin a nemzeti gondolat lényegét a szerves közösség eszméjében látja. Tehát a nemzet természetes létforma, amelytől senki nem tudja függetleníteni magát. Vagyis a nacionalizmus ebből a természetes létformából indul ki, amelynek része a nyelv, kultúra, történelem. Vagyis a nacionalizmus egy természetes kifejezési forma, ami együtt jár a nemzeti közösség iránti felelősség felvállalásával.

A 20. századi tapasztalataink azonban nem erről szólnak. Bőven elbúcsúzhatunk azoktól az illúzióktól, amelyek alapján azt gondolhatnánk, hogy bármelyik helyesnek tűnő eszmerendszer magában hordozná egy kérdés helyes és jó megoldását. A társadalmi viszonyok, erkölcsi állapotok romlása bármelyik vonzóan megjelenő eszmerendszer romlását és torzulását képesek elérni. Ezért nem lehet azt mondani, hogy a nacionalizmus vagy a patriotizmus önmagában jó vagy rossz dolog, viszont érdemes megvizsgálni, hogy milyen időszakokban és milyen helyzetekben hatottak társadalmilag progresszív módon, és milyen esetekben voltak ezek tragédiák előidézői. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy a patriotizmus jó, a nacionalizmus rossz, alapvetően változnak ezek koronként, helyszínenként, sőt konkrét politikai, közéleti, vagy irodalmi szereplőnként is. A cikk következő részében ezt fogjuk megvizsgálni.

 

Olvasson tovább: