Kereső toggle

Homorú tükröt kaptam örökül

Balázs János, a pécskő-dombi remete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Élni annyi, mint ide-oda rakni azt, ami veszendő holmi” – írta az 1977-ben elhunyt cigány költő és festőművész, Balázs János. Az iskolázatlan őstehetség emlékének és életművének megőrzését szolgálja a Műcsarnokban nemrég megrendezett kiállítás is.

 

„A salgótarjáni cigánytelepen nőttem fel, ahol Balázs Jánost, a festőt is felfedezték. Mindig nála voltam, a közelünkben lakott, a külföldiek jöttek oda megnézni őt, a naiv festőt. Egy zseni volt. Felment kora hajnalban a dombra, és az egész cigánytelepet megfestette a napfelkeltében. Ez érdekes dolog, hogy a nagy nyomorúság közepette kiből mit hoz ki a sors. Amikor a telepet lebontották – muszáj volt, borzalmas viszonyok voltak ott –, János bácsi nem akart elmenni, azt mondta, ő akar az utolsó lenni, és amikor eltűnt a telep, nemsokára ő is meghalt. Én nagyon szerettem ott lenni, ott úgy muzsikáltak a romák, hogy az leírhatatlan” – emlékezett vissza lapunknak adott interjújában Snétberger Ferenc gitárművész (Nyomortelepek kincsei. Hetek, 2012. március 23.).

A magyarországi roma festőművészet kezdetét hivatalosan a hatvanas évektől, Balázs Jánostól számítják, de hogy lennének-e meghatározó stílusjegyei vagy kulturális elemei, az igen vitatott kérdés. Ugyanolyan sokféleség jellemzi ugyanis, mint a nem roma művészetet, jobban mondva a művészetet általában. Ennek megfelelően Balázs János életműve, mint ahogy a személyisége is, kilóg mindenféle sorból. Képeinek forma- és színvilága meseszerűen változatos, többnyire egy belső fantáziavilág szürreális kivetülései, nem sorolhatók be sehova. A tárgyi vagy természeti környezet ábrázolása többnyire békés, ellenben az emberi világé jobbára feszültséggel teli és kaotikus.

A „Pécskő-dombi remeteként” emlegetett Balázs János mindössze két évig járt iskolába, és soha nem bánta, hogy az első világháború miatt megszakadtak a tanulmányai. Mint mondta, nem vágyott arra a tudásra, amit az emberek a felemelkedésük feltételeként kitaláltak maguknak. Mindazonáltal olvasni nagyon szeretett, ismerte a magyar és külföldi irodalom klasszikusait, a nagy filozófusok műveit – Balzacot, Shakespeare-t, Miltont, Homéroszt, Schopenhauert stb. –, s általában mindenféle keze ügyébe kerülő könyvet elolvasott, egy idő után az ismerősei hordták neki a könyveket a városi könyvtárból.

„Olyan világom volt, amiről a többi cigánynak sejtelme sem volt.  Pedig nekem iskolám nincs, de én annyit olvastam életemben, hogy ha ezt a gulyibát, ahol lakom, teliraknák, az udvart is teliszórnák, de még akkor is rengeteg (könyv) maradna, amit nem tudnék hova tenni” – mesélte egy róla készült dokumentumfilmben Balázs, akinek kis viskóját a festményei árasztották el hasonlóképpen. Balázs négyéves volt, mikor zenész édesapja meghalt, majd édesanyja négy gyermekével a salgótarjáni cigánytelepre költözött. Gyerekként is szeretett rajzolgatni, de anyja nemtetszésére felhagyott vele.

 A zárkózott kisfiút kortársai kiközösítették, ellenben az idős cigány férfiak – amolyan apafigurák – befogadták. 12 éves korától velük járt gombászni, szenet, fát hordani, általuk nemcsak a természethez került közel, hanem a romák mesevilágához is. Aztán az öregek lassacskán elfogytak, s mire Balázs 60 éves lett, ismerőseinek a középiskolás fiai „fedezték fel őt”, s kezdtek hozzá járni beszélgetni. Tőlük kapott festéket és vásznat is, és az ő unszolásukra fogott ismét ecsetet.

Egész életét a cigánytelepen töltötte, eltekintve attól, hogy a háború idején elvitték katonának, majd a Szovjetunióban hadifogoly is lett. Természetközeli ember volt, nem élt közösségi életet, és nem is házasodott meg, miután állítólag az általa szeretett lány nem őt, hanem a barátját választotta férjül. 

Balázs János későn, 63 évesen kezdett el ismét rajzolni, és 8 év alatt alkotta meg 300 darabos életművét. Először húzódózott tőle, majd teljesen a megszállottjává vált – volt, hogy széttépte az ingét vagy rongyokat varrt össze, hogy legyen mire festenie. Élete ekkor teljesedett ki, így hozta be a kihagyott, végigtöprengett évtizedeket. Hajnali 4-kor kelt, több verset megírt, nappal képeket festett, majd zenélt a maga készítette hangszereken. Rengeteg kézirata született, József Attila verseire emlékeztető szövegfolyamait egyetlen javítás nélkül vetette papírra. Ismerői szerint rendkívül puritán, dolgos és nélkülöző életet élt, s ugyanabban a kis vályogkunyhóban lakott több mint hatvan éven át.

„Gondolataim döcögő édes gyermekei festményeimnek. Ez vagyok. Azért vagyok ilyen, mert mélyből nézem az embereket és a világot. Mindenki felfelé igyekszik. S ahogy egyre jobban eltávolodnak tőlem, úgy torzulnak el karjaik, lábuk, mozdulatuk. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül…” – olvasható a külvilág véleményére nem sokat adó, sajátos képi világot teremtő Balázs János önéletrajzában. Hosszan ecseteli a Pécskő-dombi cigánytelep végnapjait is, kitágítva azt nemcsak az egész cigányság, hanem az emberiség jövőjével kapcsolatos aggodalommá.

1970-től – nem sokra rá, hogy elkezdett festeni – híres lett, miután a hozzáértőknek megmutatott képei és versei szenzációt keltettek. Országosan ismertté vált, a média rengeteget foglalkozott vele, itthon és külföldön is elkezdték a festményeit kiállítani és megvásárolni. A lét legalsó pereméről minden átmenet nélkül lett világhírű művész, jóllehet, nem nagyon izgatta sem a kirekesztettség, sem a nélkülözés. Hű maradt önmagához: a pénz továbbra sem érdekelte, és a hirtelen támadt népszerűséggel sem tudott igazán mit kezdeni.

Mindazonáltal a legnagyobb változást az hozta az életébe, amikor 1975-ben lebontották a cigánytelepet, „a város szégyenét”, és neki is költöznie kellett. Az ő kunyhóját dózerolták le utoljára, és lakótelepi cserelakás helyett – kívánsága szerint – a közeli Rokkant-telepen kapott egy felújított régi házat, összkomfortosat, kerttel, műteremmel, pianínóval. Ám nemsokára megbetegedett, és mindössze két évre rá, 1977-ben hunyt el. Ma köz- és magángyűjtemények őrzik a legismertebb roma festőművész gazdag életművét, irodalmi és képzőművészeti műveiből albumot adtak ki, valamint egy virtuális gyűjteményt is létrehoztak. 

„Balázs legigazabban a festészetben talált önmagára. Elzárt életmódjának tulajdonítható, hogy képteremtő erejét nem befolyásolta a mások által megfogalmazott vizuális információk áradata, sem a film, sem a televízió. Visszatarthatatlan folyamként áradó képteremtő fantáziája bizarr tárgyi, ornamentális és absztrakt formákat sodor magával. Balázst a lét rejtélyein töprengő hajlama, fantasztikumok iránti vonzalma inspirálta víziói megfestésére” – írta róla F. Mihály Ida művészettörténész. Másik méltatója, Szuhay Péter néprajztudós, cigányságkutató megfogalmazása szerint Balázs János a hétköznapi, számunkra is szeretett világról való lemondás által teremtett magának általunk is csodált, s talán irigyelt világot.

 

Olvasson tovább: